Krízishelyzet vagy végtelen nyugalom? – Élet egy internet nélküli világban

Publikálás dátuma
2020.02.10. 11:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Izgalmas gondolatkísérletnek lehetünk részesei a Ludwig Múzeumban. Legújabb kiállítása a világot egyre jobban eluraló háló, az internet megszűnését helyezi középpontjába.
Milyenek lennének a mindennapok internet nélkül? Hasonlítanának a világháló előtti időszakra, vagy teljesen más volna? Hogyan reagálnánk a változásra: napokra megállna az élet, kitörne a pánik, vagy épp mindenki nyugodtabbá válna, mintha csak egy nagy tehertől szabadult volna meg a folytonos online jelenlét megszűnésével? Megannyi kérdés, amelyek talán nem is oly távoli válaszokat sejtetnek.
Először 2015 májusában vetődött fel a világháló korai összeomlásának lehetősége a francia Le Monde online cikkében. S noha ez csupán hipotézis volt, egyre többen kezdtek el a témával foglalkozni, többek között a Royal Society of London által rendezett tudományos szimpóziumot követően. Képzeljük el, e feltételezéseket követve az internet még akár huszonöt éves fennállását (2023) megelőzően véget érhet, fontos átalakulásokat előidézve. A hálózat felszámolása a hatalmi struktúrákra is hatással lenne, gazdasági, politikai, személyes változásokat eredményezne, amellett, hogy a leállás pillanatától környezetünk elsötétült, a semmibe bámuló monitorok, kijelzők és telefonképernyők gyűjtőhelyévé válna.
Talán újra felismernénk a kapcsolatok és a kommunikáció erejét, s az internet a floppy lemezekkel és VHS kazettákkal együtt csupán nosztalgikus történeteinkben szerepelne. De könnyen lehet, hogy a keletkező űrt rövid időn belül újabb technológiával helyettesítenénk. Bizonyosnak azonban csupán az tűnik, hogy hirtelen adat- és információhiány lépne fel, hiszen miközben a virtuális tudásunkat növeltük, nem fordítottunk elegendő figyelmet annak materiális hordozókon való megőrzésére. Online születő cikkeinket sosem nyomtattuk ki, a közösségi médiában lájkokat érő képeinket sem hívattuk elő. (Miért is tettük volna?!) Izgalmas lehet eltöprengeni azon, milyen mértékben kötjük láthatatlan hálózatokhoz létezésünket.
E felvetéseket helyezi középpontjába a Ludwig Múzeum The Dead Web – The End című (a Molior kanadai médiaművészeti szervezettel együttműködésben megvalósuló) kiállítása, amelynek keretében québec-i, svájci és magyar művészek munkáival ismerkedhetünk. A tárlat számos aspektusból közelíti meg a web jelenségeit, illetve annak halálát. Összetett rendszereket és egyértelműnek tűnő üzeneteket hordozó munkákat egyaránt láthatunk: míg a Projet Eva (Etienne Grenier és Simon Laroche) Az internet tárgya című kinetikus installációja egy disztópikus jövőt idéz meg, ahol a közösségi médiában már csak a mesterségesen animált szelfijeink nyomai keringenek, addig Forgács Péter Elveszett konklúziók című, szelfi stílusú videóinstallációja – amelyen egy férfi hisztérikusan keresgéli a megszakadt internetkapcsolatot – felveti a kérdést, nem jutottunk-e el a teljes netfüggőség állapotába. Hasonlóan könnyen kapcsolódhatunk Romain és Simon de Diesbach [I] című művéhez, amely cementbe ágyazott törött mobiltelefon képernyőkből áll össze, reprezentálva egy letűnt kort, amelyben az okostelefon kezünk meghosszabbításaként működött. 
Zics Brigitta projektje a leglátványosabbak sorába tartozik; a Szemioszféra: A web halála című munka tíz üveggyapot szoborból áll, amelyek tulajdonképpen saját hangrendszerrel felszerelt sisakok – a látogatók egy nyüzsgő váróterem képzeletbeli párbeszédeibe hallgathatnak bele alig egy hónappal a web halála után. Hasonlóan remek kiindulóponton alapszik Roman Ondak 1996-os Meghosszabbított álom című munkája, amely formalinnal teli, légmentesen lezárt tartályokban úszó könyvekből áll, a hozzáférhetetlen tudás eszméjeként. A visszafordíthatatlanság több műnél is hangsúlyos, leginkább talán mégis Csontó Lajos 2007-ben készült videója emeli ki. A Ne félj! Pénelopé és Odüsszeusz történetére reflektálva nem csupán a hálózathoz kötődő, inkább lételméleti kérdéseket feszeget: az alkotó a „Van még idő” és a „Nincs már idő” feliratokkal játszik el; míg az egyik képkockán a felirat szétfejtése folyik, a másikon annak visszafejtése.
A The Dead Web – The End biztosan ott szerepel az idei év legeredetibb kiállításainak sorában: olyan kérdésekkel szembesít, amelyek elől mind gyakrabban próbálunk elmenekülni. A sokszor összetett tudományos háttérrel rendelkező, ötletes alkotások nem elhanyagolható módon zavarba ejtőek. A hangzavar, fénykavalkád és kábelrengeteg, ami a kiállítótérben megjelenik, fojtogató erővel hat a nézőkre, akik, ha hajlandók részt venni a gondolatkísérletben, könnyedén egy dilemma közepén találhatják magukat: jó ez az internet, sok mindent könnyebbé és elérhetőbbé tesz, de valóban ilyen mértékben szükségünk van rá? Vagy ideje volna kikapcsolni, és újra felfedezni a világot magunk körül? Infó: The Dead Web – The End Látogatható a Ludwig Múzeumban április 26-ig 
Szerző
Frissítve: 2020.02.10. 17:32

Újra felvillant Guy Ritchie zsenije

Publikálás dátuma
2020.02.10. 10:30

Fotó: Freeman Film
Guy Ritchie visszatért a gyökerekhez. Azaz a zseniálisan elkészített gengszterfilm világához. Az Úriemberek azonban nem a két kultfilmjének a harmadik része.
Bevallom, én már nagyon régen lemondtam Guy Ritchie-ről. Mikor is volt ugyanis az az időszak, amikor azt mondtuk, hogy A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső és a Blöff alkotója stílusteremtő zseni? A kilencvenes évek végén. Aztán jöttek az olyan rettenetes félreértések, mint a Hullámhegy, a Revolver, majd az utánérzésszerű Spíler, a Hollywoodban valamiért kedvelt két Sherlock Holmes-adaptáció, a semmitmondó Aladdin és a közepesnek épp mondható Az U.N.C.L.E. embere és az Arthur király: a kard legendája. Beletörődhettünk, a géniuszból megbízható iparos lett. Nem tragédia, elvégre belőlük is nagy a hiány manapság. Aztán jött az Úriemberek, mely abszolút visszatérés a gyökerekhez. Azaz a zseniálisan elkészített gengszterfilm világához. Az Úriemberek azonban – vagy még inkább: szerencsére – nem a két kultfilmjének a harmadik része, mivel azok úgymond a proligengszterekről szóltak, az új mű pedig a maffiózók felső köreire fókuszál. Főszereplője a lordokkal üzletelő amerikai bevándorló, Mickey Pearson (Matthew McConaughey kegyetlenül jó a legyőzhetetlen, ám rettentő stílusos genyó szerepében), aki eldönti, hogy eladja a zseniálisan kiépített fűtermelő-kereskedő hálózatát. Akadnak vevők és követelők, előbbi a zsidó, utóbbi a távol-keleti formációk képviseletében. Persze, ha valaki drogbáró, akkor nem egyszerű a visszavonulás, pláne, ha ezt élve szeretné meglépni. Mivel az illegálisan megszerzett hatalmat legálisan átadni szinte lehetetlen, kellőképpen alakul ki a zavar a visszavonulás körül, melyben egyre több karakter érintett – Ritchie zsenije pedig most újfent felvillan: jelesül, hogy elegáns könnyedséggel tud nagyon sok karaktert mozgatni. Hogy mi, nézők ezt fel tudjuk fogni, megteremtette Fletcher, a korrupt és nagyravágyó meleg újságíró karakterét (Hugh Grant önmaga paródiáját hozza), aki mindent tud mindenről és felkeresi Pearson jobbkezét, Ray-t (Charlie Hunnam profin hozza a rideg bérgyilkost), hogy kizsaroljon belőlük húszmillió fontot. De hát egy Guy Richie-filmben nincs olyan, hogy valaki mindent tud, így csak kapkodjuk a fejünket a sok fordulaton. Forgatókönyvírói és rendezői bravúr, hogy nem fárad el, nem siklik ki a sztori. Az Úriemberek az a film, melyre nemhogy biztos értékítélettel, de kitörő lelkesedéssel mondom: szórakoztatás a lehető legfelsőbb fokon.

Infó:

Úriemberek Rendezte: Guy Ritchie Forgalmazza a Freeman Film

Témák
film Guy Ritchie

Tapsvihar fogadta az Ibiza-videó ihlette Jelinek előadását

Publikálás dátuma
2020.02.10. 09:30
A gorilla a darab elbeszélője
Fotó: Matthias Horn / APA/AFP
Bemutatták a Burgtheater kamaraszínházában Elfriede Jelinek darabját, amelyet Heinz-Christian Strache Ibiza-videója ihletett. A videótól eltérően a darabban nem emlegetik Orbánt.
Egy fantasztikus előadás az Akademietheaterben – írta a konzervatív osztrák napilap, a Die Presse a Schwarzwasser (Feketevíz) premierjéről, amelyet a Nobel-díjas osztrák író, Elfriede Jelinek írt Heinz-Christian Strache ibizai afférja kapcsán. Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) korábbi elnökének a politikai pályafutásának vetett véget az a múlt májusban kiszivárgott videó, amelyen azt rögzítették, hogy egykori pártja akkori frakcióvezetőjével, Johann Gudenussal 2017 nyarán egy ibizai villában közbeszerzéseket ígért egy nőnek, aki egy orosz oligarcha rokonának adta ki magát.

Bár a színműben Strache neve nem hangzik el – ahogy az Ibiza-videóban emlegetett Orbán Viktoré sem –, a liberális Der Standard a Burgtheater kamaraszínházában tartott bemutató kapcsán úgy fogalmazott: a német nyelvterületen nincs még egy olyan szerző, aki olyan pontosan fogalmazná meg a jelen eseményeit, mint Elfriede Jelinek.

A rendező, Robert Borgmann a darab kapcsán úgy fogalmazott: „Az Ibiza-videó a valóság obszcenciájának jele, amely nyilvánvalóvá vált. Senki sem kerülheti el a valóság torzulását. És lehetetlen, hogy ne gondoljunk Orbánra, Brexitre és hasonlókra.” A lapok beszámolója szerint tapsvihar fogadta Jelinek előadását.
Szerző