Nem egyedülálló ugyan, mégis szokatlan, hogy egy könyv mindkét oldaláról kezdődjön, és semmiféle támpontot ne adjon, melyik felét olvassuk előbb. Két naplót tartalmaz Ida Jessen könyve: egyik felén egy vidéki körzeti orvos anagrammákkal teletűzdelt visszaemlékezéseit, élettől való búcsúját találjuk, másikon felesége, egy haladó szellemű tanítónő naplóját olvashatjuk. E szokatlan forma azonban nem csupán figyelemfelkeltő. E gesztus tökéletesen leképezi a dán írónő regényét, ami maga is egy feladvány, és a benne feltáruló történet éppúgy nagy szabadságot testál ránk. A dán krimik rejtélye telepszik Jessen szerelmi tükörtörténetére. Habzsoljuk az oldalakat, hogy közelebb kerüljünk egy huszonhárom évig tartó házasság titkához, ám az rendre kisiklik kezeink közül. E két megkapó, erős egyéniség egymáshoz fűződő érzései mind megfejthetetlenebbé válnak. Ahelyett, hogy árnyalódna, tisztulna a kép, mind homályosabbá válik. Jessen pedig élvezettel tart minket folyamatos bizonytalanságban. Feladja a leckét: információmorzsákból, félinformációkból, tükröződésekből kell megalkotnunk valamiféle igazságot.
Ám minduntalan újraíródnak ítéleteink. Nem csoda, hogy ahogy végzünk az egyik fél naplójával, éhesen vetjük rá magunkat a másik fél vallomására, azt gondolván minél több tudásunk van valamiről, minél több oldalról látunk valamit, annál jobban megértjük, megismerjük azt. Jessen pedig kuncog a markába, hiszen a másik szövegrész sem segíti a megértést, sőt. Nem két egymáshoz könnyen illeszthető puzzle-darabot alkotott, amely kiad egy egészt. Pedig segítségül egy kisváros kor- és társadalomrajzát is mellékeli. Merthogy az elválaszthatatlan hőseitől – meghatároz és behatárol. (A csodálatos érzékenységgel és a kötődés szeretetével megrajzolt táj pedig, akárcsak Brontënél, az érzelmi állapotot tükrözi.)
Miközben pedig e két ember kapcsolatának szálait bogozgatjuk, és a két képet igyekszünk összemontírozni egyetlen igazsággá, Jessen tulajdonképpen bennünket boncol és szedi ízekre mindennapi rögzült viselkedésmintáinkat, ahogy ítéletet alkotunk másokról, és a könnyen hozzáférhető információdömpingben a mindentudás érzetével kecsegtetjük magunkat. Jessen megtéveszt és tőrbe csal: nagyon aprólékosan, részletekbe menően ír szereplői érzéseiről, szinte mindenre kiterjedően, miközben valójában elhallgat. Az elhallgatás, késleltetés és a ki nem mondás regénye a műve.
Jessen igen körmönfontan adagolja az infókat, akár egy jó krimiíró, de még inkább elhallgatja azokat. Megteremti a látszatot, mintha beengedne egy tudatáramba (ezt szolgálja az álnaplóforma is). Elhiteti, hogy közelebb kerülünk hőseihez és mindentudóvá tesz velük kapcsolatban, miközben valójában megfoszt a mindentudástól. És e megfosztás egy fricskával ér fel. Tudatosítja bennünk, hogy csak sejtéseink lehetnek tudás helyett. Így a titok, bár minduntalan felsejlik, megmarad. Jessent az (vagány szemtelenséggel nem is leplezi) egyszerűen nem érdekli. Annál inkább a megismerés folyamata és az ítélkezés, véleményalkotás működési mechanizmusa. A tudás társadalmában megajándékoz a nem tudás nyugtalanító örömével, a megismerhetetlenséggel. Így hát hiába kapjuk tőle is a sok információt, nem felfejtése, csak olvasata lehet e két ember egymás hálójában való vergődésének. Mindenesetre felettébb izgalmas összerakosgatni e mozaikkép darabjait, pláne, hogy igen fontos elemek hiányoznak is, jó néhány meg tükörképnek bizonyul vagy mások által festettek.
Jessen könyve ugyanakkor a gyász könyve is. Még ha nem is mindig beszél direkten arról, a gyász minden sorában ott van. És még inkább ott van a valaki emlékével, hatásával való leszámolás küzdelme is. A legtöbb mondatból süt a veszteségérzés. Monomániás szenvedélyességgel mutatja a gyászoló ember sziszifuszi küzdelmét, ahogy próbál megtanulni valaki nélkül élni – és egy új életet kezdeni. Így pedig az Új idők egyúttal egy pompásan megírt fejlődéstörténet is. (Ford. Soós Anita. Budapest, Typotex, 2019. 316 o.)
