Előfizetés

A várkapitány hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy a déli határon mi védjük az illegális bevándorlással szemben az osztrákokat, bajorokat (mi vagyunk az ő várkapitányuk) és németeket, ezért jó volna, ha az Európai Unió vállalná ennek pénzügyi terheit is.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem, vagy nem sikeresen védjük őket, ugyanis 2019-ben mintegy 140 ezer ember kért menedékjogot Németországban. Ha Magyarországon keresztül (állítólag) nem tudtak keresztülmenni, akkor nyilván máshol, máshogyan mégis sikerült nekik. Hogy hol? Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági tanácsadója akaratlanul is elárulta egy nyilatkozatában: a migránsok fő irányként a korábbi Bosznia-Horvátország-Szlovénia útvonal helyett mostanában ismét a szerb-magyar útvonalat választják. Aha. Szóval vagy itt, vagy ott, vagy amott, de Nyugatra mennek. Mindegy, fizessenek a németek, akikhez végül mégis eljutnak.
Azt is állította Orbán (szintén az interjúban), hogy „mi negyedannyi pénzből tudunk határt védeni, mint hogyha Brüsszelből szerveznének határvédelmi egységeket”.
Ezzel szemben a tény az, hogy bár a kormány nem hajlandó erről pontos számokat közölni, az itt-ott elejtett adatok alapján 2015 ősze óta nagyjából 450-500 milliárd forintot költöttek el a déli határ védelmére, vagyis évente legalább 100 milliárdot, ami 300 millió eurónak felel meg. Az európai határvédelmi szervezet, a Frontex teljes évi költségvetése ugyanakkor 320 millió euró, és az nemcsak Európára szól. Akkor ki is az olcsóbb?
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy „akik Törökországból érkeznek Görögországba, azokat a görögök átengedik”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a görög szigeteken körülbelül 40 ezer, egész Görögországban pedig összesen 80 ezer menekült tartózkodik hónapok, sőt évek óta. Van, aki megpróbál továbbmenni, de az nem igaz, hogy a görögök ránk szabadítják őket. Ha így lenne, nem ott volnának a menekültek.
Azt állította ezenkívül Orbán Viktor (ugyancsak a rádióban), hogy „az egészségügyi miniszterünk egy orvosprofesszor”.
Ezzel szemben a tény az, hogy nincs egészségügyi miniszterünk. Kásler Miklós az Emberi Erőforrások Minisztere, az egészségügynek pedig államtitkára van, Horváth Ildikó. Igaz, a lefokozott egészségügy megérdemelne egy minisztériumot is.
Azt is állította végül a miniszterelnök, hogy azt hitte, neki újat már nem mondhatnak a politikában, mert annyi mindent látott, és legföljebb ismétlődhetnek a dolgok. „Erre kiderül, hogy nem. Itt van ez a börtönbiznisz. Én még ilyet életemben nem láttam”.
Ezzel szemben a tény az, hogy már látott. Nem most, hanem 2016 óta, tudniillik ez az általa börtönbiznisznek nevezett gyakorlat azóta működik, a saját kormánya által elfogadtatott törvény alapján. Az ellenzék a törvény vitájában arra figyelmeztetett, hogy ennek a kártérítési ügyek megszaporodása lesz a vége, tehát sürgősen javítani kellene a börtönviszonyokat, ám a Fidesz egyik fülén be, a másikon ki. Orbánnak ugyanis nem lehet újat mondani a politikában, és a régi mondás az, hogy az ellenzéknek soha nincs igaza.

Migránsok újratöltve

Most összefoglalom Önöknek, mi történt a héten. A föld alatti alagutakon börtönbizniszelő ügyvédek vezetésével migránsok inváziója indult meg, útközben egyesültek a Soros-szervezetek által hergelt cigányokkal. Az alagút vége a VII. kerület, ott jönnek majd felszínre, Niedermüller várja őket, hogy leszámoljanak a keresztény, fehér, heteroszexuális férfiakkal. Ha csak az antirasszista Bayer Zsolt figyelmeztető lövései meg nem állítják őket. 
A miniszterelnök pénteki rádiós szóhasználata szerint persze helyesebb lett volna így mondanom: „ügyvédnek nevezett emberek” (lesz még ebből „embernek nevezett ügyvédek” is), akik „saját hazájuk ellen” indítanak pereket. Ebből világos, hogy a haza voltaképpen az államot jelenti, megfelelő hazafias (bocsánat: államfias) nevelés után szívünket a buzgó államszeretet tölti be. Ahol az irodalomban „édes hazám” szerepel, az „édes államom”-nak olvasandó.
A kormányfő (hazafő) nem is érti, hogy keveredhet bárki az állam (a haza) valamely szervével perbe, vitába. „Ezek az emberek mire kapták a diplomájukat?” - kérdi. Na, épp ez az, amelyet az ő jogi diplomájával kapcsolatban is fel szoktak vetni a jogállam buzgó lebontásának láttán, vagyis a nemzeti egység teljes, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig ez a kérdés visszhangzik. Csak mindenki másra érti.
Én azt hittem, hogy a cigányozás-ügyvédezés-bírózás elég is lesz egy darabig, közben akár szundíthatok is egyet, de nem. Igaza van Lakner Zoltánnak: a miniszterelnök „rángatja a célkeresztet”. Sőt, mint az elemzését közlő lap írja: több puskája is van. Most szükségét érezte, hogy újratöltse a migránspuskát is. Az alagutak se volt gyenge próbálkozás, de egy csőszkunyhón és békaembereken edzett országban túl sokan röhögnek rajta. Kapóra jött a röszkei határsértés. Nem tartozom ahhoz a népes ellenzéki táborhoz, amelyik ezt az elejétől a végéig színielőadásnak, megrendezett blöffnek tartja. Ilyesmi a valóságban is könnyen megtörténik. (Az persze nem véletlen, hogy az ország egyik fele a kormányáról a leghazugabb kommunikációt is simán feltételezi.) 
De az igaz, hogy ha nem volna szükségük az újratöltött migránsokra, az egészről inkább hallgattak volna, mint a sír. Ami történt, az t.i. a világ blamája, röpke három és fél perc alatt – eddig tartott az incidens. Mint már sokan felidézték, a miniszterelnök 2016-ban közölte, a 400 milliárdért kialakított határvédelem még „egy időben érkező több százezer embert is fel tud tartóztatni”. Ki is oktatta a hozzám hasonló széplelkeket, akik utálják a kerítést (védelmet alig nyújt, a rendszer szimbólumaként viszont rémséges): „A határt nem lehet virágokkal és plüssállatkákkal megvédeni”.
Azért néhány plüssállatka mégsem ártana, ha még maradt valami pénz a négyszáz milliárdból. Ennél talán azok is többet érnének. Kiderült, hogy a drótot bárki puszta kézzel lenyomja, és az ijesztő nevű „határvadászok”, katonák, rendőrök helyett egy-két biztonsági őr hölgy védi a legendás Röszkét (nem lehettek könnyű helyzetben, tisztelet a lélekjelenlétükért). Ezen azért elmerengtem. Nem tudom, hogy kerülnek a határra, de az biztos, hogy újabban a biztonsági őr a proletáriátus, pontosabban a NER ökle. ha le kell sújtani, őket dobják be a Városligettől a köztelevízió épületéig mindenütt. Rájuk van bízva az ország.
Ne tessék kajánul mutogatni, hogy annak idején hápogtam a kerítés miatt, most meg talán meg is erősíttetném. Nem. Változatlanul utálom, sőt bizonyítva látom: az ígért feladatot nem tölti be. Már ha egyáltalán a védelmet szánták feladatául, és nem a politikai jelkép szerepét, amire vagy hűségesküt teszel, vagy hazaáruló vagy. „Orbán vagy a kerítés lebontása!”- dörögte annak idején Hidvéghi Balázs szóvivő. Nyugalom: én is tudom, hogy amíg a többség mégis valamilyen biztonságot lát benne, nem lehet, nem szabad akaratuk ellenére a felvilágosult abszolutizmus módszereivel lebontani. Eddig rendben, csak szeretni ne legyen kötelező. 
De az nincs rendjén, ha a köztársaságpárti ellenzék a saját szavazói megosztásától tartva kerülgeti a témát, és kizárólag másról – megengedem: égetőbb kérdésekről - beszél. Láttuk a Brexitről egyenes mondatot nem mondó brit Munkáspárt esetében, hová vezet, ha valaki épp a napirendre került (tolt) ügyről sumákol. Fel kell venni a kesztyűt ebben is, végre világos álláspontokkal. Nem olyan bonyolult: hogy kellenek-e ott gazdasági bevándorlók, azt az adott állam maga dönti el, az életveszély elől menekülőknek – akik vállalják a fogadó ország törvényeinek betartását - viszont kötelező védelmet adni. Szó sincs tehát ellenőrizetlen betelepülésről, de szándékos szemétkedésnek, gyötrésnek sincs helye. Amíg el nem dől a sorsuk, a kérelmezőknek az éheztetés helyett emberséges bánásmód, közös európai normák alapján történő igazságos elbírálás jár.
Persze, a migránspuska vagy a cigányozó puska dörgése közepette nem lesz könnyű másról: kórházról, iskoláról, jogvédelemről szólni. Pedig kell. De a puskából csak akkor lehet a töltényeket kiszerelni, ha vállaljuk az ütközést a menekültügy vagy a roma integráció eddig inkább került, úgymond „kényes” kérdéseiben is. A szerző volt országgyűlési képviselő 

Van földünk, használjuk!

Az elmúlt 30 évben már egy megyényivel csökkent Magyarországon a termőföld mennyisége - írta nemrégiben a zöldmezős beruházások kapcsán dr. Kopácsi János agrármérnök a Népszavában. Pedig a világon van példamutató gyakorlat a föld megbecsülésére. A világ egyik legprosperálóbb állama, Szingapúr területe mindössze 716,1 négyzetkilométer, nem véletlen, hogy a föld itt törvény szerint nem is lehet magántulajdonban. Igaz, a Budapestnél alig nagyobb territórium nem tesz lehetővé mezőgazdasági tevékenységet, tehát az itt élőknek más módon kell megkeresni az élelmiszerimportra valót. Buzgalmukból még arra is futotta, hogy a városállamhoz tartozó szigetek közötti sekély parti sávot külföldről behozott, Bali tengerpartjain található, sárgás finom homokkal feltöltsék. Így a szigetet folyamatosan növelik: Szingapúr területe 1960-ban még csak 581,5 négyzetkilométer volt.
Miért tanulságos e szűkös terület – a rajta élők rászorultságából és a magas népsűrűségből következő - nagyon tudatos megbecsülése? A területileg országunkhoz képest eltörpülő Szingapúr példája mutatja, hogy országunk 93 ezer négyzetméterén is sokkal hatékonyabb gazdálkodást lehetne megvalósítani.
Az egyik legjobb adottságú ágazatunk, a mezőgazdaság sokkal nagyobb lehetőségeket hordoz, mint ami eddig megvalósult. Támogatási rendszere elavult, mert alapvetően földalapú támogatás. Nem a búza vagy a kukorica termesztését kellene támogatni, hanem a kisüzemeket ösztönözni. A mezőgazdaságban és élelmiszeriparban is nekünk kellene munkahelyeket teremteni, de ez gabonatermesztéssel nem megoldható, mert a gépesítés ezen a területen erőteljesen kiváltja az emberi munkaerőt. A jelenlegi birtoknagyság csak elmaradottságunkat konzerválja. 
A gyümölcs és zöldség termesztés a maga nagyobb munkaerő igényével viszont 2-4-6 hektáron tisztességgel eltart egy családot. Szárítókat, hűtőházakat, konzervüzemeket, tejfeldolgozókat, sajtüzemeket kellene létrehozni, hogy a kistermelők képesek legyenek integrálódni, és ezzel több magyar termék legyen értékesíthető a hazai és külföldi piacon. Jelenleg mezőgazdasági kivitelünkben mindössze 10 százalék a magas hozzáadott értékű rész. A külföldre eladott áruk zöme élőállat, nyers hús, gabonaféle, nem pedig feldolgozott termék. 
A hagyományos termékek termesztésében is lemaradás, visszaesés tapasztalható. A rendszerváltáskor az egy főre jutó gabona-, hús-, zöldségtermesztésben Európa élmezőnyében foglaltuk helyet. Jelenleg évi mintegy 10 millió tonna gabonával termelünk kevesebbet, mint amire képesek lennénk. Az állattartásban a hanyatlás mértéke és így növekedési adottságunk még jelentősebb. Az elmúlt 25 évben hazánkban jobban csökkent az állatállomány, mint a második világháború alatt. Az állattartási kedv 1983-ban volt a legmagasabb. Egy hektárra 49 számosállat jutott, ma kevesebb, mint a fele, 23-24 darab. Az agrárium GDP-ből való részesedése is visszaesett: az 1990 évek első felében 8,4 százalék volt, ez 2014-re, a felére, 4,5 százalékra romlott.
Közben a termelési körülmények nem lettek mostohábbak, nevezetesen az elmúlt 10 évben a géppark megújult, kedvezőek a kontinentális időjárási feltételek és az agrárszakember gárda is alkalmas a magasabb teljesítményekre. A magyar agrárium tehát képes lenne a már egyszer elért termelési, hatékonysági szintek megismétlésére és túlszárnyalására is. 
Ha azonban az esetleges magyar élelmiszertöbbletre a piacnak nincs szüksége, akkor mintegy 1,5-2 millió hektár mezőgazdasági területen programozottan át kell állni a nem élelmiszer célú árukibocsátásra. Ennek fő iránya elsősorban a magyar energiaellátásban való erőteljes részvétel. Magyarország energiaimportja a 2003-as 3 milliárd euróról napjainkra 9 milliárd euróra emelkedett. Az alternatív energiák előállítása nemcsak a 200 ezer közmunkán szocializálódó magyar ember jobb megélhetését eredményezheti, hanem globális eszköze lehet a környezetkárosodás erőteljes csökkenésének is.
Ki kell építeni a regionális bioenergia – olaj, etanol, gáz, brikett – üzemek hálózatát. Célul kell tűzni a ma műveletlen, elhanyagolt területek, szegletek, útmenték, erdősávok művelésbe vonását. Ez egyúttal felszámolná a ma népbetegségnek számító pollenallergia táptalaját is, ami emelné a magyar vidék turisztikai vonzerejét. 
A koncepcióváltás harmadik elemévé a természetben meglévő energiák (nap- és szélenergia) termelésbe állítását kell tenni. A napelemek mintegy négy-ötszázezer vidéki háztartás energiaellátását oldhatják meg. A szerző közgazdász