Elbújunk a fikció mögé - interjú Justine Triet filmrendezővel

Szex és pszichoanalízis címen mutatták be a magyar mozik Justine Triet filmjét, amely a Cannes-i filmfesztiválon – Sibyl címmel – mutatkozott be. A fiatal francia rendező Párizsban válaszolt a Népszavának.

A filmben a címszereplő karakter, Sibyl, aki pszichológus, túllépve a professzionalizmus keretein, a saját páciense életét igyekszik felhasználni íróként. Ilyen lehet a filmkészítés is, nem?

Hogy a rendező olyan, mint a vámpír? Igen, lehet, és ezt a filmben így is ábrázolom, némi költői túlzással. A valós életben sohasem kerültem olyan kellemetlen szerelmi háromszögbe, amit most Sanda Hüller által alakított rendező karaktere kerül. De egyetértek, egy filmrendező alapból abban a furcsa helyzetben van, hogy a valóságot kell reprodukálnia a mozivásznon, ehhez pedig lopnia kell, persze, mértékkel. Van egy határ, amit nem szabad átlépni.

Akkor, amit látunk, nem biográfia, hanem irónia?

Amikor forgatókönyvet írok, sosem gondolom azt, hogy önéletrajzit kell alkotnom, de mint minden ember, a saját életemből indulok ki, ha úgy tetszik feldolgozom az életemet. Az biztos, hogy a saját környezetem és a démonjaim visszaköszönnek a filmben. Ez intim műalkotás, de azt hiszem, sikerül mindig elbújnom a fikció mögé. Egyszóval, igen, azt akartam elmondani, hogy milyen nehéz egy női rendezőnek és milyen bonyolultak a szerelmi viszonyok...

Elég vicces jelenet a filmben, amikor a rendező filmet forgatna, de a párja és annak szeretője inkább civilben veszekszik a kamera előtt.

Egyszerre vicces és tragikus. Egy alkotófolyamatban épp az a legnagyobb veszély, hogy jön egy civil erő és megszünteti az illúziókeltés lehetőségét. Ezzel Sibyl is így van: először úgy látjuk, hogy komolyan a hivatásának él, de ahelyett, hogy megmaradna pszichiáternek és megoldásokkal állna elő, önmagát dekonstruálja. Sibyl önmagában is nagyon ellentmondásos: pszichoanalízis a szakterülete, de fikciós regényt akar írni, ehhez elmegy egy forgatásra, ami egyrészt valóság, de mégiscsak játék.

A fő férfi figura a filmben, Igor, akit Gaspard Ulliel alakít. Mintha nem lenne más funkciója, minthogy minden nővel lefeküdjön. Ez erősen klisészerű.

De hát pontosan ilyen a híres francia színész kliséje! Persze, ez egy robotikus fantázia inkább, mintsem realitás. De ebben az esetben erre volt szükség: egy reális férfiről nem ábrándozna minden nő, nem gondolja? Amúgy nem volt célom „bosszút állni” vagy ilyesmi.

Mit szólt ahhoz Gaspard Ulliel, hogy önmaga paródiáját kell eljátszania?

Megértette a feladatot. Ebben a történetben tényleg nincs több funkciója a férfinak, de ez itt nem genderelméleti krízis. Túl sok karakter volt ahhoz, hogy mélyebb szintekre menjek. Ehhez sokkal több játékidőre lett volna szükség. A forgatókönyv változatban Igornak sokkal nagyobb volt a szerepe, de mindig rövidíteni kellett. Nem csak rajta. Mindenkin Sibylen kívül.

Olvastam, hogy a rendezőnőt alakító Sandra Hüllert a Toni Erdman premierje után rögtön megkereste a szereppel.

Így van. A Toni Erdman szerintem az évtized legjobb filmje.

Csalódott volt, hogy nem kapott díjat Cannes-ban?

Már a versenybe kerülés is a világ legjobb dolga, ami egy mozgóképpel történhet. A versenyben nem hiszek, ha szembejön egy díj, az olyan extra, mint a koktélban az olívabogyó.

Korábbi filmje, a Victoria és a Szex és pszichoanalízis egyaránt Cannes-ban mutatkozott be.

Ez pedig kimondhatatlanul nagy fegyvertény, igen, Különösen manapság, amikor egyre nehezebb független produkciókat létrehozni. Ha nem jutsz el Cannes-ba, esélyed sincs a következő filmre, hacsak nem kommersz produkcióban utazol. Az pedig, hogy most még ráadásul versenyben is voltam, számos szürreális helyzetet teremtett.

Miért, nem szereti a vörös szőnyeget?

Hát, terhesen nem. A díszbemutatón annyira az utolsó napokban voltam, hogy bármikor szülhettem volna. Ezért nem is engedtek repülni, vonattal érkeztem. Aztán a világpremier, meg a vörös szőnyeg annyi izgalommal járt, hogy arra kellett koncentrálnom, ne szüljek ott helyben.