Előfizetés

Fordított Széchenyi

Ennek az önkényesen elbeszélt történeti múltban élő és bennünket is a múltba kényszerítő kormánynak kedvenc hőse gróf Széchenyi István, aki nemcsak az osztogatás rokonértelmű fogalmává vált Széchenyi tervnek, a sárba tiport magyar tudós társaságnak: az Akadémiának, vagy a Széchenyi tervet útjára indító miniszter kedvenc fürdőjének a névadója volt, hanem a személyes példamutatás, a haza sorsáért, lakóinak felemelkedéséért való kiállás erkölcsi parancsának a megtestesítője is. Egyszóval Széchenyi gróf mindannak épp a fordítottja, az ellentéte volt, mint amit Orbánék eddig tettek, ma cselekednek és amit maguk után hátra hagynak.
Aki szinte semmit sem tud Széchenyiről az is hallott már harangozni arról, hogy a gróf birtokai egy évi jövedelmét ajánlotta föl egy „Magyar Tudós Társaság” létrehozásának a céljára 1825 novemberében, a pozsonyi országgyűlésen. Ebben a nemeslelkű felajánlásban is csak a családi hagyományt folytatta, hiszen édesapja, gróf Széchényi Ferenc volt a Magyar Nemzeti Múzeum létrehozója 1802 novemberében. A valódi grófok tudták, hogy vetni ősszel kell, talán ezért választották a novembert a nemes célra való felajánlásaik idejének. Aki pedig más javára még semmit sem ajánlott, mindig csak a más javait használta, az pontosan tudja, hogy lopni nyáron kell, amikor a száraz port a szél ráfújja a tolvaj lábnyomára, és már beérett a vetés. Ezt az egyszerű, zsigeri felismerést követte az akadémiai tagsággal megáldott mostani miniszter és gazdája is, amikor a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatától és a kutatóhálózat minden vagyonától és jövedelemétől éppen 2019 júliusában fosztották meg a magyar tudós társaságot.
Adja magát az összehasonlítás, hogy amíg a gróf egy évi jövedelmét áldozta közcélra, addig a miniszter akadémikus, a főnöke és annak tudományos pontossággal a haza javainak birtokbavételén dolgozó családi köre a köz vagyonából nem egy esztendeig, de nemzedékeken át szeretnének megélni. Piti összegekért épp olyan lelkesen hajolnak le, mint az igazán nagy milliárdokért. Így a közhasznú Oltalom Karitatív Egyesület részére járó támogatás, vagy a kisegyházaknak szánt közpénzek éppúgy részét képezik a pénzvarázslatnak, mint a stadionépítésbe vándorló, vagy fociakadémiák pénztárába – onnét aztán ki tudja, hová - ömlő TAO milliárdok. 
Nem pirulnak el akkor sem, amikor a színházakat, az iskolákat, az egyetemeket fosztják meg a korábbi években élvezett, az állami költségvetésből az Országgyűlés által különböző jogcímen juttatott összegeiktől, hogy azt a szívüknek kedves focira, vagy a még inkább fontos és a megfelelő kezekben lévő szállodák felvirágoztatására fordítsák. Igaz, van egy kétségtelenül igaz érvük: az általuk parasztvakításra használt Széchenyi név birtokosaival ellentétben ők nem grófnak születtek, ők nem örököltek kastélyt, birtokot, gyűjteményt. Nekik a „rangot” és cafrangot, a vele járó vagyont a politikai hatalmat megszerezve és használva, véres verejtékkel - a másokéval - kell összehordaniuk.
Ahogy a valódi gróf és a mai újsütetű gerófok között éppen 180 fokos a különbség a jövedelmük szerzésében és felhasználásában, úgy éppen 180 fokos a különbség a vagyon használatában is. Következetesek nemcsak a flow, hanem a stock kategóriákban is, így éppen ellentétesen gondolkodnak a Széchenyiekhez képest. A gróf leghíresebb írásában, a Hitelben ádáz harcot hirdetett a haladás minden akadályával szemben, amelyek között elsőként az ősiség törvényét nevezte meg, mint amely kizárja, hogy birtokára a vállalkozásba fogó nemesi birtokos hitelt vegyen fel, elzálogosítva azt. Az ősiség törvénye miatt a nemesi birtokos nem rendelkezik szabadon a birtokával, hiszen az a rokonságra, illetve végső soron – leszármazók híján - a királyra száll vissza, a családi jogközösség elidegenítés esetén akár vissza is követelheti azt. Nem volt véletlen, hogy az 1848-as forradalom eredményeit törvénybe cikkelyező ún. áprilisi törvények között Széchenyi szavára hallgatva az Országgyűlés az 1848.évi XV. tc.-ként az ősiséget eltörölte. 
Orbán nem iktatta törvénybe újra az ősiséget, de törvényszöveg nélkül is tudják az ő hívei, jobbágyai a kötelességüket. Nem véletlenül, hanem Orbán ősiség törvényének szavára hallgatva adta át részesedését Spéder a „kerál” (Parti Nagy) által kijelölt Schmidt Máriának, vagy éppen a bankrészvényeket az ország Mészárosának. Nem véletlenül, hanem Orbán ősiség törvényének a szavára hallgatva adta át az addig gőzgépként dolgozó Közgépet Simicska Nyerges Zsoltnak. Nem véletlenül, hanem Orbán ősiség törvényének a szavára hallgatva adták be a „közösbe”, akarom mondani a Közép-európai Sajtó és Média Alapítványba az Echo Tv, a Magyar Idők, az Origo, az Opus Press gazdái értékes tulajdonukat, hogy azután az átláthatatlanságát megalapozva nemzetstratégiainak minősítse azt a „kerál” hogy palástja alá rejtse el.
A vallási türelem dolgában se árulnak egy gyékényen a Széchenyiek, meg a mai álgerófok. Széchenyi István hithű katolikus volt, mégis teljes erejével segítette, hogy ne csak az alsótábla, hanem az arisztokraták is támogassák a bevett keresztény felekezetek egyenjogúságát (1848. évi xx.tc), de még a papi tized eltörlését is (1848. évi XIII. tc.). Széchenyi liberális katolikus volt, akinek a jogbiztonság és a tulajdonbiztonság a polgári élet minden területén fontos volt. Orbán és álgerófjai és álkeresztényei számára a vallási türelem – hozzáteszem, semmilyen türelem – nem létezik, kényük és kedvük szerint, azaz pontosan a hatalom megtartásától vezetve tesznek különbséget elsődleges fontosságú és futottak még vallások és egyházak között. Ha kell, előrángatják a „házi zsidaikat”, ám ha kell, nem restellnek „jelet írni a falra”, hogy elnyerjék az antiszemita támogatók rokonszenvét.
Széchenyi, aki kora egyik vezető arisztokratája volt, a polgári szabadságjogok és a nemzetiségi egyenjogúság tekintetében messze túltett még a nagy demokrata Kossuthon is – aki erőszakkal akarta eleinte a nemzeti nyelvként elismertetett magyar nyelvet a nemzetiségek joggyakorlására, kötelező oktatására is kiterjeszteni -, amivel élesen állna szemben az úgymond demokrata (noha illiberális) Orbánnal. Nincs olyan zongora, amelyen azt a sok oktávnyi távolságot le lehetne játszani a gróf Széchenyinek a nemzetiségek tisztelete és felemelkedése érdekében kifejtett tevékenysége és Orbán gyújtogató nacionalizmusa között. Igaz, Széchenyi számára a Kárpát-medencének a monarchia jogara alatti fejlődése volt a fontos, Orbánnak pedig a nemzetgyarapító szerepében való fehér lovas tetszelgés, amikor „a minden megtörténhet” szövegével riogat a Krím orosz megszállása, Ukrajna putyini felosztási terveinek kiszivárgása idején tartott tusványosi beszédében. 
Széchenyi munkáiban – elsősorban az 1833-ban megjelentetett Stádiumban - világosan hitet tett a polgári demokrácia, a szabadelvű értékeknek az alkotmányosság átalakításában játszott elsőbbsége mellett. Amikor a Stádiumban 12 törvény megalkotását véli szükségesnek, így a már említett ősiség eltörlése, illetve a kilenced és a robot megszüntetése mellett (ld. Hitel) a törvény előtti egyenlőséget, a közteherviselést és a nem nemesek birtokszerzési jogának elismerését követeli. Orbán és álgerófjai a törvény előtti egyenlőséget naponta tagadják, amikor ügyészeik rendre elnézőbbek saját párthíveik korrupciós cselekményeivel szemben, megakadályozzák az adó felhasználásának az Országgyűlés általi ellenőrzését – ami szintén Széchenyi egyik követelése volt -, végül Széchenyi elveivel szemben (aki az ipar és a kereskedelem minden korlátjának az eltörlésére buzdított) megkülönböztetik a nekik járadékjövedelmet hajtó belső piacon működő cégeket és az exportőröket - akiket nem tudnak uralmuk alá vonni -, amivel korlátokat építenek külön adókkal, szabályozással. 
Széchenyinek a szabad polgár eszmény és érték, a polgári Magyarország elérendő cél, addig Orbán álgerófjainak - ahogy azt ideológusuk, G. Fodor Gábor kikottyantotta - csak „politikai termék" volt. De egyszer az álgerófok is eltűnnek, mert hazánkra is igaz, hogy „egy bizonyos szint fölött, nem süllyedünk bizonyos szint alá.” (Esterházy Péter) A szerző közgazdász 

Az én iskolám

Falusi iskolába jártam, a falu széléről, minden reggel, gyalog. Ez akkor nem volt újdonság, mindenki így tett, biciklit csak „felsős” koromban kaptam, egy váz nélküli Csepelt. Fontos hogy ilyet, mert a kerékpár akkoriban maga volt a vágyálom, és nagyapám, aki a farkaslyuki bányában dolgozott ekkoriban, az öcsémnek már vett egyet. Vázasat, férfit, amit úgy tanultunk meg először mindketten hajtani, hogy a váz alá görnyedtünk, felette ugyanis még nem ért le a lábunk. Nekem a nagyapám nem vett biciklit, pedig amúgy szeretett engem, de azt hajtogatta, lánynak ő már adott eleget (két lánya született) végre van fiúunokája, azt akarja elhalmozni. Ez akkor nem esett jól. Nem fogalmaztam meg persze, hogy hátrányos megkülönböztetés ért a nagyapám részéről, de megbántódtam. S ha később meg is bocsátottam – főleg, mert anyámék nekem is vettek aztán biciklit, a fentebb említett váz nélküli Csepelt – valamiféle tüske azért maradt bennem, olyannyira, hogy miközben most ezeket a sorokat írom, érzem az arcomon a düh halvány pírját, s hallom is a mondatot: „lánynak nem veszek, lánynak már vettem eleget.” Alsóba azonban még gyalog jártam, s amíg az iskoláig értem, a hosszú úton, hárman-négyen mindig összeverődtünk. Volt kisebb, volt nagyobb, volt lány, volt fiú, volt Berecz, Székelyhídi, Tóth, Orbán, és Bari nevű, s akadt, hogy az utolsó pár méteren Radicsék is odacsapódtak hozzánk a fakapunál. A katolikus iskolában kezdtünk, de már csak a neve volt az, akkorra elvesztette egyházi jellegét, mégis mindenki katolikus iskolának hívta, még a kis haranglábat is meghagyták az épület előtt. A második évtől átmentünk a református iskolába, de ennek is már csak a neve volt református. Így hívta a fél falu, még tán a vébé-titkár meg a tanácselnök is, hogy is hívta volna másképp, elvégre ez volt a neve, ez még ma is, pedig már régóta az önkéntes tűzoltó egyesület működik benne: innen indulnak tüzelt oltani, vagy miképp a minap is, vakmerő cicát leszedni a villanyoszlop tetejéről. Bari Miki a Cigány-dombon lakott, a házat tán az apja építette, vagy a tanács: nem volt bepucolva, de itt-ott lefestettek egy-egy téglát fehérre vagy világoskékre. Innen baktatott lefelé reggelente a műútig, ahonnét már velünk együtt érkezett az osztályba, vette fel a kék köpenyt, énekelt, számolt, magolt verset, körmölt igeragozást. Nem tanult túl jól, de nem is akart mérnök lenni, azt mondta, beéri a kőművességgel, abból is jól meg lehet élni. Ugyanebbe az osztályba járt egy jehovista család lánya, bár hogy ez mit jelent, azt közülünk szinte senki sem tudta, csak annyit érzékeltünk a „másságából”, hogy ő nem lett kisdobos, sem később úttörő. De ugyanúgy ott állt velünk minden ünnepségen, csak kék vagy piros nyakkendő nélkül, s emiatt senki sem piszkálta. Sokszor jut eszembe mostanában az én régi osztályom a sokféle színű és sokféle nevű osztálytársammal, az iskolába vezető régi utammal, s később a váz nélküli bicikli, amit már nem kellett görnyedve hajtani, lehetett egyenes háttal, felemelt fejjel.

Statuálás

Tíz év kormányzás után Varga Mihály pénzügyminiszter megtalálta a magyar gazdaságot sújtó legnagyobb versenyképességi problémát, az önkormányzatok által beszedett helyi iparűzési adót (hipa), amit legott csökkentene is. Formálisan ugyan a Nemzeti Versenyképességi Tanács vetette fel a javaslatot, ám láthatóan egyezett a miniszter ízlésével. Nota bene a miniszternek igaza van: a cégek évtizedek óta panaszkodnak, hogy a hipa rendszeridegen, a társasági adóval szemben egy bevételarányos adó, meg bonyolult és harminc éves. Egyesek már rég felvetették, hogy legegyszerűbb lenne az egész hipa-t eltörölni és beolvasztani a társasági nyereségadóba – ez valódi reform lenne. Csökkenne az önkormányzatok, a cégek adminisztrációs terhe, átláthatóbbá válna a magyar adórendszer, igaz a településeknek ezután is meg kell kapniuk a nekik járó részt, csak majd a társasági adóból, ami nem megoldhatatlan a mai informatikai rendszerekkel. De ehhez egyeztetni kell a cégekkel, önkormányzatokkal, szükség lenne adóvízióra, s ez mind olyan demokratikus macera, ami nem felel meg a korszellemnek. A hipa átalakításra érett, ám a kormány tíz év alatt nem tett semmit ennek érdekében. A tanácsnak azonban - nem tudni milyen sugallatra -, épp az októberi választások után jutott eszébe, hogy a legfontosabb önkormányzati adó tizedére rúgó kedvezményeket kellene adni az vállalkozásoknak. A miniszter szempontjából ez win-win javaslat, mert a cégeknek úgy kedvez, hogy az a költségvetésnek nem kerül semmibe, ráadásul még meg is felel annak a kormányzati elvárásnak, hogy az ellenzéki önkormányzatokat ott kell megszorongatni, ahol csak lehet. Ahogy Karácsony Gergely főpolgármester lapunknak a hír hallatán megjegyezte, a javaslatban nem lehet nem észrevenni a hátsó szándékot. Hisz régóta tudjuk, hogy a statuálás a lényeg.