Vakon csúszunk a szakadékba

A tavalyi év végén, december elején került nyilvánosságra, hogy Boldog István fideszes országgyűlési képviselő jobbkezét, F. Petrát hivatali vesztegetés elfogadásának bűntettével meggyanúsították. Azóta már arról is olvashattunk, hogy nevezett országgyűlési képviselőt is „körbekerítették”. Meg arról is, hogy gazdasági bűncselekmény feltételezett gyanúja miatt elindították a nyomozást Borkai Zsolt és baráti köre ügyében. Meg hogy a költségvetési csalás kísérletével és más bűncselekményekkel elítélt volt fideszes országgyűlési képviselő, Mengyi Roland bevonult a kecskeméti börtönbe. Továbbá, hogy elkezdődött és le is zárult a bíróságon annak az ügynek a tárgyalása, amelynek főszereplője az ugyancsak fideszes országgyűlési képviselő, Simonka György. Az ügyészség azzal vádolja nevezett személyt, hogy létrehozott egy hálózatot, amely uniós és hazai költségvetési pénzekkel élt vissza, 1,4 milliárdos kárt okozva.

Mindennek alapján talán nem meglepő, hogy Magyarország az Európai Unió egyik legkorruptabb országa, és Dél-Afrikával került egy szintre a 180 országra vonatkoztatott korrupciós index alapján. A Transparency International friss jelentése is lehangoló képet fest a hazai korrupciós helyzetről. Ez a dokumentum, továbbá a tényfeltáró újságírók tollából megjelent írások, valamint Hadházy Ákos korrupció-infói, akárcsak a nevetséges képviselői vagyonbevallások juttatják eszembe: a keresztény kurzusnak mintha nehezére esne betartani a keresztény emberek tízparancsolatát, különösképpen a hetediket (ne lopj) és a nyolcadikat (ne hazudj).

Mindez felidézteti velem Hankiss Elemér egyik tanulmányát, az Új diagnózisokat. Ebben többek között azt is vizsgálja, hogy hogyan hatott a rendszerváltás utáni tíz év az egyes társadalmi rétegek magatartására, habitusára. A hivatkozott tanulmányban a rendszerváltás utáni ”tíz év zavaros átmenetének dzsungelében vadászó” urakról és hölgyekről ír, „akik nem országnak, hanem vadászterületnek tekintették a pannonmedencét, nagyvadra mentek, nem ismertek istent, embert és törvényt, a ragadozó macskák ügyességével s kíméletlenségével szerezték meg a zsákmányt…”. Kis változtatással akár ma is írhatnánk ugyanezt. A zavarosban vadászó urakról és hölgyekről Hankiss többek között azt állította, hogy nevezettek emblémája: „a tigris (…) jelszavuk: pénz és hatalom, Achilles-sarkuk: a mohóság, kíméletlenség, gátlástalanság, legfőbb erejük, erényük: célratörő akarat (…) életük célja, értelme: a zsákmányszerzés.” A ma történései azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben csak romlott a helyzet.

Karel Schultz a Kőbe zárt fájdalom című regényében a rómaiak korában élt tolvajok és csirkefogók imájáról a következőket írja: „(…) add, hogy csalhassak, és közben igazságosnak és szentnek lássak, övezd éjszakával bűneimet, borítsd be fellegekkel szélhámosságomat (…)" Arról nincsenek ismereteink, hogy a mai tolvajok, és csirkefogók imádkoznak-e. Ha mégis, akkor biztosan nem az éji fellegeket, hanem Polt Pétert kérik meg bűneik takargatására. Igaz, ez nem mindig sikerül. Ahogy az is, hogy még mindig sokan vannak, akik szentként és az igazság bajnokaiként tekintenek rájuk.

Nem tudni, szabad-e messzemenő következtetéseket levonnunk abból a közvélemény-kutatásból, amely szerint a Borkai ügy kirobbanása után a megkérdezettek többségét az háborította fel a legjobban, hogy a volt polgármester és családja korrupciógyanúsan gazdagodhatott. A megkérdezettek többsége, még a kormánypártiak 30 százaléka szerint is sok ilyen ember lehet a Fideszen belül és/vagy a kormányban. A nem kormánypárti szavazók többsége szánalmasnak tartja az olyan magyarázatokat, hogy amit mi korrupciónak hiszünk, az nem az, hanem a hazai tőkésosztály kiépítése és megerősítése, és hogy a közbeszerzések nyertesei nem is lopnak, hanem szerencsésen versenyeznek. A Publicus Intézet korábbi kutatása azt is mutatja, hogy a megkérdezettek 70 százaléka szerint a közbeszerzések előre le vannak játszva, még a kormánypárti szavazók 45 százaléka szerint is. Ezek szerint ők is látják, hogy csúszunk lefelé az immoralitás szakadékába, tenni azonban nem tesznek ellene semmit.

A szerző szociológus