Kentaurbeszéd - Hunčík Péter: Pozsonyi dilemmák

Publikálás dátuma
2020.02.08. 12:00

Fotó: VLADIMIR SIMICEK / AFP
Február végén választások lesznek Szlovákiában. Legutóbbi írásomban beszámoltam azokról a botrányokról, melyek az elmúlt két esztendőben történtek az országban. Ján Kuciak újságíró és jegyesének meggyilkolása után hatalmas tömegek vonultak az utcákra, és a tüntetések hatására nemcsak az országos rendőrparancsnok, hanem Kaliňák belügyminiszter és Fico miniszterelnök is távozott posztjáról. A gyilkossági ügy bírósági tárgyalása épp a napokban zajlik. Az elkövető beismerte tettét, a közvetítő személye is ismert, a tárgyalás tétje az, hogy az ügyészség rá tudja-e bizonyítani Marian Kočner nagyvállalkozóra, hogy ő rendelte meg a fiatal újságíró meggyilkolását. Kočner nevét a gyilkosság előtt is jól ismerték Szlovákiában. A bulvárlapok több alkalommal írtak kisebb-nagyobb botrányairól, megszellőztették azt is hogy nemcsak az országos főügyésszel és a rendőrparancsnokkal volt szoros kapcsolatban, hanem a Szlovákiát 2006 óta irányító Smer (Irány) párt legfelsőbb vezetőivel is baráti viszonyt ápolt. Az érintett politikusok pedig sorra magyarázzák, hogy kapcsolatuk Kočnerral csupán felszínes ismeretség volt. 

Kormánypárti mélyrepülés

De a polgárok nem hisznek a mea-culpázó vezetőknek. Ezt bizonyítja az, hogy a Smer népszerűsége jelenleg 17-18 százalék között mozog, holott Fico pártja az elmúlt tíz év során folyamatosan 30 százalék fölött teljesített. A másik kormányerő, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) hasonló mélyrepülésben van, jelenleg alig érik el a parlamenti bejutáshoz szükséges ötszázalékos támogatottságot. Komoly krízisben van a Bugár Béla vezette Most-Híd nevű szlovák-magyar vegyespárt is. Bugárék 2016-ban 6,2 százalékot értek el, és tagjai lettek a kormánykoalíciónak. Ez a döntésük már akkor nagy felháborodást keltett elsősorban a magyar választók körében, de a Híd vezetőinek sikerült a ciklus első két évében néhány komoly eredményt felmutatniuk (kisebbségi kulturális alap létrehozása; a falusi kis iskolák megmentése; magyar nyelvű helységnévtáblák kihelyezése a vasúti pályaudvarokon; környezetvédelmi beruházások az ország déli régióiban és a déli autópálya első, kb. 30 kilométeres szakaszának megépítése Pozsony és Gelle között). A Híd mélyrepülése akkor kezdődött, amikor a Kuciak-gyilkosság után a párt vezetősége úgy döntött, nem lépnek ki a koalícióból. Bugárék azzal érveltek, hogy az ő aktív közreműködésük nélkül nem lehetett volna eltávolítani posztjáról Ficót és Kaliňák belügyminisztert, ami tény és való. De a polgárok igazságérzete ennél többet kívánt, és Bugárék ignorálták ezt az érzést. A helyzet haszonélvezője a Marián Kotleba által vezetett szélsőséges párt, a Mi Szlovákiánk Néppárt (ĽSNS) lehet. Néhány esztendővel azelőtt az emberek még mosolyogtak, amikor megjelent ez a korpulens, apró bajuszt (!) viselő emberke, akit általában fekvő pózban lehetett látni. Korábban ugyanis kizárólag olyan fotók jelentek meg róla, melyeken két-három rendőr alatt fekszik az utcán, és épp bilincset raknak a csuklójára valamelyik betiltott tüntetése miatt. Nos, Kotleba azóta képviselő lett, és ma már nem az utca kövén fetreng, hanem felső körökben forog. Megjelenésén mindössze annyi változott, hogy hagyományosan viselt kordbársony zakójának hajtókáján ma már egy méretes ezüst keresztet visel. Népszerűsége elsősorban a fiatalok körében növekszik. Évekkel ezelőtt még három ellenséges csoportot említett beszédeiben, a cigányokat, a magyarokat és a zsidókat. Ma már kizárólag a cigányokról és a migránsokról beszél (akik Szlovákiában köztudomásúlag nincsenek!). Egyes felmérések azt mutatják, hogy az utóbbi két évben magyar nemzetiségű támogatói is lettek, elsősorban azokról a vidékekről, ahol magas a munkanélküliség, és a romák arányszáma is az átlag fölötti. A Kotleba-párt gyűlései eddig incidensek nélkül zajlottak le, ám vidéki felvonulásaikon az utóbbi időben megjelennek az ellenzék, elsősorban a nemrég alakult Progresszív Szlovákia (PS) fiatal aktivistái, akik kelepeléssel, fütyüléssel és közbekiabálásokkal próbálják megakadályozni, hogy Kotleba és támogatói vonulhassanak a vidéki városok főterein. Ám a múlt hétvégén Nagyszombaton már történt egy komolyabb incidens. A Vezért kísérő nagydarab, kopasz védőemberek egy ismert ellenzéki aktivisták vertek meg a városi rendőrség embereinek szeme láttára. A komolyabb gondot az jelenti, hogy az eset után nyilatkozó ellenzéki politikusok közül többen is azt magyarázták, hogy hiba lenne megzavarni a Kotlebáék tüntetéseit, mert a demokratikus játékszabályok szerint nekik is joguk van nyilvánosan bemutatni választási programjukat. Eddig ugyanis az volt a helyzet, hogy az ellenzéki pártok képviselői egységesen elutasítottak minden közeledést a Kotleba-párt felé. Csak a Smer és az SNS politikusai nem foglaltak állást Kotlebáék politikájával kapcsolatban. A Smer egyik választási filmjében Fico egymás után gúnyolja ki az ellenzéki politikusokat, egyedül Kotlebáról hallgat. A sajtó képviselői Zuzana Čaputovát is arról faggatják, hogy mit tenne akkor, ha a választások győztese Kotleba pártjának bevonásával akarna kormányt alakítani. Az elnök kijelentette, elődjéhez, Andrej Kiskához hasonlóan ő sem lenne hajlandó tárgyalni a fasiszta jellegű párt képviselőivel. Ám Čaputová hozzátette, remélhetőleg nem áll elő az a képtelen helyzet, hogy Kotleba pártja nyeri a választásokat, mert akkor az alkotmány értelmében kénytelen tárgyalni vele. 

Rivális magyar pártok

Ami a magyar pártokat illeti, a helyzet tovább bonyolódott. Szlovákiában 2008 óta két magyar párt létezik: a parlamenten kívüli Magyar Közösség Pártja (MKP), és a Híd-Most, mely megalakulása óta tagja a parlamentnek. Mivel 2019 nyara óta a Híd folyamatosan a bejutáshoz szükséges 5 százalékos küszöb alatt áll (legutóbb 4,5 százalékra mértek), néhány fiatal aktivista úgy döntött, hogy egy új magyar pártot hoz létre. A madarak viszont azt csiripelik, hogy ezt a döntést nem Pozsonyban, hanem Pesten hozták meg. A Fidesz vezetői ugyanis már évek óta hangoztatják, hogy elegük van Bugárból és pártjából, amely nem hajlandó a pesti kotta szerint „zenélni“. A fiatal aktivisták tehát úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy „színmagyar“ pártot, melynek politikai irányultsága kevésbé fontos, fő célkitűzése ugyanis az, hogy a szlovákiai magyar kisebbség 2020 után se maradjon parlamenti képviselet nélkül. A Magyar Összefogásnak nevezett csoportba meghívták a különféle társadalmi csoportok tagjait, a hivatalosan független Csemadok képviselőit és mindazokat, akik elégedetlenek a Híd és az MKP (!) politizálásával. Mivel a magyarok aránya Szlovákiában megközelítőleg 10 százalék körüli, elméletileg elképzelhető, hogy mindkét magyar párt eléri az ötszázalékos küszöböt. (2016-ban a Híd 6,2, az MKP 3,9 százalékot kapott.) Azt viszont mindenki tudja, hogy három magyar párt semmiképp sem juthat be a parlamentbe. Ám néhány hét elteltével a kezdeti felbuzdulás kifulladt és kiderült, az Összefogást a választók mindössze 2,5 százaléka támogatná, miközben mind az MKP mind a Híd 4 százalék körül teljesített. Az Összefogás szervezői ezután leültek a sokszor szapult MKP vezetőivel és hamarosan meg is egyeztek arról, hogy közös választási pártot hoznak létre MKP-Összefogás néven. Az új párt listáját a Csemadok elnöke, Bárdos Gyula vezeti. Az első tárgyalásokra még a Híd képviselőit is meghívták, ám hamarosan kiderült, hogy az új szervezet nem azért jött létre, hogy közösködjön Bugárékkal. (Az igazsághoz tartozik az is, hogy a Híd vezetői között is voltak néhányan, akik nem akartak együttműködni a Fideszhez „túl közel“ álló MKP-val.) Jelenleg mind a két párt közvetlenül az ötszázalékos küszöb alatt áll, ami elsősorban az MKP-Összefogás számára jelent sikert, hiszen nekik az is nagy eredmény lenne, ha megakadályoznák a Híd bejutását a szlovák parlamentbe. Egy dunaszerdahelyi beszélgetésen Ravasz Ábel, a Híd egyik alelnöke azt mondta, hogy a két párt filozófiája sokban különbözik egymástól. A Híd tárgyalni akar, az MKP-Összefogás meg harcolni. Mi aktívan keressük azokat a szlovákokat, akikkel lehet együttműködni, mondta Ravasz, ők viszont etnikai pártként határozzák meg önmagukat és egyedül kívánják kivívni a sikert. Beszélt arról is, hogy a Híd regionális párt, vagyis azon túl, hogy együttműködik a romákkal és a ruténokkal, a régió fejlesztésébe is aktívan bekapcsolódik. A Híd az emberi jogokról és a liberális demokrácia kérdéseiről beszél, míg riválisa Ravasz szerint kizárólag a kisebbségi jogokkal foglalkozik. A Híd számára az európai integráció kiteljesítése a fő cél, az MKP-Összefogás pedig Budapest EU-szkeptikus politikáját támogatja, mondta az alelnök. A minap egy beszélgetésen vettem részt Ipolyságon, ahol arról esett szó, hogy az MKP-Összefogás szókincse egyre jobban hasonlít a magyar kormány kommunikációjára. Már nemcsak politikusaik, de a párt szimpatizánsai sem ellenfelekről beszélnek, hanem ellenségekről, továbbá bástyákat és vastag falakat építenek és állandó harckészültségben élnek. 

Budapest emberei?

A kisebbségben élő etnikai közösségek számára két lehetőség kínálkozik. Az egyik valóban az, hogy elzárkózik a bástyák mögé, minimumra csökkenti a kommunikációt és a kooperációt a többségi nemzet képviselőivel. Kimarad az „országos“ ügyekből, és így próbálja megakadályozni az asszimilációt. Ám ily módon nemcsak mennyiségben lesz kisebbségi, hanem minőségben is, hiszen ez a felfogás nem teszi lehetővé a közösség modernizációját. A helyzetet árnyalja az a tény, hogy a szlovákiai magyar kisebbség mögött ott áll az „anyaország“, mely képes lenne arra, hogy legalább a kisebbség vezetőinek segítsen felkészülni a modern kor kihívásaira. A baj csupán az, hogy ha ez a felkészítés Magyarországon zajlik, akkor nagy az esély arra, hogy az érintett a stúdiumok befejezése után Magyarországon marad és nem teljesíti eredeti célkitűzéseit. A másik gond, hogy az anyaországi politikusok eleve egy olyan segédcsapatot látnak a kisebbségekben, melynek fő feladata nem az, hogy modern, életképes közösségként funkcionálhasson, hanem az, hogy a magyar kormány politikáját támogassa. Kérdés, ezek a politikusok arra is rábólintanának-e, ha a Magyarországon élő románok (szlovákok stb.) kijelentenék, hogy ők elsősorban Bukarest (Pozsony) emberei? Mondjuk ki őszintén, hogy nemcsak a politikusok, hanem a magyar polgárok többsége is így gondolkodik a határon túli magyar kisebbségekről. A romantikusabb beállítottságúak pedig úgy vélik, a kisebbségiek alapvető feladata az, hogy táncoljanak, énekeljenek és panaszkodjanak. Az elszigeteltségben élő kisebbség folyamatosan elmarad a fejlődésben a többségi nemzet mögött és képtelenné válik arra, hogy konfliktusos helyzetekben megvédje önmagát. Ha nincs kiépített kapcsolatrendszere a többségi nemzet képviselőivel, akkor arra sem számíthat, hogy a többségi nemzet képviselői támogatni fogják őket a parlamenti szavazásoknál, vagy egyéb társadalmi viták esetén. Az MKP-Összefogás és a Híd-Most konfliktusa tehát mélyebb, mint ahogyan azt a felületes szemlélő látja. Nem(csak) személyes problémákról van szó, hanem főleg arról, hogy Közép-Kelet-Európában száz évvel a trianoni döntés után sem tisztázódott, mi a szerepük, és milyenek a lehetőségeik a kisebbségben élő polgároknak. Továbbra is a sérelmi politika eszközei maradnak, vagy teljes értékű tagjaivá válnak az európai közösségnek? Érdemes lenne egyszer politikai részrehajlás nélkül végigbeszélgetni ezeket a kérdéseket.
Szerző

Viktor virtuális világa

Publikálás dátuma
2020.02.02. 13:00

Fotó: Népszava
Ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra amit csinálok - ajánlotta vagy tíz éve a Budapestre akkreditált diplomatáknak Orbán Viktor. A miniszterelnök bizonyára úgy vélte, keveset kockázat, ha beismeri, hogy szavai és tettei nem mindig állnak összhangban. A külföldiek nem tudhatták, a magyarok pedig nem emlékeztek arra, hogy a vallomással is felérő mondás eredetijével Rodolfo vezette be mutatványait és így hangzott: "Ne a számat nézzék, hanem a kezeimet, mert csalok". A hajdani bűvész cirkuszok porondján, éjjeli mulatókban gyakorolta mesterségét. Nem sejthette, hogy riválisa nagyobb színpadhoz és mérhetetlenül több nézőhöz jut. Rodolfo sikerének titka az volt, hogy az előadás végén, hatalmas tapsot aratva visszaadta az elcsent tárgyakat. Orbán számának még nincs vége, a nézők zsebéből a bűvész zsebébe vándorolt holmi sorsa bizonytalan. Az alábbiakban bemutatom hogyan alakult ki Orbán virtuális (néha alternatívnak is nevezett) világa, mit tartalmaz és alkotója mire használja. 

Politikai marketing

Az ún. marketingtechnikákkal a kereskedelem magyar szakemberei a rendszerváltás után ismerkedtek meg. A fogyasztók a verseny és a piacgazdaság létrejötte előtt legfeljebb annyival elégedhettek meg, hogy "cipőt a cipőboltból vásároljon". Ezt követte valamivel később, a századforduló idején a politikai marketingnek nevezett, lényegében a közvélemény-kutatásokra épített, választókhoz szóló kommunikáció. Mindkettő Amerikából érkezett importként, a szülőföldjén már elavult, legprimitívebb változatban. És mindkettőt a lehető legborsosabb áron tukmálták a pártokra és politikusokra. A technika leghangosabb, bár nem legkiválóbb művelői azt állítják, hogy a kereskedelmi célzatú, termékeket vagy szolgáltatásokat ajánló és a politikai célú marketing között nincs különbség. "Elég becsomagolni és piacra dobni" - mondta Finkelstein a próféta. Ez bizony nagyképű hazudozás. A tét nem ugyanaz. Egyrészt, mert a termékek vagy szolgáltatások versenyében a kockázat nem több, mint egy márka győzelme a többi felett; a győztes növeli piaci előnyét, bevételeit, a többiek hátrébb szorulnak. A politikai versengésben a marketingkampány győztese évekre, vagy évtizedekre előnyhöz jut, kiszoríthatja ellenfelét, úgy befolyásolhatja egy képviselőjelölt, egy város, vagy egy ország jövőjét, hogy a voksát leadó választó észre sem veszi, mire szavazott. Másrészt a kereskedelmi marketinget – elsősorban a hirdetések jellegét – szigorúan szabályozzák. A vásárlókra tukmált silány termékek forgalmazóit és hirdetőit kemény pénzbüntetésre ítélhetik, vagy – a termékkel együtt – kivonhatják a forgalomból. A versenytárs támadása tilos. Nem így a politikában. A tengerentúli kampányguruk szerint felesleges a saját portékát – a párt programját, a jelölt személyét – dicsérni. Elég a versenytársat ócsárolni. A választási kampányban a szavazókat megfélemlítő témákat kell felhozni és azt állítani, hogy a veszély az ellenféltől jön. Az igaz és a hamis állítások között nincs különbség, a cél érdekében minden eszköz megengedhető. Ismerős? Már hogyne lenne. Amerikából jöttek, mesterségük címere a virtuális, pontosabban a valósághoz képest "alternatív" világ felépítése és működtetése. A nemrég jobblétre szenderült Arthur J. Finkelstein és legjobb tanítványa George Birnbaum a Republikánus Pártnál kezdték, majd négy másik világrészen: Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában és Európában terjeszkedtek. Úgy hírlik Orbán Viktornál Netanjahu izraeli miniszterelnök ajánlásával kopogtattak. A Fidesz 2008-ig elsősorban magyar marketingeseket alkalmazott: az alapokat amerikai egyetemen elsajátító Wermer Andrást és az ismeretlenségből felbukkant, őstehetség Habony Árpádot. Az addig hol ifjú radikális, hol népi-nemzeti, hol polgári jelleg- és jelmezváltás hozott valamennyit a konyhára, de nem eleget a választás megnyeréséhez. 

Vadnyugati bölcsek

A Finkelstein-Birnbaum páros megjelenésével megváltozott a helyzet. Világszerte – általában sikerrel – alkalmazott stratégiájukat így foglalhatjuk össze: 1. A választás eredménye még a szavazás előtt eldől. Nem érdemes saját portékánkat dicsérni, elég az ellenfelet támadni és a bizonytalanok soraiban pánikot kelteni. 2. A győzelem záloga a megfelelő ördög falra festése. Sok kis mumus is megteszi, de az igazi a bármilyen/minden bűnnel felruházható Nagy gonosz. 3. A jó és a rossz, fény és sötétség küzdelme biztosítja a dráma kibontakozásának hátterét. Ehhez a történelem állandó alakítása, újraírása szükséges. A 2008-10 között megfogalmazott stratégia állandó, a szereposztás változhat. A főstratéga Finkelstein olvassa ki a közvélemény-kutatásokból és ún. fókusz csoportokból a leghatékonyabb taktikát, a történelem-felelős Schmidt Mária szolgáltatja az éppen ostromlott vár és a támadó csapatok leírását. Az ős-Fidesz futballihletésű, legalább tizenegy kemény legényt feltételező egészpályás letámadása így görög eposszá dagadt: az egyetlen, félisteni vonásokkal felruházott hőst hűbéres-fegyverhordók népes hada szolgálja. Orbán sikere két jelenség, a 2015-ös menekültáradat és a Finkelstein-Birnbaum páros együttes hatásán múlott. Tegyük hozzá, hogy a Közel-Keletről Görögországon Macedónián és Szerbián keresztül érkező menekültek kizárólag azért célozták meg Magyarországot, mert Németország és Skandinávia felé ez volt a legrövidebb út. Egyetlen egy sem kívánt itt-maradni. A nagyjából hat hétig tartó krízis alatt Orbánék csiki-csuki taktikája arra irányult, hogy a szabad ég alá kényszerült, majd az autópályára hajtott emberek minél fenyegetőbbnek tűnjenek, holott, ha áthaladásukat, mint Macedóniában, megkönnyítették volna, a történet rövidebb és banálisabb fordulatot vehetett volna. A plakátkampánnyal és a lakájmédia közreműködésével szított feszültséget Finkelstein-Birnbaum égi ajándéknak fogta fel – és használta ki. A kardok készen álltak, megjelent az ellenfél, aki ellen hadakozni lehetett. A hadak élén a vezér a betolakodók elleni hadműveletet irányította. Tanácsadói azonban felismerték, hogy az arctalan és képlékeny – mert hamar eltűnő – ellenség félelmet kelthet, de a gyűlölet szítására és főleg hosszútávú táplálására nem elég. Ekkor került – a szó szoros értelmében – képbe Soros György, aki egy nyilatkozatában arra figyelmeztetett, hogy a Közel-Keletről és Afrikából évente egymillió menekült érkezhet Európába. A fogalmazás fontos, mert a fikció erre a két szóra épült: egymillió és Európa. Soros nemkívánatosnak tekintette, de tényként kezelte a menekültek érkezését. Ezzel egyidőben több német és francia közgazdász és népességszakértő közzétette véleményét, mely szerint a szervezett, az ország munkaerő szükséglete szerint válogatott bevándorlás kívánatos. Elég volt Soros szavait összegyúrni mások kijelentéseivel és hozzátenni a civil segélyszervezetek tevékenységét, majd a gonosz fantomképére Soros arcvonásait vetíteni. Így a Finkelstein-Birnbaum páros megtalálta "azt a személyt, aki nemcsak irányítja, de megtestesíti a Magyarországot támadó finánctőkét". "Soros volt összes termékünk közül a legegyszerűbb. Csak be kellett csomagolni és piacra dobni" – mondta utóbb Birnbaum. Őszinteségi rohamában a "termék" egyetlen tulajdonságáról hallgatott (pontosabban nem akart tudni). A finánctőkét megtestesítő Soros – zsidó. Mint a Trockijt megtestesítő Emmanuel Goldstein, Orwell 1984 című regényében.

Piacra dobott termék

A megtestesült gonosz természete, hogy soha nem nyugszik. Célja nem kevesebb, mint a nagy lakosságcsere. Európa fehér bőrű és keresztény vallású népeit sötétebb bőrű (alkalmasint fekete) mohamedán hitűekkel kell felváltani... Mentségükre legyen mondva, a nagy lakosságcsere-fantazmagória nem Finkelstein-Birnbaum, hanem a fasizáló szélsőjobboldali, francia Renaud Camus képzeletében fogant meg. Hazájában oly mértékben megvetik, hogy még a parlamenti úton hatalomra törekvő formációk, így a Nemzeti Front se idézi. A Fidesz értelmezésében a lakosságcsere első terepe magától értetődően Magyarország. Miért? Csak. Nem egyszer használatos, sohasem öregedő, új vonásokkal gazdagítható, a globalizált világ számos piacán bevezethető termék. Úgy hírlik, az elmúlt évben Orbán és fiókstratégái hosszú ideig ideig kerestek új, még hatékonyabban alkalmazható bűnbakot, de egyetlen se múlta felül a Finkelstein-Birnbaum fejéből kipattant figurát. – Nincs más, Soros marad – döntött végül a miniszterelnök. Egy valóságos és egy virtuális Magyarország áll egymás mellett. A valóságosban a lakosság 5-7 százaléka követte Nyugat-Európába a menekülteket. Az otthon maradtak egyharmada tengődik az elemi szükségletek szintje alatt, legkevesebb százezer gyerek éhezik, a télapó évente visz a mennyországba száz fagyhalottat. A funkcionális írástudatlanok (akik valaha megtanulták, de azóta elfelejtették az ábécét) egy zsák krumpliért megnyomorítójukra szavaznak. A virtuális Magyarország "félázsiai" (copyright Orbán Viktor) lakosai légváraikban védik önazonosságukat a teljesen ázsiai hordáktól, vasár- és ünnepnap pedig állandó gyarapodásukért örömtáncot lejtenek. Nyugat-Európa valaha hősként fogadta a levert forradalom után menekülőket, ma nem titkolt megvetéssel tekint vezetőinkre, de sebaj, a miniszterelnök úr se szereti Brüsszelt, inkább a Nurszultánra keresztelt Asztanában érzi jól magát. Volt idő, amikor az idegenszívűek szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akartak ránk erőltetni. Mi, türkök másra esküdünk: "A háború: béke. A szabadság: szolgaság. A tudatlanság: erő ".

Rossz apa

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:46

Fotó: A szerző felvétele
Kívülről sokkal könnyebb volt. Mert akinek nincs, az kicsit tényleg úgy képzeli, hogy minden gyerekhez adtak gyárilag egy távirányítót is, csak a szülők azt vagy folyton otthon hagyják, vagy egész egyszerűen nem akarják használni. És elég azon megnyomni a megfelelő gombot, hogy a csemete rögtön elhallgasson, ide menjen, oda fusson, illedelmes legyen az asztalnál, végighallgasson mindenkit, magyarán észrevétlenné váljon a felnőttek sok szabállyal tagolt világában. Ezt a távirányítót hívják nevelésnek a külső szakértők, akik ezerszázalékosan biztosak abban, hogy ők sokkal jobban és okosabban nyomkodnák a gombokat. Az ő termékük egész biztosan nem bömbölne tovább, ha épp a némításra könyökölnének rá. Dusival kapcsolatban az első döbbenetem így nekem is az volt, hogy egyrészt nincs távirányító, vagy ha mégis, akkor azon minden használatkor megváltoztatják a gombokat, összekevernek mindent: ami reggel használt, az este már nem fog, vagy egészen mást irányít. Egy élő, eleven gyermek igenis lehet nyűgös, sőt joga is van nyűgösnek lenni, nem hallgatni senkire és semmire, és ha csak nem akarjuk ott helyben kerékbe törni, nekünk kell alkalmazkodni a pillanathoz, annyi türelemmel, amennyi még az angyaloknak sincs. És van olyan, hogy nem megy.
A mostani lakhelyünktől nem messze fekszik Zaragoza legnagyobb parkja, tele apró játszótérrel, és még mindenféle guruló eszközt is lehet bérelni, vagyis kiváló terep a hatékony fárasztáshoz. (Aki este tízkor még nem szembesült egy éber és találékony ötévessel, az igen keveset tud a nevelés pokolbéli bugyrairól.) Azon a napon én voltam a soros, hogy leszívjam a fölös energiákat, és azt találtam ki, hogy nyeregbe pattanunk, és négykerekűkön pedálozva járjuk be az emelkedőkkel és lejtőkkel megszórt parkot. Igen, csak az egyik lejtőn egyszer csak lezúgott a gyerek, pedig megbeszéltük, hogy nem arra megyünk, és mire visszakanyarodtam már nem volt sehol, a kiabálásra pedig semmi válasz. Hirtelen belém villant, hogy milyen lehet elveszteni egy fél Margitszigetnyi spanyol közparkban egy magyar ötévest, aki az olán és az adioszon kívül mást nem tud, bár időnként inkább orövuárt mond, mert Franciaország nem múlt el nyomtalanul. Elöntött a víz. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy mit mondok majd otthon az anyjának. Aztán meg összeakadtak a kerekek, mert hiába kértem tizennégyszer, hogy ne cikk-cakkban menjen előttem, hanem valamilyen kiszámítható görbében, ha már az egyenes nem megy. Szóval összeragadt a két négykerekű, s akkor bizony mérges lettem. Nem a kiabálós mérges, hanem a magyarázó mérges. Látod, ezért mondtam, hogy próbálj meg egyenesen tekerni stb. De a gyerek érzékeny műszer, és azonnal reagál. Ha az anyja mérges, akkor megszeppen, elsápad, szótlanul menekül hozzám, mert felborult a világ biztos rendje, elromlott a legfontosabb szerkezet. Ha viszont Zsiga, akkor az teljes kétségbeesés, sírás és bömbölés, öklömnyi könnycseppek, mert ilyen nincs, ez felfoghatatlan, hogy én is, aki a földgolyót tartja könnyű vállán. De most más is jött. Sírós, megállíthatatlan monológ. Megint mérges vagy, pedig megígérted, hogy nem leszel. Hazudol. Minden nap. Hazudás, hogy nem. Pedig mindig megígéred…
Mit mondjak? Maradéktalan megsemmisülés. A vég vége. Mintha megbuktam volna apaságból. Hiába térdeltem le elé, s kezdtem magyarázni, de hát azt nem ígérhettem meg, hogy életem végéig soha egy pillanatig sem leszek rá mérges, hiszen ez egy emberi tulajdonság, csak úgy kijön, sőt kibukik, néha nem is lehet irányítani, egyre mélyebbre süllyedtem önmagam előtt. Már csak habogtam-hebegtem, erőtlenül ismételgettem valamit, aminek olyan értelme lehetett, hogy de hát tanár úr, készültem. Egész nap magoltam. Éreztem magam már rossz férjnek, rossz írónak, rossz szeretőnek, de ez, a rossz apaság mindent felülmúlt. Maró, fojtogató érzés. Nincs levegő, közben kapar a torok, a gyerek világvége tekintettel néz rád, nincs az az isten, aki mindezt megmásíthatná. A rossz férj ilyenkor csokrot vesz és bonbont, netán vacsorát főz, kanosszát jár lábujjhegyen. A rossz író elküldi a francba a kritikusokat, megtépi a ruháját, mély depresszióba esik, aztán fejest ugrik egy még kilátástalanabb szövegbe. A rossz szerető szakkönyveket böngész, tanácsot kér, aztán végül vállat von. De itt nem segített volna semmi. Ilyenkor nincs más megoldás, láthatatlanná kell válni, vagy szép csendben elsomfordálni. Ki az erdőbe, egy sötét odúba. Elrejtőzni a Teremtő elől. Talán meg is tehettem önkéntelenül egy-két lépést a kijárat felé, mert egyszer csak azt éreztem, hogy a nadrágomba csimpaszkodik. Zsiga, ne menj el, nincs semmi baj. Megoldjuk. És a könnyek is felszáradtak. Nevettünk. Azóta pótvizsgáztam néhányszor. Több-kevesebb sikerrel. De már tudom, hogy az az érzés, az a villámcsapás sokáig elkísér majd. Az első igazi bukás. Amit még a megbocsátás sem old fel teljesen, amíg rá nem ébredsz, hogy ez is a csomag része. Távirányító helyett adják. A mindennapi feltámadás fájó, bizsergető, mindent felforgató képességét. Hogy újra és újra megpróbáld.