Krízishelyzet vagy végtelen nyugalom? – Élet egy internet nélküli világban

Izgalmas gondolatkísérletnek lehetünk részesei a Ludwig Múzeumban. Legújabb kiállítása a világot egyre jobban eluraló háló, az internet megszűnését helyezi középpontjába.

Milyenek lennének a mindennapok internet nélkül? Hasonlítanának a világháló előtti időszakra, vagy teljesen más volna? Hogyan reagálnánk a változásra: napokra megállna az élet, kitörne a pánik, vagy épp mindenki nyugodtabbá válna, mintha csak egy nagy tehertől szabadult volna meg a folytonos online jelenlét megszűnésével? Megannyi kérdés, amelyek talán nem is oly távoli válaszokat sejtetnek.

Először 2015 májusában vetődött fel a világháló korai összeomlásának lehetősége a francia Le Monde online cikkében. S noha ez csupán hipotézis volt, egyre többen kezdtek el a témával foglalkozni, többek között a Royal Society of London által rendezett tudományos szimpóziumot követően. Képzeljük el, e feltételezéseket követve az internet még akár huszonöt éves fennállását (2023) megelőzően véget érhet, fontos átalakulásokat előidézve. A hálózat felszámolása a hatalmi struktúrákra is hatással lenne, gazdasági, politikai, személyes változásokat eredményezne, amellett, hogy a leállás pillanatától környezetünk elsötétült, a semmibe bámuló monitorok, kijelzők és telefonképernyők gyűjtőhelyévé válna.

Talán újra felismernénk a kapcsolatok és a kommunikáció erejét, s az internet a floppy lemezekkel és VHS kazettákkal együtt csupán nosztalgikus történeteinkben szerepelne. De könnyen lehet, hogy a keletkező űrt rövid időn belül újabb technológiával helyettesítenénk. Bizonyosnak azonban csupán az tűnik, hogy hirtelen adat- és információhiány lépne fel, hiszen miközben a virtuális tudásunkat növeltük, nem fordítottunk elegendő figyelmet annak materiális hordozókon való megőrzésére. Online születő cikkeinket sosem nyomtattuk ki, a közösségi médiában lájkokat érő képeinket sem hívattuk elő. (Miért is tettük volna?!) Izgalmas lehet eltöprengeni azon, milyen mértékben kötjük láthatatlan hálózatokhoz létezésünket.

E felvetéseket helyezi középpontjába a Ludwig Múzeum The Dead Web – The End című (a Molior kanadai médiaművészeti szervezettel együttműködésben megvalósuló) kiállítása, amelynek keretében québec-i, svájci és magyar művészek munkáival ismerkedhetünk.

A tárlat számos aspektusból közelíti meg a web jelenségeit, illetve annak halálát. Összetett rendszereket és egyértelműnek tűnő üzeneteket hordozó munkákat egyaránt láthatunk: míg a Projet Eva (Etienne Grenier és Simon Laroche) Az internet tárgya című kinetikus installációja egy disztópikus jövőt idéz meg, ahol a közösségi médiában már csak a mesterségesen animált szelfijeink nyomai keringenek, addig Forgács Péter Elveszett konklúziók című, szelfi stílusú videóinstallációja – amelyen egy férfi hisztérikusan keresgéli a megszakadt internetkapcsolatot – felveti a kérdést, nem jutottunk-e el a teljes netfüggőség állapotába. Hasonlóan könnyen kapcsolódhatunk Romain és Simon de Diesbach [I] című művéhez, amely cementbe ágyazott törött mobiltelefon képernyőkből áll össze, reprezentálva egy letűnt kort, amelyben az okostelefon kezünk meghosszabbításaként működött.

Zics Brigitta projektje a leglátványosabbak sorába tartozik; a Szemioszféra: A web halála című munka tíz üveggyapot szoborból áll, amelyek tulajdonképpen saját hangrendszerrel felszerelt sisakok – a látogatók egy nyüzsgő váróterem képzeletbeli párbeszédeibe hallgathatnak bele alig egy hónappal a web halála után. Hasonlóan remek kiindulóponton alapszik Roman Ondak 1996-os Meghosszabbított álom című munkája, amely formalinnal teli, légmentesen lezárt tartályokban úszó könyvekből áll, a hozzáférhetetlen tudás eszméjeként. A visszafordíthatatlanság több műnél is hangsúlyos, leginkább talán mégis Csontó Lajos 2007-ben készült videója emeli ki. A Ne félj! Pénelopé és Odüsszeusz történetére reflektálva nem csupán a hálózathoz kötődő, inkább lételméleti kérdéseket feszeget: az alkotó a „Van még idő” és a „Nincs már idő” feliratokkal játszik el; míg az egyik képkockán a felirat szétfejtése folyik, a másikon annak visszafejtése.

A The Dead Web – The End biztosan ott szerepel az idei év legeredetibb kiállításainak sorában: olyan kérdésekkel szembesít, amelyek elől mind gyakrabban próbálunk elmenekülni. A sokszor összetett tudományos háttérrel rendelkező, ötletes alkotások nem elhanyagolható módon zavarba ejtőek. A hangzavar, fénykavalkád és kábelrengeteg, ami a kiállítótérben megjelenik, fojtogató erővel hat a nézőkre, akik, ha hajlandók részt venni a gondolatkísérletben, könnyedén egy dilemma közepén találhatják magukat: jó ez az internet, sok mindent könnyebbé és elérhetőbbé tesz, de valóban ilyen mértékben szükségünk van rá? Vagy ideje volna kikapcsolni, és újra felfedezni a világot magunk körül?

Infó:

The Dead Web – The End

Látogatható a Ludwig Múzeumban április 26-ig