Előfizetés

Vírus

Hétköznapjainkban az abszurd válik elfogadottá. Ezt tapasztalhatjuk mi is, napról napra, kis világunkban. Ám van egy bizonyos pont, amikor már nem szabad engedni azt, hogy az álhírek világa váljon uralkodóvá. A társadalom elhülyítése ugyanis, amint azt gyászos történelmi példák igazolják, tragikus következményekkel járhat. A művészeknek is megvan a maga szerepe abban, hogy görbe tükröt tartsanak elénk és ráébresszenek arra: nem a visszatükröződő kép a torz, hanem a világ, amelyben élünk. Ezt mutatja be az irodalmi Nobel-díjas szerző, Elfriede Jelinek színdarabjában, amelynek csütörtökön, Bécsben tartották az ősbemutatóját. Heinz-Christian Strache, az FPÖ egykori elnökének botrányát mutatja be, a hatalommal való visszaélést, az álszentségbe csomagolt korrupciót, de legfőképpen azt, hogy mennyire veszélyes a jobboldali populizmus vírusa és milyen alattomosan szedi áldozatait. Maga Elfriede Jelinek sem sejtette előre, hogy „királydrámája” mennyire időszerűvé válik. Egy nappal ugyanis az ősbemutató előtt Türingiában robbant a bomba, olyan tabudöntés történt a keletnémet tartományban, amilyenre Németországban a második világháború óta nem volt példa. A szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) párt szavazataival választották meg a szabaddemokrata Thomas Kemmerichet tartományi miniszterelnöknek a favoritnak számító, s balpárti Bodo Ramelow-val szemben. Vagyis egy szélsőséges párt vált a mérleg nyelvévé. Sötét múlt emléke elevenedik fel, hiszen a húszas években a szélsőjobb először Türingiában ért el sikert. Évek óta a jobboldali populisták előretörésének lehetünk tanúi egy sor országban. Akad olyan állam, s nem is kell messzire mennünk, ahol a gyűlöletkeltés, a kirekesztés a kormányzati politika részévé vált. A Strache-ügy is megmutatta: a szélsőjobb, ha hatalomra kerül, nem válogat az eszközökben. Türingiában még talán vissza lehet csinálni a dolgokat, de annak még senki nem találta meg az ellenszerét, hogy lehet visszaszorítani a populizmus, idegenellenesség vírusát. Talán még nem késő.

Szonda

Megszokott dolog, hogy a kormány saját médiafelületein dob be a köztudatba terveket, többnyire fel sem vállalva az ötletet szondázza az érintetteket. Hónapok óta kavarog a minimálbér kérdése a sajtóban, valljuk be, langyos fogadtatás mellett, pláne miután a munkaadók ellenállásán megbukott a kétéves megállapodásban aláírtnál magasabb év eleji emelés ügye. Érezhetően a minimálbérrel foglalkozó ellenzéki próbálkozások sem képesek ingerküszöb fölé lendíteni a kérdést a közvéleményben. Ebbe a szélcsendbe lopakodott be az ötlet a kormány napilapjába, hogy össze kellene vonni a minimálbért és a garantált bérminimumot, a kettő átlagában kellene meghatározni az immár egyetlen kötelező legkisebb bért. Ez már csak az országimázs szempontjából is remek lenne, hiszen most minden összehasonlításban pocsékul állunk, de az átlagolt bér már felrepítene bennünket legalább a V4 országok élére. Az egységes minimálbér nem ördögtől való, hisz 2006 előtt csak egy tarifa volt az országban, de a sikeres szondázás kedvéért ne feledjük: az átlag a magasabb értéket mindig leszállítja. A több mint 750 ezer garantált bérminimumos akkor is rosszul járna hosszabb távon, ha az összevont bért csak az újonnan munkát vállalókra alkalmaznák, s nekik „csak” évekig nem emelnék a bérüket, amíg az újak el nem érik az ő szintjüket. Mivel pedig az állam tömegesen foglalkoztatja garantált bérminimumon az alkalmazottait, biztosak lehetünk ebben a szakképzettséget, tudást, diplomát semmibe vevő „felzárkóztató” megoldásban. A versenyszféra a munkaerőhiány miatt kénytelen jóval a legkisebb bérek felett megfizetni a tanult embereket – hangzik az érvelés. Ferge Zsuzsa szociológus a legkisebb jövedelemből élők állami támogatásainak elosztását elemezve használta először nálunk az érdemes és érdemtelen szegények kategóriáit. A garantált bérminimum megszüntetése ebben a formában ugyanebbe a két csoportba sorolná az ország jövőjét jelentő tanult főket: az érdemeseket megfizetik a piaci cégek, az érdemteleneket meg tovább alázza a kormány. Csak a szonda kedvéért: az ötlet jó, a részleteken még legyenek szívesek dolgozni.

Infernó

Dan Brown bestsellerében egy őrült tudós vírust szabadít az emberiségre, hogy megállítsa a Föld túlnépesedését. A fikció háttere félelmetesen reális: egy évszázaddal a spanyolnátha után újabb pusztító járvány réme lebeg fölöttünk, miközben a populáció iszonyatos ütemben növekszik. Világvégét várunk, pedig a világ, köszöni, jól van, nincs veszélyben bolygónk, se a szerves lét. Aggódnivalója a homo sapiensnek van. „Csak egy újabb kudarcot vallott mutáció”, ahogy a legendás komikus, George Carlin nevezte fajunkat. A pestis a példa rá, milyen drámai, megjósolhatatlan hatású lehet egy pandémia. Az 1347-ben kezdődő, minden bizonnyal ázsiai eredetű világjárvány pár év alatt bejárta az óvilágot, Európát, a Közel-Keletet, Afrika mediterrán partvidékét. Még a távoli Grönlandra is eljutott. A kórokozó baktériumot bolhák terjesztették, a bolhák patkányokon élősködtek, a patkányok hajók potyautasai voltak. Európa lakosságának a harmadát irtotta ki a fertőzés, amelyet látványos tünete, a bőr elsötétülése miatt fekete halálnak neveztek el. Eleinte a zsidókat (ki mást?) vádolták szándékos kútmérgezéssel. Eltartott egy ideig, amíg rájöttek, hogy a gettók zárt közösségeiben azért kevesebb az áldozat, mert szigorúbbak a higiéniai előírások. Ezért az ott élőkkel járvány idején nem dögvész végzett, hanem pogrom. A mohamedánoknál még nem volt divat az antiszemitizmus, bűnbak viszont ott is kellett. Kairóban arra a meggyőződésre jutottak, hogy a parázna nők tehetnek a betegségről. A kor embere Isten büntetését látta a gyilkos kórban. Flagellánsok vonszolódtak végig elnéptelenedett városokon, önmagukat ostorozva vezekeltek, irgalomért könyörögve. Boccaccio nem hitt a közkeletű magyarázatban, apránként teret nyert a racionális gondolkodás. Elsőként a kor legfelvilágosultabb állama, a Velencei Köztársaság tett értelmes lépést a járvány megfékezésére: az érkező hajók legénységét nem engedte partra szállni. A vesztegzár ideje negyven nap (quaranta giorni) volt, ennek emlékét őrzi karantén szavunk. Ami azt illeti, az elkülönítés továbbra is az egyik leghatékonyabb módszer. Nagyobb az esély a túlélésre, ahol a józan ész felülkerekedik a babonákon. Mire levonult a járvány három nagy hulláma, többé semmi sem volt ugyanolyan, mint azelőtt. A munkaerőhiány a kontinens szerencsésebbik, nyugati felén eltörölte a jobbágyságot; a Lajtától keletre sajnos nem. Alapvetően változott a közgondolkodás. Megrendült a fennálló rendbe vetett hit, az egyház tekintélye. A pestis – William Chester Jordan princetoni professzor szavaival – „a középkori európai civilizáció lélekharangja” lett. A túlélők utódaira jobb élet várt. A fekete halált újjászületés követte: a reneszánsz. Évszázados távlatból visszatekintve megkockáztatható, a pestis evolúciós szempontból szükségszerű, sőt jótékony volt. De ez csekély vigasz a ma emberének, aki a nyomasztó napi híreket figyeli. Egy világjárvány csakugyan természetes megoldás lehetne az emberiség előtt tornyosuló problémák egy részére, ám az felfoghatatlan szenvedéssel, tengernyi személyes tragédiával járna. Itt a bökkenő.