Előfizetés

Fogódzók nélkül - Vakrepülés Solymosi Bálinttal

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.02.08. 19:26

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Miféle életizgalom az, amit egy kamasz érez egy vidéki kistelepülésen, majd a nagyváros Szegeden, később pedig az alternatív-underground kultúra fénykorát élő fővárosban a ’70-es évek végi Magyar Népköztársaságban? Solymosi Bálint új regénye – egy kamaszregény –, a Vakrepülés 12 évvel az Életjáradék megjelenését követően sajátos nyelvezetével és szerkezetével ennek az állapotnak a megmutatására vállalkozik. A szerzővel többek között az olvasó megbetegítéséről is beszélgettünk.
„Kivételesen autonóm szerző”, a kortárs magyar irodalom „magányos bölénye”, „láthatatlan óriása” – írják önről. A nyilvánvaló tisztelet mellett ezek a jelzők az irodalmi élettől elha­tárolt, visszavonult alkotót is körvonalazzák. Ami tényszerű. De mi az oka a kívüliségnek és onnan miként látszik mégis az úgynevezett irodalmi élet?  Nagyjából az elmúlt tíz évben kerültem egyre kijjebb az irodalmi, és mondhatjuk, az egész kulturális életből, nem mintha sokkalta bentebb lettem volna, de azért mégis, valahogy másként voltam. Kényszerű, egzisztenciális okokból kellett a szülőfalumba visszatérni. Nem túl hosszú ideig némi sóvárgással és nosztalgiával tekintettem az addigi fővárosi életemre. Aztán azzal szembesültem, hogy itt a Tiszazugban, ami egyébként a regényben szereplő fiatalember pátriája is, egy kifejezetten antikulturális közegbe kerültem. Ennek a vidéknek, érdemben legalábbis, megszakadt a kapcsolata a valósággal, az ideákkal, a természettel is. Egy ilyen környezetben a nosztalgia vagy a sóvárgás egyenlő az önsorsrontással, így aztán vége lett. Az életösztönöm azt diktálta, hogy a régi kedvenc szerzőim munkáit olvassam, többek közt Nietzschét, Wittgensteint, Tandorit, Faulknert. A barátaimmal folytatott alkalmankénti beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy az úgynevezett kulturális életben szétszóródás és széttartás tapasztalható: életstratégiát és mentalitást illetően ugyanúgy, mint kvalitások vagy célok megítélését illetően. A Vakrepülés című, új regényében a ’77-es nyár népköztársasági Magyarországának vidéki, tanyasi és faluképe több mint sivár. Ezek szerint az idő csak tovább erodálta mindezt?  Amit a ’70-es évek végén láttam, az egy éppen felbomló-felemésztődő kultúra volt, amit parasztinak nevezni már akkor észszerűtlen lett volna – az a nagyszülők elbeszéléseiben létezett. A korábban létező, akár kényszerű közösségek, mint például a tsz, lassanként eltűntek. Következett egyfajta reménykedéssel elegy stagnálás, majd úgy ’94-re értünk el ebbe a már említett antikulturális állapotba. A rendszerváltással magukra hagyott emberek nem bírták fönntartani igényüket az általam szükségesnek vélt kulturális minimumra, mostanra pedig már az életösztönüket sem tudják ébren tartani. Nincsenek már rendes félelmeik sem. Az alkotás tekintetében ellenben előrelépés tapasztalható – még ha 12 évet is kellett várni az új műre. Már az Életjáradék című prózatételek 2007-es megjelenésekor tudni lehetett, hogy újabb regényen dolgozik. Tavaly decemberben aztán meg is jelent a Vakrepülés. „A fiú visszatérése” mennyiben jelenti a folytatását az előző regénynek, mennyire támaszkodik rá?  Egyfelől teljesen külön olvasható, különböző struktúrájú, elkülönülő két könyvről van szó. Másfelől, szándékom szerint, ahol az Életjáradékban a kábé 15 éves fiút „letettük”, a Vakrepülésben ugyanott „fel is vehetjük”. De nyilvánvalóan egészen másképp kezdtem hozzá egy 17-18 éves kamasz regényéhez, mint az ezt megelőző, paraszti sorból származó kisfiú életét elmesélőhöz; mások a felvetések, a kihívások. Egyik ilyen lehet az úgynevezett összeesések sorozatának bemutatása. „Az összeesés lélekemelő volta” hozzásegít az életben maradáshoz, mondja a szereplője. Ahogy az Életjáradék is a nevelődési/fejlődési regények egyfajta antitéziseként olvasható, a Vakrepülés is kifordítja a műfaji sémákat. De mit is értsünk pontosan az összeeséseken?  Izgalmas életlátásnak is lehet aposztrofálni, vagy mindjárt elhibázott életstratégiának, habár a főszereplő fiú számára ez az önmagára ismerés szinte egyetlen lehetőségének tetszik. Ahogy a vele éppen történő eseményekben mindig odáig engedi magát – lélekben és fizikai kitettségében a világgal szemben –, amíg szinte szükségszerű az összeesés. Ez sem nem katasztrófa, sem nem bukás! Mindenféle mentőöv nélkül addig jutni, ameddig el lehet jutni…! Ez így nem lehet más, mint lélekemelő – összefogva mindenét, amit sajátjának tud, ami mintegy a semmi, neki eddig és eddig futja. Innét kell magát mindegyre összeszednie; akkor mik is a tényleges lehetőségei. Ha már nincsenek fogódzók, vagy a kéznél lévő segítséget valami oknál fogva nem akarja, úgymond, használatba venni, például a transzcendenst. Az összeesés marad, mint egy új szemléleti mód lehetősége. Így aztán minduntalan magukat a meglévő kulturális adottságokat, amikben él, kérdőjelezi meg a viselkedése, márpedig az ember kiskamaszként elsősorban önmagára kíváncsi. Ezen a végletekig vitt összeesések miatt is különösen nyomasztó élmény olvasni a Vakrepülést, mégis éppen ezek szögezik oda a könyvhöz az olvasót. Ennek a hatásnak az elérése érdekében végzett írói munka – gondolom – nem lehetett egyszerű. Netán éppen felszabadító volt, vagy ez az érzés csak az utolsó pont kirakása után következett be?  A Vakrepülés, ha úgy vesszük, az első prózai munkám, ugyanis negyven évvel ezelőtt kezdtem el lejegyezni azokat az érdekfeszítőnek gondolt történéseket, amik alapján aztán megíródott, mert már a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején megvolt a regény ötlete; semelyik korábbi prózámhoz nem volt ennyire régi jegyzetanyagom. A hosszú évek alatt újra és újra nekifutottam a megírásának, és újra és újra kudarcot vallottam, a megfelelő nyelv hibádzott. Annak az életizgalmát akartam „egyenesben” visszaadni, ami szinte utolérhetetlen, ami elmúlik 17 és 20 éves korunk között.
És ehhez kellett az az elbeszélői struktúra is, hogy ’94-ből néz vissza a 34 éves elbeszélő a 17 évvel azelőtti önmagára, a fiúra, aki(t) az egyes szám összes személyében (megszólít)/megszólal, valamint a mentális egészség némiképp megbomlása? Az föl sem merült bennem, hogy visszaemlékező, avagy önterápia-szerű írás legyen, ellenkezőleg: a lehető legkevesebb külsődleges eszközzel, támasztékkal szerettem volna megírni. Azonban minimális reflexió kellett. Ilyen a megírás ideje, ’94. Az idő tájt dolgoztam különben is a könyvön a legtöbbet. Már túl voltam azon az egyébként is tarthatatlan elképzelésemen, hogy egy iszonyatosan vad valami lesz ez, absztrakt és szürreális fikció… Felszabadultságnak még mindig nyoma sincs? Azok közé tartozom, akik igencsak komiszan ragaszkodnak ahhoz, hogy az ember kiválóan tudja szakmája alapjait, az irodalmi mesterség csínja-bínjának megismerése mozgassa. Ám megvan az a bolondériám, hogy amikor dolgozom, akkor a folyamat olyan, mintha az égre vagy a vízre írnám a sorokat; rendkívül közel érzem magam ilyenkor az „elemiekhez”. Elemi érzetekhez akarok eljutni – ahogy Paul Klee írja: „Közelebb épp a Teremtés szívéhez, mint szokás”. Ez felszabadultsággal jár. És persze az is, hogy ennyi év munkája után elkészült a könyv – hogy meglett a hang, és annak tere is, hogy valami lényegit találtam. Remek érzés volt. A szerzői felszabadultság azonban mégiscsak együttjár a fentebb említett nyomasztó befogadói érzettel – és ez nem véletlen: „egy eleven történet kell; olyan, amelynek eshetősége van arra, hogy olvasóját, hallgatóját lebetegítse, így különféle belátásokra kényszerítse… Rá kell találnom arra a történetre, amely, úgymond, szavatolja ezt az eredendő betegséget, és egyszersmind diagnosztizálja is” – olvasható a regényben. Az olvasó lebetegítése, kiforgatása önmagából tehát a Vakrepülés célja is egyben? Eredendő szándékom elementáris erővel hatni a Másikra (így, nagybetűvel, ideértve magam is) – az irodalmon keresztül. S bár én valójában egy könnyed és szórakoztató olvasmányt szerettem volna, miközben hírhedten az egyik legnehezebben olvasható szerző vagyok, azt akarom elérni, hogy az olvasónak egy nagyon erős élménye legyen a könyvet forgatva, egyben önmagából is teljesen ki legyen forgatva. Így vissza is tértünk az összeesés lélekemelő mivoltához. Mindezzel (túlbízva magam) rábírhatom a Másikat, az olvasót, hogy nézze meg, kapaszkodók nélkül hogy is áll, hogy is állnak dolgaink. Ez lehet nyomasztó, hogyne, hisz nem a közkeletű sémák kerülnek elő. Nem gondolnám, ez bárkinek ártana. De ha komolyan vesszük a regény mottójaként elénk kerülő Kierkegaard-idézetet a Vagy-vagyból, akkor ennek a kimozdításnak a lehetetlensége is felmerülhet… Akadnak azért olyan együttlétek, beszélgetések, amikor egy pár mozzanat, mondat megmozdít, úgymond, használhatónak bizonyul. Előbb vagy utóbb megbillent, valaki felé, akár magunk felé hullámokat ver, még ha az adott pillanatban nem is gondoljuk emlékezetesnek, rögződhet bennünk, akár egy dallam… ami majd vagy inspirál, vagy nem. A regény mondatai képesek erre, igazolhatom, afféle – idézem –: „trójai mondat”-okkal, „gerillabeszéd”-del operál. A Vakrepülés műfajjelölő alcíme is ez: gerillaregény. Mi ez a nyelvi harcmodor? A főhősnek nagyon nehéz megtalálnia azokat a komponenseket, amikből végül összeállhat az élete (és egyáltalán, az „Én érzékelése”). Ám ha összeáll, az egyfajta ellenállásban képzelhető el – azt ugyanis idejekorán felismeri, mikből nem állhat össze. A regény egész ideje abban telik ugyanakkor, hogy javaslatokat, választási lehetőségeket ad a főszereplő, és remélhetőleg a Másik (és így az olvasó) számára is. A regény szerint, így gondolom, ha nem csupán csak „csereviszonyként” fogjuk fel életünk, és ha úgy adódik, kórságként érjük tetten, és belátjuk ebből és másból adódó betegségünkként, akkor ez, talán furcsa, nagy életerőt tud adni. Mindezt a nyelvi logikát az ön saját festői, egyben lírai és zenei prózanyelve is megsegíti. Szükségképpen? Módfelett nehezemre esik elképzelni azt a mondatot, bekezdést, ami nem érzéki, és egyúttal nem zenei. Akkor izgalmas egy mondat, ha a fogalmaink is mintegy testivé tudnak válni. Olyan pokoli nyelven kell tudni megszólalni, ami nem engedi csak úgy továbbfutni az olvasót, hiszen lényegbevágó dolgokról volna szó.

Solymosi Bálint

(Kunszentmárton, 1959) Artisjus- és József Attila-díjas költő, prózaíró. Kötetei: A műnéger (versek, 1992); Ágak egy hamisciprusról (novellák, 1995); Detonáta (elbeszélések, kisprózák, 2000); Életjáradék (prózatételek, 2007); Tiszta sor (összegyűjtött versek, 2009); Vakrepülés (gerillaregény, 2019).

Ha eszébe jut egy "bűnös" gondolat - Purosz Leonidasz és a költői felnőtté válás

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.02.08. 16:38

Fotó: Szén Benjamin
Legutóbb a martfűi szilveszteri focikupán a Rákócziújfalu védői mellett mintha ott sem lett volna, ettől persze még szeret focizni – mondja Purosz Leonidasz, akinek az ősszel megjelent második verseskötete – Egy férfi sosem hagyja félbe a címe – bizonyítja: a poézis terén igenis labdába rúg, sőt a cseleket illetően is eredményes.
„Keveset akar beszélni magáról, / és szeretné, ha ezt mások is tudnák” – írja Purosz Leonidasz c. kötetnyitó versében. A neve miatt mégis rá szeretnék kérdezni a családi háttérre. Többen akár álnévnek hihetik vagy külhoni szerzőnek gondolhatják elsőre. Kérem, feddje fel az apai örökségét!  Pont a múltkor hallottam a pletykát, hogy egy szerkesztő néhány éve azért nem hozta le egy versemet, mert a nevemet álnévnek gondolta, ami őt élből idegesíti – addig ez eszembe sem jutott. Egyébként a nagyszüleim polgárháborús menekültek, apukám vér szerint teljesen görög, de már itt született, én meg sajnos túl makacs voltam, hogy megtanuljam a nyelvet, úgyhogy éppen elmakogok a hetvenszavas szókincsemmel. Mit jelent ma Magyarországon görög származásúnak lenni?  Számomra citromos-fokhagymás polipot, állandó helyszínt a családi nyaralásokhoz, a visszakérdezés bizonyosságát ügyintézésnél (pé-u-er-ó-esz, betűzöm automatikusan, de pizzát nem saját névre rendelek), izgalmas és/vagy durva történeteket a nagyszülőktől, néhány beszólást, egy-két anyámba és Athénba hazaküldős kommentet a neten, sokkal több érdeklődést, álmélkodást. A többség számára ártatlan kis egzotikum, én szinte észre sem veszem. Hagyjuk is akkor az életrajziságot, az új kötetében nehéz is lenne az „én”-eket közös nevezőre hozni, vagy életrajzivá fordítani. A nyelvi jelenléte/rejtettsége milyen énfilozófiára vezethető vissza?  Vannak irodalmár barátaim, akik azzal piszkálnak félig viccből, hogy túl kéne már lépni ezen a rissz-rossz alanyi költészeten. Ebben a kötetben szerintem elég sokat kísérletezek is ezzel, nekik pedig azzal vágok vissza, hogy ez posztalanyiság. A konkrét élményanyagnál jobban érdekel az arra való reflexió – és különösen a belső konfliktusok, az „ezt akarom érezni/gondolni” és a „mégis ezt érzem/gondolom” ellentmondásai. Miért érzek egy pillanatra ellenszenvet a szexuális zaklatások áldozataival szemben, mielőtt azt gondolnám: bátor és üdvös dolog beszélni róla, és megnevezni a bűnösöket? Miért gondolom magamat a győzelem részesének, mikor pontosan emlékszem, hogy a félidőben hányingert szimulálva cserét kértem? Szeretek úgy dolgozni, hogy ha eszembe jut egy „bűnös” gondolat, akkor azt végigviszem, monológot írok belőle. Ez a sok elcsúsztatott identitás-fragmentum egymás mellett védi a saját igazát, és nem tud kilépni a szerepéből. Kicsit, mint egy drámában, csak itt mindenki magával vitatkozik. A versek beszélőjének „állításai” újra és újra megkérdőjeleződnek, visszavonódnak, ellenkezőjére fordulnak. Mintha a nyelv kiüresítésére játszana – vagy a nyelv már kiüresedett voltára utal?  Valóban gyakoriak az egymásnak adott esetben akár ellentmondó szentenciabetétek. Ezeket úgy próbálom használni, hogy azonosulhatóak legyenek, de ne maradéktalanul. Hogy sejtsünk meg valamit az igazságából, de közben azért lógjon is ki a lóláb. Nem recept, de általában azt szeretem, ha az elbeszélőnek körülbelül hetven százalékban van igaza. Mikor még nem csúszik át paródiába, miközben észrevesszük azt is, hogy valami takarja a kilátást. Különben ez inkább gondolati kérdés. A nyelv csak stilisztikai szempontból érdekel. Örülök, hogy van, próbálok élni vele. A férfivá válás lehetőségei is körvonalazódnak az új kötetben – épp most múlt 24 éves január elején. Hogy látja a korosztálya fiú-férfi tagjainak társadalmi-lélektani felkészültségét e téren?  Akikkel a legtöbb időt töltöm, azok főleg városi, értelmiségi srácok. Vagy ha nem is azok, általában olyasmik érdeklik őket, amik az értelmiséget szokták. Politika, művészet, pszichológia. Ebben a közegben kitolódik az egész felnövésdolog, a gyerekvállalás ennyi idősen extrémnek számít, többségünk még csak nem is százszázalékosan önfenntartó. Felvilágosultak és feministák akarunk lenni, ugyanakkor ragaszkodunk a klasszikus, férfiasnak gondolt értékekhez is. És szól a fejünkben a kilőhetetlen verkli a hülye mantrákkal, mint amilyen a kötet címadója is. Mindkét kötete rendkívül megkomponált, s mindkettőben szerepel Az ítélet című vers. Miért ennyire kitüntetett?  Úgy éreztem, jól felel az új kötet Egy pályaelhagyó mondja című versére. Ezenkívül az első kötetben vállaltan volt egy kamaszos útkeresés poétikailag is, több irányba el lehetett volna indulni, és azt hiszem, Az ítélet az, ami leginkább előképe az új szövegeknek, szóval ebből a szempontból egy gesztus. Meg talán kicsit idegesített az is, hogy sem a kritikákban, sem élőszóban nem emelte ki senki ezt a verset, pedig szerintem az egyik legjobb az első kötetből. Így a figyelmes olvasó legalább nem siklik át felette. Slammerként még aktív? Milyen „iskolát” jelent(ett) költőként, fellépőként? Mennyire követel meg más észjárást, fogalmazást szemben a verssel?  Nem vagyok már aktív, abbahagytam bő három éve. Azért nehéz erre válaszolni, mert akkor még verset is eléggé máshogy írtam. Illetve azért is, mert nem írtam olyan slamet, amit különösen jónak tartanék. Ha nem a közönség ingerküszöbéhez viszonyítunk, valójában ez egy baromi nehéz műfaj, amit nagyon kevesek tudtak igazán jól csinálni, amikor még benne voltam a közegben. A megírás részét tekintve a legfontosabb különbség a hagyományos verssel szemben, hogy ez egyértelműen hallgatásra szánt szöveg. Éppen ezért általában retorikusabb, precíz dramaturgiai érzéket igényel. Egyáltalán nem rossz tapasztalat versíráshoz. +1 kérdés   A futball sűrűn előfordul a versekben, személyesen is érdekelt a játékban?  Életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy tizennégy évesen abbahagytam a nagypályás focit, pedig akkor nem is ment rosszul, megyei gólkirály voltam a serdülőben. Néha elalvás előtt fantáziál­gatok. Letenni a cigit, elkezdeni futni, összekapni magam: egy év. Próbajátékra jelentkezem egy megye egyes csapathoz, rúgok harminc gólt, és leigazol egy harmadosztályú csapat. Aztán a következő szezonban összekerülünk a kupában a Fradival, a duplámmal kiejtjük őket, és elvisznek magukkal. Kimagasló NB I-es teljesítményemnek köszönhetően leigazol kedvenc csapatom, az Udinese, ahol a visszavonulásig hátralévő tíz évben klublegendává válok. A valóság ezzel szemben az, hogy legutóbb a martfűi szilveszteri focikupán a Rákócziújfalu védői mellett mintha ott sem lettem volna. Ettől persze még ugyanúgy szeretek focizni, sőt. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami minden körülmények közt örömet okoz.

Purosz Leonidasz

költő 1996-ban született Szegeden. A szentesi gimnáziumban irodalmi–drámai tagozatra járt; 2014-től az ELTE magyar szakos, jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem média szakos hallgatója. Első kötete A városnak meg kell épülnie címmel jelent meg a FISZ gondozásában 2016-ban. Egy férfi sosem hagyja félbe című, új verseskötetét októberben adta ki a Magvető.

Egymás hálójában (Ida Jessen: Új idők; Bagge doktor anagrammái)

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.02.08. 10:53

Nem egyedülálló ugyan, mégis szokatlan, hogy egy könyv mindkét oldaláról kezdődjön, és semmiféle támpontot ne adjon, melyik felét olvassuk előbb. Két naplót tartalmaz Ida Jessen könyve: egyik felén egy vidéki körzeti orvos anagrammákkal teletűzdelt visszaemlékezéseit, élettől való búcsúját találjuk, másikon felesége, egy haladó szellemű tanítónő naplóját olvashatjuk. E szokatlan forma azonban nem csupán figyelemfelkeltő. E gesztus tökéletesen leképezi a dán írónő regényét, ami maga is egy feladvány, és a benne feltáruló történet éppúgy nagy szabadságot testál ránk. A dán krimik rejtélye telepszik Jessen szerelmi tükörtörténetére. Habzsoljuk az oldalakat, hogy közelebb kerüljünk egy huszonhárom évig tartó házasság titkához, ám az rendre kisiklik kezeink közül. E két megkapó, erős egyéniség egymáshoz fűződő érzései mind megfejthetetlenebbé válnak. Ahelyett, hogy árnyalódna, tisztulna a kép, mind homályosabbá válik. Jessen pedig élvezettel tart minket folyamatos bizonytalanságban. Feladja a leckét: információmorzsákból, félinformációkból, tükröződésekből kell megalkotnunk valamiféle igazságot. Ám minduntalan újraíródnak ítéleteink. Nem csoda, hogy ahogy végzünk az egyik fél naplójával, éhesen vetjük rá magunkat a másik fél vallomására, azt gondolván minél több tudásunk van valamiről, minél több oldalról látunk valamit, annál jobban megértjük, megismerjük azt. Jessen pedig kuncog a markába, hiszen a másik szövegrész sem segíti a megértést, sőt. Nem két egymáshoz könnyen illeszthető puzzle-darabot alkotott, amely kiad egy egészt. Pedig segítségül egy kisváros kor- és társadalomrajzát is mellékeli. Merthogy az elválaszthatatlan hőseitől – meghatároz és behatárol. (A csodálatos érzékenységgel és a kötődés szeretetével megrajzolt táj pedig, akárcsak Brontënél, az érzelmi állapotot tükrözi.) Miközben pedig e két ember kapcsolatának szálait bogozgatjuk, és a két képet igyekszünk összemontírozni egyetlen igazsággá, Jessen tulajdonképpen bennünket boncol és szedi ízekre mindennapi rögzült viselkedésmintáinkat, ahogy ítéletet alkotunk másokról, és a könnyen hozzáférhető információdömpingben a mindentudás érzetével kecsegtetjük magunkat. Jessen megtéveszt és tőrbe csal: nagyon aprólékosan, részletekbe menően ír szereplői érzéseiről, szinte mindenre kiterje­dően, miközben valójában elhallgat. Az elhallgatás, késleltetés és a ki nem mondás regénye a műve. Jessen igen körmönfontan adagolja az infókat, akár egy jó krimiíró, de még inkább elhallgatja azokat. Megteremti a látszatot, mintha beengedne egy tudatáramba (ezt szolgálja az álnaplóforma is). Elhiteti, hogy közelebb kerülünk hőseihez és mindentudóvá tesz velük kapcsolatban, miközben valójában megfoszt a mindentudástól. És e megfosztás egy fricskával ér fel. Tudatosítja bennünk, hogy csak sejtéseink lehetnek tudás helyett. Így a titok, bár minduntalan felsejlik, megmarad. Jessent az (vagány szemtelenséggel nem is leplezi) egyszerűen nem érdekli. Annál inkább a megismerés folyamata és az ítélkezés, véleményalkotás működési mechanizmusa. A tudás társadalmában megajándékoz a nem tudás nyugtalanító örömével, a megismerhetetlenséggel. Így hát hiába kapjuk tőle is a sok információt, nem felfejtése, csak olvasata lehet e két ember egymás hálójában való vergődésének. Mindenesetre felettébb izgalmas összerakosgatni e mozaikkép darabjait, pláne, hogy igen fontos elemek hiányoznak is, jó néhány meg tükörképnek bizonyul vagy mások által festettek. Jessen könyve ugyanakkor a gyász könyve is. Még ha nem is mindig beszél direkten arról, a gyász minden sorában ott van. És még inkább ott van a valaki emlékével, hatásával való leszámolás küzdelme is. A legtöbb mondatból süt a veszteség­érzés. Monomániás szenvedélyességgel mutatja a gyászoló ember sziszifuszi küzdelmét, ahogy próbál megtanulni valaki nélkül élni – és egy új életet kezdeni. Így pedig az Új idők egyúttal egy pompásan megírt fejlődéstörténet is. (Ford. Soós Anita. Budapest, Typotex, 2019. 316 o.)