Terrorelhárítás

És tényleg majdnem teljesen így történt…

A múlt század utolsó évtizedének elejére a magyar nemzeti légitársaságot is elérte a terrorfenyegetettség, és annak összes kellemetlen következménye. Manapság, a repülőtéri biztonsági átvilágításra váró utasok kígyózó sorait elnézve, boldog békeidők vidám babazsúrjának tűnnek az akkoriban még ritkaságszámba menő, váratlanul elrendelt poggyászellenőrzések, vagy az utasok tételes átvizsgálása. A világ túl volt már a Lockerbie-i katasztrófán, de 9/11 még hátravolt.

A Malév biztonsági szakemberei a kilencvenes évek derekán látták elérkezettnek az időt arra, hogy ország-világ előtt bizonyítsák rátermettségüket a lehetséges és várható terrortámadások elhárítására. Hosszas előkészítő megbeszélések, tanácskozások után a vezetőség egy szimulációs gyakorlat mellett döntött. Ennek keretében egy terrorista által elfoglalt repülőgép megrohanásának és visszafoglalásának forgatókönyvét dolgozták ki precíz részletességgel.

Már a forgatókönyv felelősségi körének kiosztása is heves vitákat váltott ki, mivel a légitársaság ragaszkodott volna ahhoz, hogy a projektnek ezt a részét saját szakembereire bízza, lévén, hogy a leginkább az ő bőrére megy a játék. Ám a repülőtér üzemeltetője, valamint a reptéri rendőrség is ragaszkodott ehhez, mondván, ez az ő szakterületük. Utóbbiak nyertek.

A forgatókönyv megírása M. alezredesnek jutott, akiről köztudomású volt, hogy állományba vétele előtt még a kőműves szakvizsgát is csak nehézségek árán sikerült letennie, azonban ez a tény sem megbízóit, sem őt magát semmiben nem zavarta. Ezért aztán annak sem volt akadálya, hogy forgatókönyv elkészítését rátestálja az egyik frissen végzett tiszti iskolás rendőrre - némi plusz szabadság és egy láda sör ígéretének fejében.

Boldogabb helyeken ettől kezdve néhány nap és a forgatókönyv elkészülte után kezdődhet a gyakorlat. Magyarországon azonban legelőször is egy előkészítő bizottságot kellett létrehozni, melynek feladata a forgatókönyv elkészítési és kidolgozási folyamatának figyelemmel kísérése, ellenőrzése, esetleges módosító javaslatok megtétele volt. A bizottság heti rendszerességgel ülésezett, tagjai a légitársaság, a repülőtér üzemeltetője, a repülőtéri rendőrség és tűzoltóság, valamint a Nemzetbiztonsági Hivatal és a határőrség képviselői voltak. A bizottság elnöke T. tábornok, a Budapesti Rendőr-főkapitányság magas rangú vezetője lett. Amikor ugyanis a rendőrség tudomást szerzett a várhatóan országos visszhangot keltő eseményről, mind a dicsfényből, mind pedig az ezzel járó elismerésből egy részt magának is ki akart szakítani. Emiatt aztán a gyakorlatot kiterjesztették a repülőtér tíz kilométeres körzetére.

Ezután több hét telt el az előkészítő ülésekkel, a forgatókönyv szinte minden egyes alkalommal változott, mivel a résztvevők mindegyike saját területének szerepét igyekezett előtérbe állítani. Természetesen a másik rovására. A légitársaság szerepe lassan teljesen háttérbe szorult, szinte már pusztán az eszközök biztosítása volt a feladata. Mire a végleges verzió elkészült, már az összes résztvevő halálosan utálta egymást, mert a várható elismerés felé vezető úton mindenki a másikban látta azt a potenciális ellenséget, aki miatt majd kevesebb jutalomban fog részesülni.

Ahogy közeledett a céldátum, úgy vált egyre feszültebbé a hangulat a szervezők körében. A határidő csúszásának fenyegető veszélye miatt mindenki a másikat okolta. Egy héttel a „D-nap” előtt, megalakult az operatív törzs is. Ezzel végképp összekuszálódtak a feladat- és hatáskörök, az alá- és fölérendeltségi viszonyok. Az operatív törzs szigorú titoktartás mellett akart ülésezni, az előkészítő bizottság viszont az addig leírtakat féltette, és csak akkor volt hajlandó átadni a kész tervet, ha képviseltethette magát a törzsben. Ezt végül nagy nehezen elérték.

A nevezetes napra - ahogyan az ilyen reménytelennek látszó helyzetekben már lenni szokott - végül minden kiegyenesedett. Látszólag. Az akciót délelőttre, a nagyjából forgalommentes időszakra tervezték, ami szintén egy kompromisszum eredménye volt, mert a rendőrök látványos esti akciót szerettek volna kivilágítással, pirotechnikával, óriási csinnadrattával. Erről azonban végül sikerült őket lebeszélni, főleg azzal, hogy az esti reptéri forgalomban nem lehetett volna rádiócsendet elrendelni. Két érkező járatot még így is át kellett irányítani az akkor még működő 1-es terminálra.

A terv roppant egyszerű volt. A „terrorista” által elfoglalt repülőt a kommandósok megrohamozzák, a túszokat kiszabadítják, a túszejtőt elfogják, ellenállás esetén lelövik. Mindehhez csak egy ponyvás poggyászszállító targonca kellett, a „kommandósok” elbújnak benne, a félreállított, betonon veszteglő repülőgép mellé állnak, kinyitják a csomagteret, belülről felmásznak az utastérbe, aztán eksön! Haha.

Zseniálisan primitív terv volt. Első látásra is több sebből vérzett. Hogy csak egy ilyen sebet említsünk: valamirevaló terrorista egy ilyen járművet csak az összes túsz kivégzése után engedne közel a géphez. De a tervet már elfogadták, visszaút nem volt.

A szereposztás is megvolt már: a terrorista szerepét Cs. Imi, a 160 centis 65 kilós biztonsági felügyelő vállalta, a ponyvás kocsit a kipróbált repülőtéri rakodó, J. Karcsi vezette, P. Zoli, a másik rakodó hátul biztosított arra az esetre, ha a vezetőnek valami baja esne. Például lelövik. A ponyva alatt pedig két egyenruhás, kommandós rendőr lapult. Ehhez ragaszkodtak. Tisztes távolságban felvonultak a tűzoltóautók, és a repülőtéri mentők is készenlétben álltak. Az operatív törzs elfoglalta a helyét az erre a célra kialakított helyiségben. Az utolsó megbeszélés kezdődött. Órák egyeztetése, rádiópróba.

A rendőrség magas rangú vezetői, élükön T. tábornok, a repülőtéri NBH vezetője, a tűzoltó- és a határőrparancsnokok mind egy meglehetősen szűk helyiségben zsúfolódtak össze, amikor T. tábornok jelentést kért. Először a gyorsforgalmi utat biztosító parancsnok jelentette, hogy az út mindkét oldalról le van zárva. (Elképzelhető, milyen forgalmi káosz alakult ki a lezárást követően a környéken. Taxisok mesélték utólag, hogy a reménytelen helyzetbe került utasok közül néhány elszánt japán turista gyalog indult a repülőtér felé, de a rendőrségi túlerő láttán meghátráltak.) Ezután sorban a többi egység vezetője is jelentette, hogy készen állnak az akcióra. Közben Cs. Imi a repülőgépről vészjósló üzeneteket küldött, és a túszok (a szolgálatot adó fedélzeti takarítónők) kivégzésével fenyegetőzött arra az eshetőségre, ha a feltételeit nem teljesítik.

Utolsó óraegyeztetés az érintettekkel, majd T. tábornok rádión keresztül megadta az engedélyt:

- Tűzijáték-akció indul! (Az elnevezéshez a tűzoltóság ragaszkodott.) Mostantól minden rádióforgalmazás tilos!

A ponyvás rakodókocsi lassan megindult a betonon veszteglő repülőgép felé, majd a terv szerint megállt a csomagtér ajtaja mellett. Feszült várakozás ülte meg az operatív törzs szobáját. A magas rangú vezetők távcsövön figyelték a fejleményeket. Hosszú másodpercek, majd percek teltek el, de nem történt semmi. Az irányítók értetlenül néztek egymásra.

Kisvártatva a következő fojtott hangú párbeszéd hallatszott a rádióból:

- Add már ide azt a kib…tt csomagtér kulcsot!

- Az nálad van!

- Nálam nincs.

***

Az operatív törzs tagjai a kezükbe temették arcukat. T. tábornok, aki még ennek a helyzetnek is ura volt, kiadta a parancsot:

- Valaki vigye ki nekik a kulcsot!

Így történt, hogy még egy csomagszállító kocsi gördült a másik mellé, átadták a Tu-154-es csomagtér kulcsát, a „terrorista” hangosan felröhögött a rádióban, a „túszok” szintén visítottak a nevetéstől, a kommandósok meg annak rendje s módja szerint elfoglalták a repülőgépet, a könnyeivel küszködő Cs. Imit pedig a nagyvilág szeme láttára bilincsben vezették le az időközben odaállított lépcsőn.

Az operatív törzsben eközben kitört a káosz, egymást túlkiabálva mindenki a másikat okolta a kudarcért. A jelenet leírhatatlan volt. A gyakorlatot lefújták. A forgalom megindulhatott.

Később az előkészítésben résztvevők mindegyike jutalomban részesült.