vidék;falu;kamaszkor;

2020-02-08 19:26:39

Fogódzók nélkül - Vakrepülés Solymosi Bálinttal

Miféle életizgalom az, amit egy kamasz érez egy vidéki kistelepülésen, majd a nagyváros Szegeden, később pedig az alternatív-underground kultúra fénykorát élő fővárosban a ’70-es évek végi Magyar Népköztársaságban? Solymosi Bálint új regénye – egy kamaszregény –, a Vakrepülés 12 évvel az Életjáradék megjelenését követően sajátos nyelvezetével és szerkezetével ennek az állapotnak a megmutatására vállalkozik. A szerzővel többek között az olvasó megbetegítéséről is beszélgettünk.

„Kivételesen autonóm szerző”, a kortárs magyar irodalom „magányos bölénye”, „láthatatlan óriása” – írják önről. A nyilvánvaló tisztelet mellett ezek a jelzők az irodalmi élettől elha­tárolt, visszavonult alkotót is körvonalazzák. Ami tényszerű. De mi az oka a kívüliségnek és onnan miként látszik mégis az úgynevezett irodalmi élet? 

Nagyjából az elmúlt tíz évben kerültem egyre kijjebb az irodalmi, és mondhatjuk, az egész kulturális életből, nem mintha sokkalta bentebb lettem volna, de azért mégis, valahogy másként voltam. Kényszerű, egzisztenciális okokból kellett a szülőfalumba visszatérni. Nem túl hosszú ideig némi sóvárgással és nosztalgiával tekintettem az addigi fővárosi életemre. Aztán azzal szembesültem, hogy itt a Tiszazugban, ami egyébként a regényben szereplő fiatalember pátriája is, egy kifejezetten antikulturális közegbe kerültem. Ennek a vidéknek, érdemben legalábbis, megszakadt a kapcsolata a valósággal, az ideákkal, a természettel is. Egy ilyen környezetben a nosztalgia vagy a sóvárgás egyenlő az önsorsrontással, így aztán vége lett. Az életösztönöm azt diktálta, hogy a régi kedvenc szerzőim munkáit olvassam, többek közt Nietzschét, Wittgensteint, Tandorit, Faulknert.

A barátaimmal folytatott alkalmankénti beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy az úgynevezett kulturális életben szétszóródás és széttartás tapasztalható: életstratégiát és mentalitást illetően ugyanúgy, mint kvalitások vagy célok megítélését illetően.

A Vakrepülés című, új regényében a ’77-es nyár népköztársasági Magyarországának vidéki, tanyasi és faluképe több mint sivár. Ezek szerint az idő csak tovább erodálta mindezt? 

Amit a ’70-es évek végén láttam, az egy éppen felbomló-felemésztődő kultúra volt, amit parasztinak nevezni már akkor észszerűtlen lett volna – az a nagyszülők elbeszéléseiben létezett. A korábban létező, akár kényszerű közösségek, mint például a tsz, lassanként eltűntek. Következett egyfajta reménykedéssel elegy stagnálás, majd úgy ’94-re értünk el ebbe a már említett antikulturális állapotba. A rendszerváltással magukra hagyott emberek nem bírták fönntartani igényüket az általam szükségesnek vélt kulturális minimumra, mostanra pedig már az életösztönüket sem tudják ébren tartani. Nincsenek már rendes félelmeik sem.

Az alkotás tekintetében ellenben előrelépés tapasztalható – még ha 12 évet is kellett várni az új műre. Már az Életjáradék című prózatételek 2007-es megjelenésekor tudni lehetett, hogy újabb regényen dolgozik. Tavaly decemberben aztán meg is jelent a Vakrepülés. „A fiú visszatérése” mennyiben jelenti a folytatását az előző regénynek, mennyire támaszkodik rá? 

Egyfelől teljesen külön olvasható, különböző struktúrájú, elkülönülő két könyvről van szó. Másfelől, szándékom szerint, ahol az Életjáradékban a kábé 15 éves fiút „letettük”, a Vakrepülésben ugyanott „fel is vehetjük”. De nyilvánvalóan egészen másképp kezdtem hozzá egy 17-18 éves kamasz regényéhez, mint az ezt megelőző, paraszti sorból származó kisfiú életét elmesélőhöz; mások a felvetések, a kihívások.

Egyik ilyen lehet az úgynevezett összeesések sorozatának bemutatása. „Az összeesés lélekemelő volta” hozzásegít az életben maradáshoz, mondja a szereplője. Ahogy az Életjáradék is a nevelődési/fejlődési regények egyfajta antitéziseként olvasható, a Vakrepülés is kifordítja a műfaji sémákat. De mit is értsünk pontosan az összeeséseken? 

Izgalmas életlátásnak is lehet aposztrofálni, vagy mindjárt elhibázott életstratégiának, habár a főszereplő fiú számára ez az önmagára ismerés szinte egyetlen lehetőségének tetszik. Ahogy a vele éppen történő eseményekben mindig odáig engedi magát – lélekben és fizikai kitettségében a világgal szemben –, amíg szinte szükségszerű az összeesés. Ez sem nem katasztrófa, sem nem bukás! Mindenféle mentőöv nélkül addig jutni, ameddig el lehet jutni…! Ez így nem lehet más, mint lélekemelő – összefogva mindenét, amit sajátjának tud, ami mintegy a semmi, neki eddig és eddig futja. Innét kell magát mindegyre összeszednie; akkor mik is a tényleges lehetőségei. Ha már nincsenek fogódzók, vagy a kéznél lévő segítséget valami oknál fogva nem akarja, úgymond, használatba venni, például a transzcendenst. Az összeesés marad, mint egy új szemléleti mód lehetősége. Így aztán minduntalan magukat a meglévő kulturális adottságokat, amikben él, kérdőjelezi meg a viselkedése, márpedig az ember kiskamaszként elsősorban önmagára kíváncsi.

Ezen a végletekig vitt összeesések miatt is különösen nyomasztó élmény olvasni a Vakrepülést, mégis éppen ezek szögezik oda a könyvhöz az olvasót. Ennek a hatásnak az elérése érdekében végzett írói munka – gondolom – nem lehetett egyszerű. Netán éppen felszabadító volt, vagy ez az érzés csak az utolsó pont kirakása után következett be? 

A Vakrepülés, ha úgy vesszük, az első prózai munkám, ugyanis negyven évvel ezelőtt kezdtem el lejegyezni azokat az érdekfeszítőnek gondolt történéseket, amik alapján aztán megíródott, mert már a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején megvolt a regény ötlete; semelyik korábbi prózámhoz nem volt ennyire régi jegyzetanyagom. A hosszú évek alatt újra és újra nekifutottam a megírásának, és újra és újra kudarcot vallottam, a megfelelő nyelv hibádzott. Annak az életizgalmát akartam „egyenesben” visszaadni, ami szinte utolérhetetlen, ami elmúlik 17 és 20 éves korunk között.

És ehhez kellett az az elbeszélői struktúra is, hogy ’94-ből néz vissza a 34 éves elbeszélő a 17 évvel azelőtti önmagára, a fiúra, aki(t) az egyes szám összes személyében (megszólít)/megszólal, valamint a mentális egészség némiképp megbomlása?

Az föl sem merült bennem, hogy visszaemlékező, avagy önterápia-szerű írás legyen, ellenkezőleg: a lehető legkevesebb külsődleges eszközzel, támasztékkal szerettem volna megírni. Azonban minimális reflexió kellett. Ilyen a megírás ideje, ’94. Az idő tájt dolgoztam különben is a könyvön a legtöbbet. Már túl voltam azon az egyébként is tarthatatlan elképzelésemen, hogy egy iszonyatosan vad valami lesz ez, absztrakt és szürreális fikció…

Felszabadultságnak még mindig nyoma sincs?

Azok közé tartozom, akik igencsak komiszan ragaszkodnak ahhoz, hogy az ember kiválóan tudja szakmája alapjait, az irodalmi mesterség csínja-bínjának megismerése mozgassa. Ám megvan az a bolondériám, hogy amikor dolgozom, akkor a folyamat olyan, mintha az égre vagy a vízre írnám a sorokat; rendkívül közel érzem magam ilyenkor az „elemiekhez”. Elemi érzetekhez akarok eljutni – ahogy Paul Klee írja: „Közelebb épp a Teremtés szívéhez, mint szokás”. Ez felszabadultsággal jár. És persze az is, hogy ennyi év munkája után elkészült a könyv – hogy meglett a hang, és annak tere is, hogy valami lényegit találtam. Remek érzés volt.

A szerzői felszabadultság azonban mégiscsak együttjár a fentebb említett nyomasztó befogadói érzettel – és ez nem véletlen: „egy eleven történet kell; olyan, amelynek eshetősége van arra, hogy olvasóját, hallgatóját lebetegítse, így különféle belátásokra kényszerítse… Rá kell találnom arra a történetre, amely, úgymond, szavatolja ezt az eredendő betegséget, és egyszersmind diagnosztizálja is” – olvasható a regényben. Az olvasó lebetegítése, kiforgatása önmagából tehát a Vakrepülés célja is egyben?

Eredendő szándékom elementáris erővel hatni a Másikra (így, nagybetűvel, ideértve magam is) – az irodalmon keresztül. S bár én valójában egy könnyed és szórakoztató olvasmányt szerettem volna, miközben hírhedten az egyik legnehezebben olvasható szerző vagyok, azt akarom elérni, hogy az olvasónak egy nagyon erős élménye legyen a könyvet forgatva, egyben önmagából is teljesen ki legyen forgatva. Így vissza is tértünk az összeesés lélekemelő mivoltához. Mindezzel (túlbízva magam) rábírhatom a Másikat, az olvasót, hogy nézze meg, kapaszkodók nélkül hogy is áll, hogy is állnak dolgaink. Ez lehet nyomasztó, hogyne, hisz nem a közkeletű sémák kerülnek elő. Nem gondolnám, ez bárkinek ártana.

De ha komolyan vesszük a regény mottójaként elénk kerülő Kierkegaard-idézetet a Vagy-vagyból, akkor ennek a kimozdításnak a lehetetlensége is felmerülhet…

Akadnak azért olyan együttlétek, beszélgetések, amikor egy pár mozzanat, mondat megmozdít, úgymond, használhatónak bizonyul. Előbb vagy utóbb megbillent, valaki felé, akár magunk felé hullámokat ver, még ha az adott pillanatban nem is gondoljuk emlékezetesnek, rögződhet bennünk, akár egy dallam… ami majd vagy inspirál, vagy nem.

A regény mondatai képesek erre, igazolhatom, afféle – idézem –: „trójai mondat”-okkal, „gerillabeszéd”-del operál. A Vakrepülés műfajjelölő alcíme is ez: gerillaregény. Mi ez a nyelvi harcmodor?

A főhősnek nagyon nehéz megtalálnia azokat a komponenseket, amikből végül összeállhat az élete (és egyáltalán, az „Én érzékelése”). Ám ha összeáll, az egyfajta ellenállásban képzelhető el – azt ugyanis idejekorán felismeri, mikből nem állhat össze. A regény egész ideje abban telik ugyanakkor, hogy javaslatokat, választási lehetőségeket ad a főszereplő, és remélhetőleg a Másik (és így az olvasó) számára is. A regény szerint, így gondolom, ha nem csupán csak „csereviszonyként” fogjuk fel életünk, és ha úgy adódik, kórságként érjük tetten, és belátjuk ebből és másból adódó betegségünkként, akkor ez, talán furcsa, nagy életerőt tud adni.

Mindezt a nyelvi logikát az ön saját festői, egyben lírai és zenei prózanyelve is megsegíti. Szükségképpen?

Módfelett nehezemre esik elképzelni azt a mondatot, bekezdést, ami nem érzéki, és egyúttal nem zenei. Akkor izgalmas egy mondat, ha a fogalmaink is mintegy testivé tudnak válni. Olyan pokoli nyelven kell tudni megszólalni, ami nem engedi csak úgy továbbfutni az olvasót, hiszen lényegbevágó dolgokról volna szó.