„Keveset akar beszélni magáról, / és szeretné, ha ezt mások is tudnák” – írja Purosz Leonidasz c. kötetnyitó versében. A neve miatt mégis rá szeretnék kérdezni a családi háttérre. Többen akár álnévnek hihetik vagy külhoni szerzőnek gondolhatják elsőre. Kérem, feddje fel az apai örökségét!
Pont a múltkor hallottam a pletykát, hogy egy szerkesztő néhány éve azért nem hozta le egy versemet, mert a nevemet álnévnek gondolta, ami őt élből idegesíti – addig ez eszembe sem jutott. Egyébként a nagyszüleim polgárháborús menekültek, apukám vér szerint teljesen görög, de már itt született, én meg sajnos túl makacs voltam, hogy megtanuljam a nyelvet, úgyhogy éppen elmakogok a hetvenszavas szókincsemmel.
Mit jelent ma Magyarországon görög származásúnak lenni?
Számomra citromos-fokhagymás polipot, állandó helyszínt a családi nyaralásokhoz, a visszakérdezés bizonyosságát ügyintézésnél (pé-u-er-ó-esz, betűzöm automatikusan, de pizzát nem saját névre rendelek), izgalmas és/vagy durva történeteket a nagyszülőktől, néhány beszólást, egy-két anyámba és Athénba hazaküldős kommentet a neten, sokkal több érdeklődést, álmélkodást. A többség számára ártatlan kis egzotikum, én szinte észre sem veszem.
Hagyjuk is akkor az életrajziságot, az új kötetében nehéz is lenne az „én”-eket közös nevezőre hozni, vagy életrajzivá fordítani. A nyelvi jelenléte/rejtettsége milyen énfilozófiára vezethető vissza?
Vannak irodalmár barátaim, akik azzal piszkálnak félig viccből, hogy túl kéne már lépni ezen a rissz-rossz alanyi költészeten. Ebben a kötetben szerintem elég sokat kísérletezek is ezzel, nekik pedig azzal vágok vissza, hogy ez posztalanyiság. A konkrét élményanyagnál jobban érdekel az arra való reflexió – és különösen a belső konfliktusok, az „ezt akarom érezni/gondolni” és a „mégis ezt érzem/gondolom” ellentmondásai. Miért érzek egy pillanatra ellenszenvet a szexuális zaklatások áldozataival szemben, mielőtt azt gondolnám: bátor és üdvös dolog beszélni róla, és megnevezni a bűnösöket? Miért gondolom magamat a győzelem részesének, mikor pontosan emlékszem, hogy a félidőben hányingert szimulálva cserét kértem? Szeretek úgy dolgozni, hogy ha eszembe jut egy „bűnös” gondolat, akkor azt végigviszem, monológot írok belőle. Ez a sok elcsúsztatott identitás-fragmentum egymás mellett védi a saját igazát, és nem tud kilépni a szerepéből. Kicsit, mint egy drámában, csak itt mindenki magával vitatkozik.
A versek beszélőjének „állításai” újra és újra megkérdőjeleződnek, visszavonódnak, ellenkezőjére fordulnak. Mintha a nyelv kiüresítésére játszana – vagy a nyelv már kiüresedett voltára utal?
Valóban gyakoriak az egymásnak adott esetben akár ellentmondó szentenciabetétek. Ezeket úgy próbálom használni, hogy azonosulhatóak legyenek, de ne maradéktalanul. Hogy sejtsünk meg valamit az igazságából, de közben azért lógjon is ki a lóláb. Nem recept, de általában azt szeretem, ha az elbeszélőnek körülbelül hetven százalékban van igaza. Mikor még nem csúszik át paródiába, miközben észrevesszük azt is, hogy valami takarja a kilátást. Különben ez inkább gondolati kérdés. A nyelv csak stilisztikai szempontból érdekel. Örülök, hogy van, próbálok élni vele.
A férfivá válás lehetőségei is körvonalazódnak az új kötetben – épp most múlt 24 éves január elején. Hogy látja a korosztálya fiú-férfi tagjainak társadalmi-lélektani felkészültségét e téren?
Akikkel a legtöbb időt töltöm, azok főleg városi, értelmiségi srácok. Vagy ha nem is azok, általában olyasmik érdeklik őket, amik az értelmiséget szokták. Politika, művészet, pszichológia. Ebben a közegben kitolódik az egész felnövésdolog, a gyerekvállalás ennyi idősen extrémnek számít, többségünk még csak nem is százszázalékosan önfenntartó. Felvilágosultak és feministák akarunk lenni, ugyanakkor ragaszkodunk a klasszikus, férfiasnak gondolt értékekhez is. És szól a fejünkben a kilőhetetlen verkli a hülye mantrákkal, mint amilyen a kötet címadója is.
Mindkét kötete rendkívül megkomponált, s mindkettőben szerepel Az ítélet című vers. Miért ennyire kitüntetett?
Úgy éreztem, jól felel az új kötet Egy pályaelhagyó mondja című versére. Ezenkívül az első kötetben vállaltan volt egy kamaszos útkeresés poétikailag is, több irányba el lehetett volna indulni, és azt hiszem, Az ítélet az, ami leginkább előképe az új szövegeknek, szóval ebből a szempontból egy gesztus. Meg talán kicsit idegesített az is, hogy sem a kritikákban, sem élőszóban nem emelte ki senki ezt a verset, pedig szerintem az egyik legjobb az első kötetből. Így a figyelmes olvasó legalább nem siklik át felette.
Slammerként még aktív? Milyen „iskolát” jelent(ett) költőként, fellépőként? Mennyire követel meg más észjárást, fogalmazást szemben a verssel?
Nem vagyok már aktív, abbahagytam bő három éve. Azért nehéz erre válaszolni, mert akkor még verset is eléggé máshogy írtam. Illetve azért is, mert nem írtam olyan slamet, amit különösen jónak tartanék. Ha nem a közönség ingerküszöbéhez viszonyítunk, valójában ez egy baromi nehéz műfaj, amit nagyon kevesek tudtak igazán jól csinálni, amikor még benne voltam a közegben. A megírás részét tekintve a legfontosabb különbség a hagyományos verssel szemben, hogy ez egyértelműen hallgatásra szánt szöveg. Éppen ezért általában retorikusabb, precíz dramaturgiai érzéket igényel. Egyáltalán nem rossz tapasztalat versíráshoz.
+1 kérdés
A futball sűrűn előfordul a versekben, személyesen is érdekelt a játékban?
Életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy tizennégy évesen abbahagytam a nagypályás focit, pedig akkor nem is ment rosszul, megyei gólkirály voltam a serdülőben. Néha elalvás előtt fantáziálgatok. Letenni a cigit, elkezdeni futni, összekapni magam: egy év. Próbajátékra jelentkezem egy megye egyes csapathoz, rúgok harminc gólt, és leigazol egy harmadosztályú csapat. Aztán a következő szezonban összekerülünk a kupában a Fradival, a duplámmal kiejtjük őket, és elvisznek magukkal. Kimagasló NB I-es teljesítményemnek köszönhetően leigazol kedvenc csapatom, az Udinese, ahol a visszavonulásig hátralévő tíz évben klublegendává válok. A valóság ezzel szemben az, hogy legutóbb a martfűi szilveszteri focikupán a Rákócziújfalu védői mellett mintha ott sem lettem volna. Ettől persze még ugyanúgy szeretek focizni, sőt. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami minden körülmények közt örömet okoz.
