Előfizetés

Ha eszébe jut egy "bűnös" gondolat - Purosz Leonidasz és a költői felnőtté válás

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.02.08. 16:38

Fotó: Szén Benjamin
Legutóbb a martfűi szilveszteri focikupán a Rákócziújfalu védői mellett mintha ott sem lett volna, ettől persze még szeret focizni – mondja Purosz Leonidasz, akinek az ősszel megjelent második verseskötete – Egy férfi sosem hagyja félbe a címe – bizonyítja: a poézis terén igenis labdába rúg, sőt a cseleket illetően is eredményes.
„Keveset akar beszélni magáról, / és szeretné, ha ezt mások is tudnák” – írja Purosz Leonidasz c. kötetnyitó versében. A neve miatt mégis rá szeretnék kérdezni a családi háttérre. Többen akár álnévnek hihetik vagy külhoni szerzőnek gondolhatják elsőre. Kérem, feddje fel az apai örökségét!  Pont a múltkor hallottam a pletykát, hogy egy szerkesztő néhány éve azért nem hozta le egy versemet, mert a nevemet álnévnek gondolta, ami őt élből idegesíti – addig ez eszembe sem jutott. Egyébként a nagyszüleim polgárháborús menekültek, apukám vér szerint teljesen görög, de már itt született, én meg sajnos túl makacs voltam, hogy megtanuljam a nyelvet, úgyhogy éppen elmakogok a hetvenszavas szókincsemmel. Mit jelent ma Magyarországon görög származásúnak lenni?  Számomra citromos-fokhagymás polipot, állandó helyszínt a családi nyaralásokhoz, a visszakérdezés bizonyosságát ügyintézésnél (pé-u-er-ó-esz, betűzöm automatikusan, de pizzát nem saját névre rendelek), izgalmas és/vagy durva történeteket a nagyszülőktől, néhány beszólást, egy-két anyámba és Athénba hazaküldős kommentet a neten, sokkal több érdeklődést, álmélkodást. A többség számára ártatlan kis egzotikum, én szinte észre sem veszem. Hagyjuk is akkor az életrajziságot, az új kötetében nehéz is lenne az „én”-eket közös nevezőre hozni, vagy életrajzivá fordítani. A nyelvi jelenléte/rejtettsége milyen énfilozófiára vezethető vissza?  Vannak irodalmár barátaim, akik azzal piszkálnak félig viccből, hogy túl kéne már lépni ezen a rissz-rossz alanyi költészeten. Ebben a kötetben szerintem elég sokat kísérletezek is ezzel, nekik pedig azzal vágok vissza, hogy ez posztalanyiság. A konkrét élményanyagnál jobban érdekel az arra való reflexió – és különösen a belső konfliktusok, az „ezt akarom érezni/gondolni” és a „mégis ezt érzem/gondolom” ellentmondásai. Miért érzek egy pillanatra ellenszenvet a szexuális zaklatások áldozataival szemben, mielőtt azt gondolnám: bátor és üdvös dolog beszélni róla, és megnevezni a bűnösöket? Miért gondolom magamat a győzelem részesének, mikor pontosan emlékszem, hogy a félidőben hányingert szimulálva cserét kértem? Szeretek úgy dolgozni, hogy ha eszembe jut egy „bűnös” gondolat, akkor azt végigviszem, monológot írok belőle. Ez a sok elcsúsztatott identitás-fragmentum egymás mellett védi a saját igazát, és nem tud kilépni a szerepéből. Kicsit, mint egy drámában, csak itt mindenki magával vitatkozik. A versek beszélőjének „állításai” újra és újra megkérdőjeleződnek, visszavonódnak, ellenkezőjére fordulnak. Mintha a nyelv kiüresítésére játszana – vagy a nyelv már kiüresedett voltára utal?  Valóban gyakoriak az egymásnak adott esetben akár ellentmondó szentenciabetétek. Ezeket úgy próbálom használni, hogy azonosulhatóak legyenek, de ne maradéktalanul. Hogy sejtsünk meg valamit az igazságából, de közben azért lógjon is ki a lóláb. Nem recept, de általában azt szeretem, ha az elbeszélőnek körülbelül hetven százalékban van igaza. Mikor még nem csúszik át paródiába, miközben észrevesszük azt is, hogy valami takarja a kilátást. Különben ez inkább gondolati kérdés. A nyelv csak stilisztikai szempontból érdekel. Örülök, hogy van, próbálok élni vele. A férfivá válás lehetőségei is körvonalazódnak az új kötetben – épp most múlt 24 éves január elején. Hogy látja a korosztálya fiú-férfi tagjainak társadalmi-lélektani felkészültségét e téren?  Akikkel a legtöbb időt töltöm, azok főleg városi, értelmiségi srácok. Vagy ha nem is azok, általában olyasmik érdeklik őket, amik az értelmiséget szokták. Politika, művészet, pszichológia. Ebben a közegben kitolódik az egész felnövésdolog, a gyerekvállalás ennyi idősen extrémnek számít, többségünk még csak nem is százszázalékosan önfenntartó. Felvilágosultak és feministák akarunk lenni, ugyanakkor ragaszkodunk a klasszikus, férfiasnak gondolt értékekhez is. És szól a fejünkben a kilőhetetlen verkli a hülye mantrákkal, mint amilyen a kötet címadója is. Mindkét kötete rendkívül megkomponált, s mindkettőben szerepel Az ítélet című vers. Miért ennyire kitüntetett?  Úgy éreztem, jól felel az új kötet Egy pályaelhagyó mondja című versére. Ezenkívül az első kötetben vállaltan volt egy kamaszos útkeresés poétikailag is, több irányba el lehetett volna indulni, és azt hiszem, Az ítélet az, ami leginkább előképe az új szövegeknek, szóval ebből a szempontból egy gesztus. Meg talán kicsit idegesített az is, hogy sem a kritikákban, sem élőszóban nem emelte ki senki ezt a verset, pedig szerintem az egyik legjobb az első kötetből. Így a figyelmes olvasó legalább nem siklik át felette. Slammerként még aktív? Milyen „iskolát” jelent(ett) költőként, fellépőként? Mennyire követel meg más észjárást, fogalmazást szemben a verssel?  Nem vagyok már aktív, abbahagytam bő három éve. Azért nehéz erre válaszolni, mert akkor még verset is eléggé máshogy írtam. Illetve azért is, mert nem írtam olyan slamet, amit különösen jónak tartanék. Ha nem a közönség ingerküszöbéhez viszonyítunk, valójában ez egy baromi nehéz műfaj, amit nagyon kevesek tudtak igazán jól csinálni, amikor még benne voltam a közegben. A megírás részét tekintve a legfontosabb különbség a hagyományos verssel szemben, hogy ez egyértelműen hallgatásra szánt szöveg. Éppen ezért általában retorikusabb, precíz dramaturgiai érzéket igényel. Egyáltalán nem rossz tapasztalat versíráshoz. +1 kérdés   A futball sűrűn előfordul a versekben, személyesen is érdekelt a játékban?  Életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy tizennégy évesen abbahagytam a nagypályás focit, pedig akkor nem is ment rosszul, megyei gólkirály voltam a serdülőben. Néha elalvás előtt fantáziál­gatok. Letenni a cigit, elkezdeni futni, összekapni magam: egy év. Próbajátékra jelentkezem egy megye egyes csapathoz, rúgok harminc gólt, és leigazol egy harmadosztályú csapat. Aztán a következő szezonban összekerülünk a kupában a Fradival, a duplámmal kiejtjük őket, és elvisznek magukkal. Kimagasló NB I-es teljesítményemnek köszönhetően leigazol kedvenc csapatom, az Udinese, ahol a visszavonulásig hátralévő tíz évben klublegendává válok. A valóság ezzel szemben az, hogy legutóbb a martfűi szilveszteri focikupán a Rákócziújfalu védői mellett mintha ott sem lettem volna. Ettől persze még ugyanúgy szeretek focizni, sőt. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami minden körülmények közt örömet okoz.

Purosz Leonidasz

költő 1996-ban született Szegeden. A szentesi gimnáziumban irodalmi–drámai tagozatra járt; 2014-től az ELTE magyar szakos, jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem média szakos hallgatója. Első kötete A városnak meg kell épülnie címmel jelent meg a FISZ gondozásában 2016-ban. Egy férfi sosem hagyja félbe című, új verseskötetét októberben adta ki a Magvető.

Egymás hálójában (Ida Jessen: Új idők; Bagge doktor anagrammái)

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.02.08. 10:53

Nem egyedülálló ugyan, mégis szokatlan, hogy egy könyv mindkét oldaláról kezdődjön, és semmiféle támpontot ne adjon, melyik felét olvassuk előbb. Két naplót tartalmaz Ida Jessen könyve: egyik felén egy vidéki körzeti orvos anagrammákkal teletűzdelt visszaemlékezéseit, élettől való búcsúját találjuk, másikon felesége, egy haladó szellemű tanítónő naplóját olvashatjuk. E szokatlan forma azonban nem csupán figyelemfelkeltő. E gesztus tökéletesen leképezi a dán írónő regényét, ami maga is egy feladvány, és a benne feltáruló történet éppúgy nagy szabadságot testál ránk. A dán krimik rejtélye telepszik Jessen szerelmi tükörtörténetére. Habzsoljuk az oldalakat, hogy közelebb kerüljünk egy huszonhárom évig tartó házasság titkához, ám az rendre kisiklik kezeink közül. E két megkapó, erős egyéniség egymáshoz fűződő érzései mind megfejthetetlenebbé válnak. Ahelyett, hogy árnyalódna, tisztulna a kép, mind homályosabbá válik. Jessen pedig élvezettel tart minket folyamatos bizonytalanságban. Feladja a leckét: információmorzsákból, félinformációkból, tükröződésekből kell megalkotnunk valamiféle igazságot. Ám minduntalan újraíródnak ítéleteink. Nem csoda, hogy ahogy végzünk az egyik fél naplójával, éhesen vetjük rá magunkat a másik fél vallomására, azt gondolván minél több tudásunk van valamiről, minél több oldalról látunk valamit, annál jobban megértjük, megismerjük azt. Jessen pedig kuncog a markába, hiszen a másik szövegrész sem segíti a megértést, sőt. Nem két egymáshoz könnyen illeszthető puzzle-darabot alkotott, amely kiad egy egészt. Pedig segítségül egy kisváros kor- és társadalomrajzát is mellékeli. Merthogy az elválaszthatatlan hőseitől – meghatároz és behatárol. (A csodálatos érzékenységgel és a kötődés szeretetével megrajzolt táj pedig, akárcsak Brontënél, az érzelmi állapotot tükrözi.) Miközben pedig e két ember kapcsolatának szálait bogozgatjuk, és a két képet igyekszünk összemontírozni egyetlen igazsággá, Jessen tulajdonképpen bennünket boncol és szedi ízekre mindennapi rögzült viselkedésmintáinkat, ahogy ítéletet alkotunk másokról, és a könnyen hozzáférhető információdömpingben a mindentudás érzetével kecsegtetjük magunkat. Jessen megtéveszt és tőrbe csal: nagyon aprólékosan, részletekbe menően ír szereplői érzéseiről, szinte mindenre kiterje­dően, miközben valójában elhallgat. Az elhallgatás, késleltetés és a ki nem mondás regénye a műve. Jessen igen körmönfontan adagolja az infókat, akár egy jó krimiíró, de még inkább elhallgatja azokat. Megteremti a látszatot, mintha beengedne egy tudatáramba (ezt szolgálja az álnaplóforma is). Elhiteti, hogy közelebb kerülünk hőseihez és mindentudóvá tesz velük kapcsolatban, miközben valójában megfoszt a mindentudástól. És e megfosztás egy fricskával ér fel. Tudatosítja bennünk, hogy csak sejtéseink lehetnek tudás helyett. Így a titok, bár minduntalan felsejlik, megmarad. Jessent az (vagány szemtelenséggel nem is leplezi) egyszerűen nem érdekli. Annál inkább a megismerés folyamata és az ítélkezés, véleményalkotás működési mechanizmusa. A tudás társadalmában megajándékoz a nem tudás nyugtalanító örömével, a megismerhetetlenséggel. Így hát hiába kapjuk tőle is a sok információt, nem felfejtése, csak olvasata lehet e két ember egymás hálójában való vergődésének. Mindenesetre felettébb izgalmas összerakosgatni e mozaikkép darabjait, pláne, hogy igen fontos elemek hiányoznak is, jó néhány meg tükörképnek bizonyul vagy mások által festettek. Jessen könyve ugyanakkor a gyász könyve is. Még ha nem is mindig beszél direkten arról, a gyász minden sorában ott van. És még inkább ott van a valaki emlékével, hatásával való leszámolás küzdelme is. A legtöbb mondatból süt a veszteség­érzés. Monomániás szenvedélyességgel mutatja a gyászoló ember sziszifuszi küzdelmét, ahogy próbál megtanulni valaki nélkül élni – és egy új életet kezdeni. Így pedig az Új idők egyúttal egy pompásan megírt fejlődéstörténet is. (Ford. Soós Anita. Budapest, Typotex, 2019. 316 o.)  

Gulisio Tímea: Poloska Portugieser

Gulisio Tímea
Publikálás dátuma
2020.02.08. 10:52

A poloskák minden ősszel jönnek. Százával, ezrével furakodnak be a szúnyogháló nem is létező résein. Ők a tizenegyedik csapás. Aminek csak a Messiás vethet véget. Még éppen idejében érkezett, mikor már az emberek arca ki sem látszott a büdös bogarakból. Most lett harminc, és eddig meg sem fordult a fejében, hogy küldetése van. Hacsak az nem, hogy minél több skót whiskeyt igyon meg egy húzásra, vagy hogy megnyerje a sajtburgerevő versenyt. Ám egy nap megvilágosodott. Épp a kedvenc sorozatát nézte, mikor valami puha és szaftos dolog került a szájába. Biztos egy aszalt szőlőszem a borból. Pár hete fel volt nyitva, de attól csak még jobb, igazán megérett. Valamiért mégis visszaköpte a pohárba. És akkor szembesült a valósággal. Hogy amit jóízűen szopogatott, nem más, mint egy megtermett poloska. Kiöblítette a száját, de még sokáig kaparta a torkát egy lábacska. Az esti fogmosásnál, mikor már el is felejtette azt a dolgot, a csapban landolt egy szárnydarab. Újra érezte azt a finom, aromás, gyümölcsös ízt a szájában. Bizony, ez a bor a poloskától lett finom. Hamarosan le is védette találmányát, és belekezdett a gyártásba. Még állami támogatást is kapott hozzá, és kitüntették mint nemzeti hőst, a poloskahelyzet felszámolóját. A poloskás bort úgy vitték, mint a cukrot. A gilisztás tequila, a cibetmacskakulás kávé után már kellett ez a vérfrissítés a piacnak. Először a sznobok körében lett menő a Poloska Portugieser, majd ahogy ez lenni szokott, csökkent az ára, és leszivárgott a nép köreibe. A kínálat fel kellett, hogy kösse a gatyáját, ha eleget akart tenni a keresletnek. Természetesen megjelentek a kínai hamisítványok is, amikben magyar büdösbence helyett valami ázsiai legyet áztattak, így nagyban rontva a minőséget és az ízhatást. Borászok nagy csoportja specializálódott a Poloska Portugieserre. Kóstolóikra meghívták a vezető bankárokat és minisztériumi embereket. A poloska akkora divat lett, hogy a Polski-tulajdonosok átgravíroztatták kocsijuk nevét Poloskira. A bálokban azután polka helyett poloskát táncoltak. A vezető ruhamárkák mind előrukkoltak egy poloskás kollekcióval. Poloskának öltözött fiú- és lánymodellek vánszorogtak a kifutókon, fenekükbe varratott bűztasakjaikból elegánsan poloskaillatot eregetve. A Nivea elkezdte gyártani a poloskaszagú dezodort és sprayt. A tornatermek és wellnessek öltözői tömény poloskaködben álltak. A papok ellopták a poloskás misebort. Minden rendben is lett volna, ahogy a többi divat, a hereelszorító csőnadrág, a vesefagyasztó top. Csakhogy elfogytak a poloskák. Jövőre már nem is emlékeztek rájuk. A palackokba ezután fél évig érlelt zoknit tettek. Természetazonos aroma, nyomokban körömgombát tartalmazhat. Mi a történet tanulsága? Akaszd szegre a glóriádat. Bonts egy üveg bort. Nyisd ki a szád és fogd be az orrod.