Hétköznapjainkban az abszurd válik elfogadottá. Ezt tapasztalhatjuk mi is, napról napra, kis világunkban. Ám van egy bizonyos pont, amikor már nem szabad engedni azt, hogy az álhírek világa váljon uralkodóvá. A társadalom elhülyítése ugyanis, amint azt gyászos történelmi példák igazolják, tragikus következményekkel járhat.
A művészeknek is megvan a maga szerepe abban, hogy görbe tükröt tartsanak elénk és ráébresszenek arra: nem a visszatükröződő kép a torz, hanem a világ, amelyben élünk. Ezt mutatja be az irodalmi Nobel-díjas szerző, Elfriede Jelinek színdarabjában, amelynek csütörtökön, Bécsben tartották az ősbemutatóját. Heinz-Christian Strache, az FPÖ egykori elnökének botrányát mutatja be, a hatalommal való visszaélést, az álszentségbe csomagolt korrupciót, de legfőképpen azt, hogy mennyire veszélyes a jobboldali populizmus vírusa és milyen alattomosan szedi áldozatait.
Maga Elfriede Jelinek sem sejtette előre, hogy „királydrámája” mennyire időszerűvé válik. Egy nappal ugyanis az ősbemutató előtt Türingiában robbant a bomba, olyan tabudöntés történt a keletnémet tartományban, amilyenre Németországban a második világháború óta nem volt példa. A szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) párt szavazataival választották meg a szabaddemokrata Thomas Kemmerichet tartományi miniszterelnöknek a favoritnak számító, s balpárti Bodo Ramelow-val szemben. Vagyis egy szélsőséges párt vált a mérleg nyelvévé. Sötét múlt emléke elevenedik fel, hiszen a húszas években a szélsőjobb először Türingiában ért el sikert.
Évek óta a jobboldali populisták előretörésének lehetünk tanúi egy sor országban. Akad olyan állam, s nem is kell messzire mennünk, ahol a gyűlöletkeltés, a kirekesztés a kormányzati politika részévé vált. A Strache-ügy is megmutatta: a szélsőjobb, ha hatalomra kerül, nem válogat az eszközökben. Türingiában még talán vissza lehet csinálni a dolgokat, de annak még senki nem találta meg az ellenszerét, hogy lehet visszaszorítani a populizmus, idegenellenesség vírusát. Talán még nem késő.