Szütyőkihívás az egyszer használatos szatyrok visszaszorítására

Publikálás dátuma
2020.02.08. 11:11

Fotó: MLADEN ANTONOV / AFP
Nejlonzacskó helyetti textilszütyő használatra biztat egy kihívás.
A környezetvédelem és a fenntarthatóság inspirálta azt a közösségi oldalon terjedő kihívást, amely az egyszer használatos műanyagzacskók helyett textilszütyők használatára biztat. A kitalálói azt írják a Facebook-oldalukon, hogy tapasztalatuk szerint sokan bár szeretnének így tenni, nincs alapanyaguk, vagy nem tudnak varrni, vagy nem szeretnének beruházni egy olyan dologra, ami nem is biztos, hogy a mindennapjaikban használható is lesz. 
A Szütyő Challenge-hez csatlakozhat, aki fel tud ajánlani nem használt függönyt, amelyből szütyőt lehet varrni, aki ezt meg is tudná tenni, jelentkezhet készítőnek, de az is segítség, ha valaki az osztásban vállal szerepet. Például úgy, hogy egy nejlonzacskót tépő vásárlónak ad egy szütyőt. Együttműködő zöldségesnél, bölcsődében, óvodában vagy iskolában pedig a kihívás plakátját és akár szütyőket is el lehet helyezni.
Szerző

Zsírban oldódik fel a jövőnk

Publikálás dátuma
2020.02.08. 09:00

Fotó: Brendan Lekan
A szervezet legalapvetőbb energiaforrásai – lehetnének, amennyiben a felhasználás mennyisége és összetétele a biológiai igényeket követné. A magyarok zsiradékfogyasztási szokásai számos népegészségügyi problémára magyarázatot adnak.
Napokon belül véget ér az európai olívaszüret; nem csak az élelmiszerkereskedők figyelik izgatottan a Földközi tenger medencéjének országaiból érkező híreket, hanem a táplálkozástudományi és egészségügyi szakemberek is. Sok múlik az időjárás, az árak és a termés alakulásán: némi túlzással – de azért a realitás közelében maradva – Európa egészsége. Tavaly minden idők egyik leggyengébb szezonját produkálta az ágazat, és sokan meg is kongatták fölötte a vészharangot, mondván: a klímaváltozás meg fogja tizedelni a Mediterráneum olajfaültetvényeit, az árak pedig az egekig nőnek. Az árszint amúgy – jelentős kilengésekkel – immár tizedik éve emelkedő tendenciát mutat, és már a 2010-es érték duplájánál jár; ha az idei szüret is rosszul alakul, annak akár a népegészségi mutatókban is érzékelhető hatása lehet.
Nincs még egy olyan élelmiszercsoport (a finomított fehér kristálycukrot leszámítva, amit legújabban a tudomány már nem is tekint tápanyagnak), ahol a fogyasztás annyira elszakadt volna a szükségletektől, mint a zsírok és olajok esetében. A vonatkozó WHO-ajánlások szerint a napi energiabevitelünk 15-30 százaléka állhatna zsírokból (élettani értelemben ugyanolyan anyagokról van szó, azzal a különbséggel, hogy az olajok szobahőmérsékleten folyékonyak), az adott sávon belül minden érték normálisnak számít, de inkább az alsó sávhatár az előnyös. Az ideális mennyiség a napi 30-35 (legfeljebb 50) gramm lenne - ehhez képest a magyar átlag napi 100 gramm körül alakul. Ha hozzávesszük, hogy az említett kereten belül rendkívül magas az egészségügyi szempontból hátrányos állati zsírok illetve sütőzsiradékok aránya, bővebb magyarázat már alig-alig kell a kiugróan rossz magyar testtömeg-, rák- és élettartam-statisztikákra.  A magyarok zsírfogyasztásának legnagyobb része sütőolaj, miközben olajban sült ételeket – amennyiben az egészség lenne a fő szempont – egyáltalán nem kellene fogyasztani. A sütés közben ugyanis megnő az olaj, illetve az abban kisütött étel transzzsírsav-tartalma (lásd keretes írásunkat). A tranzsírsav-tartalom minden sütéssel tovább nő, ezért ajánlják, hogy a fritőzben egy olajjal csak egyszer süssünk. Ez az a pont, ahol az egészségtudatosság is visszaüthet. A napraforgóolaj jól bírja a melegítést, az elvben sokkal egészségesebb olívaolaj viszont kevésbé (utóbbi már 200 fok körül füstölni kezd, és feldúsulnak benne az ártalmas égéstermékek). A szűz illetve extra szűz olajok nem sütésre, hanem nyersen történő fogyasztásra (salátákba, öntetekhez, kenyérre stb.) valók. A transzzsíroknál csak egy fokkal kevésbé ártalmasak a jellemzően állati eredetű telített zsírok. A kategórián belül is kiemelkedően kockázatos a disznózsír, de az összes ide tartozó zsírféleségre jellemző, hogy növeli az ún. káros koleszterin mennyiségét, és fokozza az érelmeszesedés esélyét. (Egyes dietetikai elméletek szerint többek között az bizonyítja az ember eredendően növényevő mivoltát, hogy a hidegvízi halakból kinyert halolajon kívül gyakorlatilag az összes állati zsír ártalmas számunkra kisebb vagy nagyobb mértékben.) Itt jön a képbe az olívaolaj, amelynek a „rendeltetésszerű”, azaz nem sütési célú étkezési felhasználása az elmúlt 10-15 évben látványosan terjedni kezdett Európában. A hidegen, azaz mindenféle hőkezelési eljárás (és extrahálás, azaz vegyszeres kinyerés) nélkül sajtolt szűz olívaolaj a zsírok összes pozitív tulajdonságával rendelkezik, a káros mellékhatások nélkül. Az olívaolaj a szív- és egészségbarátként deklarált „mediterrán diéta” egyik alkotóeleme – nem önmagában, hanem a hallal, a gyümölcsökkel és a zöldségekkel együtt –, és azokban az országokban, ahol relatíve (vagyis a teljes zsiradékbevitelen belül) nagy hányadban fogyasztják, az európai átlagnál ritkábbnak számítanak a szív- és érrendszeri megbetegedések, az élettartam pedig magasabb. Az olajfa-ültetvények összeomlása és az olívaolaj árának elszállása tehát egy alapvetően kedvező élelmiszeregészségügyi trendet akaszthat meg.
Aktivisták tiltakoznak a pálmaültetvények természetpusztítása miatt.
Fotó: Christoph Soeder / DPA/AFP
A veszélyforrást a klímaváltozás jelenti – tavaly a sokéves szinthez képest 57 százalékkal kisebb volt a termés, idén eddig nem érkezett hír hasonló extremitásokról –, a veszély kivédésének esélyét pedig paradox módon egy olyan növény, amely egyben az olajfák konkurenciája: az olajpálma. Európában jelenleg a pálmaolaj közel kétharmadát üzemanyagként illetve fűtőanyagként használják fel, az EU azonban arra készül, hogy kiszorítja az európai energiapiacról. Bár a lépés mögött sokan protekcionista motivációt sejtenek (Európa importból fedezi a pálmaolaj-fogyasztást), az elsődleges ok a környezetvédelem. Az olajpálma potenciális termőterülete szinte pontosan lefedi a Föld esőerdő-övezeteit, és az érintett zónákban a pálmaültetvények létesítése az erdőirtások fő oka. Ahogyan arra Simon Gergely, a Greenpeace szakértője felhívta lapunk figyelmét, a szervezet tavaly novemberi tanulmánya szerint nincs „fenntartható” pálmaolaj-előállítás. Indonéziában a fenntarthatóságot tanúsító testület (Fenntartható Pálmaolaj Kerekasztal – RSPO) a legnagyobb erdőpusztító pálmaolaj-termelőkből áll, 2019-ben az összes fölégetett erdőterület háromnegyede a szóban forgó grémium tagjaihoz kötődött. Egyedül a tavalyi évben közel egymillió embert sújtott légzőszervi megbetegedés az olajpálma-ültetvények létesítése érdekében okozott erdőtüzek miatt, és a régióban 10 millió körül van azoknak a gyerekeknek a száma, akiket a hosszan tartó légszennyezés következtében tartós, akár az egész élet során megmaradó kognitív és fizikai károsodás ért. Richard George, a Greenpeace nagy-britanniai erdészeti programjának vezetője szerint csak az a pálmaolaj számít fenntarthatónak, amit nem vásárolunk meg, és egyedül az olyasfajta címkézésnek lenne értelme, amely megbízhatóan igazolja az olaj erdőirtásmentes eredetét. Amíg erdőket égetnek föl miatta, a pálmaolaj nem tekinthető „bioüzemanyagnak” (tavaly az ültetvényeket előkészítő tüzek nyomán annyi szén-dioxid került a légkörbe, ami megegyezik Nagy-Britannia éves üvegházgáz-kibocsátásával) – ezt látta be az EU is, és ezért korlátozza az energetikai felhasználást. A termelők viszont aligha fognak mostantól sokkal kevesebbet termelni, vagyis megnő az élelmiszerpiacra irányított pálmaolaj mennyisége, lenyomva az árakat. A pálmaolaj az egészségügyi skálán valahol középtájon, a napraforgóolaj közelében helyezkedik el: növényi eredetű, általában alacsony a vegyszertartalma, viszont sok telített összetevőt tartalmaz. A versenyelőnyét az adja, hogy egy hektárnyi olajnövényre számítva minden vetélytársáénál magasabb az olajtartalma, vagyis a hozama (a világ növényiolaj-termelésének egyharmada olajpálma-eredetű, de az előállításához csupán az olajnövény-termőterület 10 százalékára van szükség – még úgy is, hogy a termesztése negyedszázad alatt az ötszörösére bővült.). Igaz, nem ugyanabba az ársávba tartozik, mint az olívaolaj, de mivel helyettesítő terméknek számít, annak az árát is befolyásolja. (Sőt, az üzemanyagokét is, de ez nem új jelenség: a repce- és napraforgóolaj ára jellemzően együtt mozog a dízelolajéval, mert az előbbiekből a pálmaolajhoz hasonlóan nagyon könnyű biodízelt vagy dízlelolaj-adalékot készíteni. Valójában akkor is át lehetne állni az extra szűz olívaolaj fogyasztására, ha a többszörösére drágulna, a napi 30 grammnyi ajánlott olajfogyasztásnak ugyanis legalább a felét a feldolgozott élelmiszerekben vesszük magunkhoz, csak a másik felét kell valamilyen természetes forrásból pótolni. Ráadásul – az esszenciális olajokat leszámítva – nem lehet olyan keveset enni belőle, ami már hiányt okozza, a szervezetünk ugyanis szénhidrátból bármikor képes zsírt gyártani. Ezzel együtt mindenképpen jó hír, hogy rövid távon nem kell a legegészségesebb olajfélék – az olíva mellett a hidegen sajtolt tökmag-, szőlőmag-, lenmag- stb. olajok – meredek áremelkedésével számolni.

Zsiradéklexikon

Extra szűz étolaj: Tisztítás, hajalás és mechanikai sajtolás útján (hőkezelés és vegyszerek nélkül) előállított növényi olaj, a gyártás során az olajcefre hőmérséklete nem emelkedhet 27 Celsius fok fölé. A szabad zsírsavak részaránya – vagyis a savtartalom – nem lehet több, mint 0.8% Szűz étolaj: Mint fent, a savtartalom legfeljebb 2% lehet. (Értelemszerűen a szűz és az extra szűz olaj is csak hidegen sajtol lehet Hidegen sajtolt étolaj: Hőkezelés nélkül sajtolják, kizárólag vizes mosással, ülepítéssel, szűréssel és centrifugálással tisztítják. Telített zsírok: Szobahőmérsékleten általában szilárd halmazállapotúak. Jellemzően állati eredetűek, de például a pálma- és a kókuszolaj, illetve az „áttételesen” állati eredetű tej- és sajtzsírok is ide tartoznak. A szénatomjaik egyenes láncot alkotnak, nem tartalmaznak úgynevezett kettős kötéseket, azaz a szénlánc szénatomjaihoz a lehető legtöbb (négy) hidrogénatom kapcsolódik. Telítetlen zsírok: Szénatomjaik kettős kötés(eke)t tartalmaznak: az egyszeresen telítettek egyet, a többszörösen telítettek pedig többet is (a hidrogén kárára). Az ilyen zsírfélék szobahőmérsékleten általában folyékonyak. Egyszeresen telítetlen sok növényi olaj (az olívaolaj, az avokádóolaj, a mogyoró- és a szezámolaj. A többszörösen telített zsírok a szervezet számára nélkülözhetetlen, ún. esszenciális zsírsavak: az omega-3 és omega-6 zsírsavak. Ezeket a létfontosságú zsiradékokat a szervezetünk nem képes előállítani, csak a táplálékból tudjuk beszerezni. Omega-3 olaj a halakon kívül a dió- és a lenolajban is van. Hidrogénezett zsírok: A szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú olajokat a könnyebb felhasználhatóság végett ipari eljárással, hidrogénezéssel keményítik. Az eljárás eredményeként jönnek létre a technológiai előnyöket élettani hátrányokkal kombináló, káros transzzsírsavak. Transzzsírok: Olyan telítetlen zsírsavak, amely a növényi olajok (főként napraforgó, szója, repce) hidrogénezése során keletkeznek. Transzzsírok képződnek a növényi olajokkal történő sütés során is. A napi 2 gramm fölötti transzzsírbevitel jelentősen növeli a szív- és érrendszeri betegségek (például szívinfarktus, agyvérzés) kockázatát, emelik a rossz koleszterin (LDL), illetve csökkentik a jó koleszterin (HDL) szintjét a vérben. Zsírban (olajban) oldódó vitaminok: Csak zsírban (olajban) tudnak felszívódni. A zsírban oldódó vitaminokat nem szükséges mindennap bevinnünk a szervezetünkbe, mert a májban és a zsírszövetekben elraktározódnak; emiatt akár a túladagolásuk lehetősége is fennáll. Az A-, D-, E- és K-vitamin tartozik ebbe a csoportba.  

Visszatér a visszaváltás?

Publikálás dátuma
2020.02.07. 13:19
A csomagolás nagy rész hulladékként végzi
Fotó: Jean-Luc & Françoise Ziegler / AFP/Biosphoto
Nagyot fordult a világ: a visszaváltható csomagolást propagálja az egyik legnagyobb sörgyártó. Az újratöltés, illetve a csomagolóanyag visszavétele a legkisebb ökológiai lábnyomú csomagolási megoldások közé tartozik, a szélesebb körű hazai használatát eddig jobbára a gyártók és a kereskedők ellenállása akadályozta.
Svédországban és Dániában gyakorlatilag az összes italcsomagolás évtizedek óta betétdíjas, és jó ideje hasonló a helyzet Németországban is. Az említett országokban az eldobált palackok és italosdobozok nem részei az utcaképnek – a megfelelően beárazott betétdíj mellett még a leggazdagabb társadalmakban is mindig akad valaki, aki meglátja a lehetőséget a használt csomagolások visszavitelében. Németországban eleve azért vezették be a kötelező betétdíjat, mert azt tapasztalták, hogy a szelektív gyűjtőrendszerekkel képtelenség egy bizonyos szint fölé menni a hasznosításban: az italcsomagolások 30-40 százalékából akkor is szemét lesz, ha minden sarkon van egy gyűjtősziget, és minden háztartásból elviszik a szelektíven gyűjtött hulladékot. A betétdíj viszont azonnal áttöri ezt az üvegplafont: a skandináv országokban az érintett szegmensekben 90 százalék fölötti a hasznosítási arány.
Ha italcsomagolás, akkor inkább alumínium
Fotó: IGOR STEVANOVIC / SCIENCE PHOTO / AFP
Magyarországon (miután a rendszerváltásig Európa egyik legkiterjedtebb visszaváltási rendszerét működtettük) 2010 ás 2014 között, Illés Zoltán környezetügyi államtitkár működése idején merült föl komolyan a kötelező visszavétel bevezetése, de aztán a kormány más utat választott, és inkább a meglévő gyűjtőszigetes visszagyűjtési-hasznosítási rendszert is szétverte (igaz, számos településen megszervezte helyette a házhoz menő különgyűjtést, de egyrészt nem mindenhol másrészt például Budapesten máig nem része a rendszernek az üveghulladék kezelése, és nincs is rá megoldás). A visszavételt alapvetően a gyártói-kereskedői lobbi fúrta meg, de nem volt nehéz dolguk: a kormány is úgy gondolja, hogy a környezetvédelmi szabályok nem korlátozhatják a gazdaság úgynevezett fejlődését. Az elmúlt években ugyanakkor gyökeresen átalakult a szemlélet – igaz, egyelőre inkább a vállalatok oldalán.
Az üvegvisszaváltás a rendszerváltásig jól működött
Fotó: Népszava archív
A műanyaghulladék első számú közellenséggé, a bioszféra pusztulásának jelképévé vált, a csökkenő karbonlábnyom kimutatása pedig olyan elvárás, amely alól egyre kevésbé tudják kivonni magukat a piacról élő cégek. Ezúttal a sörgyártó Heineken gondolta úgy, hogy mutat valamit abból, amire az utóbbi esztendőkben jutott. A cég plakátkiállításon tárja a (cél)közönség elé fenntarthatósági programját, a „Minden váltás nehéz? A visszaváltás nem!”szlogenre és a visszaváltható csomagolásokra épülő koncepció tablói február hónapban az Akvárium Klub előtt láthatók. A plakátokon számok is szerepelnek – kiderül egyebek mellett, hogy 2008-hoz képest 23%-kal csökkentették a fajlagos vízfelhasználást, a szén-dioxid-kibocsátás pedig a felére esett, amit lehetetlen lenne elérni a visszavétel nélkül. Kevesen gondolnák, de csomagolási szempontból a csapolt sör is „zöld” (ha nem eldobós pohárba töltik), de a vállalat újra elindult a visszaváltható üveges kiszerelések felé – ezeknek tized akkora a szénlábnyomuk, mint a dobozos sörnek –, és népszerűsíti az anyagában végtelenszer újrahasznosítható aludobozok visszavételét is.

Itt tartunk

Az EU-ban jelenleg a műanyag csomagolási hulladék 42 százaléka hasznosul. Műanyag-fronton érdekes módon Litvánia és Bulgária vezet, Magyarország 30 százalék körüli aránnyal a mezőny végén van. A teljes csomagolóanyag-vertikumot tekintve szintén hátul kullogunk, egyedül a tök utolsó Máltát megelőzve, holtversenyben a sokkal később csatlakozott, a saját gyűjtési-hasznosítási rendszerét jóval később kiépíteni kezdő Horvátországgal (ez a lista a „kezelt” hulladékok arányát mutatja). Az újrahasznosítási arány alig éri el az 50 százalékot, ennél rosszabb értéket szintén egyedül Málta tud felmutatni – itt még Horvátország is kicsivel előttünk jár.