Tokióban minden lehetséges

A válogatottba tizenöt év szünet után visszahívott Fazekas Máriával a soraiban a magyar női asztaliteniszcsapat a sportág történetében először kiharcolta a részvételi jogot a nyári olimpián.

Fazekas Mária súlyos derékbántalmai miatt 2005-ben lemondta a szereplést a magyar asztalitenisz-válogatottban. Póta Georgina gyermeket vár, ezért két héttel a portugáliai selejtezőtorna előtt a 44 éves játékost hívták vissza a nemzeti csapatba, aki egy nap gondolkodási idő után vállalta a szereplést párosban és döntő érdemei voltak az olimpiai kvóta megszerzésében.

Min vívódott, mielőtt igent mondott Bátorfi Zoltán szövetségi kapitány felkérésére?

A tizenöt év kihagyáson. Nagyon más érzés ennyi idő után újra fölvenni a válogatott mezt, abban sem voltam biztos, bírom-e ezt a terhet. Aludtam erre egyet és reggel úgy ébredtem fel, hogy persze, miért ne vállalnám, ha segítséget kérnek tőlem. Párosban Pergel Szandrával játszottam együtt a selejtezőtornán, csapattársak vagyunk a Budaörsben, ismerjük egymást, úgy voltam vele, ezen nem lehet veszíteni.

Előnyt jelentett a magyar csapatnak, hogy reálisan nézve nem volt kötelező elvárás a kvóta megszerzése, hiszen papíron erősebb ellenfelet kellett ehhez a fináléban felülmúlni? A döntőben a portugálok három honosított kínaival játszottak, ellenük óriási bravúr volt a győzelem.

Az olimpiai selejtezőtorna óriási nyomást jelent minden résztvevő számára, ilyenkor kisebb a jelentősége a tudáskülönbségnek. Az számít, ki, mennyire tud megbirkózni a hatalmas téttel. Amíg egyéniben évek alatt a különböző ranglista-versenyeken lehet gyűjtögetni a pontokat, csapatban 4-6 nap alatt kellett a maximumot nyújtani, nem lehetett hibázni. Az is segített persze, hogy ellenfelünk esélyesebbnek számított, úgy érzékeltük, a sorsolásnál mindenki velünk akar találkozni. Gina két héttel a torna előtt mondta le a szereplést, a riválisok valószínűleg belőle készültek fel, ennek is lehetett szerepe.

Önt csak a selejtezőre kérték fel beugró embernek, mennyire érte váratlanul, hogy bekerült az olimpiára utazó csapatba is?

A kvalifikációs torna előtt nem beszéltünk az olimpiáról, valóban csak erre a pár napra hívtak vissza a válogatottba. Viszont annyira jól működtünk együtt a lányokkal, hogy a kapitány úgy gondolta, ezek után kár lenne módosítani az összeállításon.

Mennyiben borítja fel a nem várt tokiói utazás az esetleg korábban eltervezett nyári programját?

Egy eseménnyel ütközik, de a helyzet kezelhető.

Mi a cél Tokióban?

Erről még nem beszéltünk, sok függ a sorsolástól. Igaz, ezt mondtuk a selejtező előtt is, ahol megkaptuk a nagyon erős portugál csapatot, ennél rosszabbul nem nagyon járhattunk volna, mégis nyertünk. Nagy álom lenne egy érem. Miért ne merjünk nagyot álmodni? A riválisok valószínűleg erősebbek lesznek, rajtunk nincs teher, ebből kell előnyt kovácsolnunk.

Ön 2004-ben egyesben szerepelt az athéni olimpián, mérkőzést is nyert, ami óriási siker volt. Viszont a játékok alatt hunyt el az édesapja. Milyen érzésekkel emlékszik vissza ezekre a napokra?

Édesapám súlyos beteg volt, az olimpia előtt elköszöntem tőle. Amikor játszottam, tudtam, hogy látja a mérkőzésemet a televízióban, ez rengeteg plusz erőt adott, neki köszönhetem a megnyert meccsemet. Remélem, úgy ment el, hogy örült a győzelmemnek. Athénban rengeteg fotót készítettem, a képeket beragasztottam egy albumba, amit nagyon sokáig nem vettem le a polcról. Egy-két éve kezdtem el nézegetni ezt az albumot, lehet, hogy nem véletlenül.

A következő évben derékbántalmai miatt lemondta a válogatottságot.

Korábban is voltak gondjaim a derekammal, ezek a fájdalmak annyira felerősödtek, hogy nem tudtam vállalni a válogatottal járó terhelést is. Senki sem mondta, de elképzelhetőnek tartom, hogy lelki okai is voltak a panaszaim felerősödésének édesapám elvesztése után.

Két klub is megszűnt, amelynek a játékosa volt, a Statisztikával Bajnokcsapatok Európa Kupáját is nyert, a másik megszűnő klub a német Saarluis volt. Ezek mennyire traumatikus emlékek?

A Statisztika megszűnése mindenképpen az, huszonnégy évig játszottam ott, a második otthonom volt az egyesület. Minden szempontból, hiszen édesanyámat tizenévesen veszítettem el. Nehéz volt feldolgozni a klub megszűnését. A német csapatban négy évig játszottam, de itthonról utaztam ki a mérkőzéseire. Természetesen sajnáltam, amikor vége lett, de az érzés nem hasonlítható a Statisztika megszűnéséhez.

A Statisztika edzéseire még „az alagútból” járt.

Igen, a Lánchíd mögötti alagútban laktunk egy szolgálati lakásban, édesapám volt ugyanis a Lánchíd hídmestere. Harminc évig éltem ott, oda születtem. Persze ez nagy szenzációnak számított az ismerőseim körében, mindenki hozzánk akart feljönni. Nem is értettem, mi ebben a különlegesség, hétköznapi, átlagos körülmények között éltünk, igaz, a helyszín nem volt szokványos.

Mivel foglalkozik majd, ha visszavonul a versenysporttól? Kacsintgatott az újságírás felé, hiszen hallgatója volt a Komlósi Oktatási Stúdiónak is.

Nem gondolkoztam még ezen, amíg bírom, addig játszom. Valóban belekóstoltam egy kicsit a média világába, de van asztalitenisz szakedzői végzettségem is. Egyelőre nem aktuális ez a téma.