Budapest D.C.

Európában általában a legnagyobb és a legszerencsésebb fekvésű városokból szoktak fővárost csinálni. A kivételek ritkák, de vannak. Az Amerikai Egyesült Államok fővárosa Washington D. C. A két kísérő betű azt jelenti, hogy a Columbia kerületben lévő területről van szó, amely egyik államhoz, egyik városhoz sem tartozik, nincs senkinek alárendelve. 
Ez nem a véletlen műve. Azért alakították ezt így az „alapító atyák”, hogy megóvják a fővárost és benne az elnököt bármely állam befolyásától, vagyis attól, hogy zsarolási potenciálja legyen a fővárosnak az elnökkel (a kormánnyal) szemben. A dolog máig jól működik, pedig mindenféle történelmi tapasztalat az ötlet ellen szólt. Csakhogy Washington és Jefferson új világot akartak teremteni, számukra az európai típusú (rendi) zsarnokság kialakulásának megakadályozása mindennél fontosabb volt. 
Budapest esetében egészen más a helyzet. A város 1873-as megalakulásakor két városrésze eltérő hagyományokkal rendelkezett. Buda – többnyire – az uralkodót képviselte, ezért stílusa az egész ország felé sugárzott. Pest - kis német iparvárosból - jelentős polgári központ lett 1848-ra, és mint ilyen, első volt a Kárpát-medencében. Igazi fővárosi szerepet Trianon után kapott. Egyrészt azért, mert a kis Magyarországnak egyetlen nagyvárosa maradt, másrészt pedig immár igazi kormányzati és kormányzói székhely lett, nem Bécs kihelyezett részlege, mint a monarchiában és azelőtt. Buda és Pest fejlesztése a Horthy érában szolgálta ugyan a revizionista célokat, de mégsem épültek testidegen, ízléstelen monstrumok. 
Azt sem lehet állítani, hogy a kormányzó környezetének jelentős részét képező arisztokrata klikk szerette vagy támogatta volna a városias (polgári-liberális) kultúrát - bár hébe-hóba még ilyesmi is előfordult -, azonban nem gyilkolta azt. A létezett szocializmus első dekádja pedig megkísérelte ráhúzni a fővárosra a szocialista realizmus feszülő zakóját, azonban idő és pénz híján viszonylag keveset ártottak a városközpontnak. A Sztálin-szobron és a Népstadionon kívül nem emlékszem rendszerigenlő központi förtelmekre. A hosszú álpuritán Kádár éráról mai eszünkkel már városépítési tekintetben nem mondhatunk túl sok rosszat. 
A rendszerváltás – a kezdeti liberális városvezetés ellenére – alig változtatott Budapest státuszán. Elsősorban főváros maradt, és ha másodsorban is, de európai jellege nem veszett el teljesen. Sajnos ennek az időszaknak az emblematikus beruházása – a Bán Ferenc tervezte Erzsébet téri Nemzeti Színház - a legelső Fidesz-kormány puccsa miatt nem épült meg. Ez az épület lehetett volna a régóta hiányzó „kristályosodási pont”, amely köré elhelyezkedhetett volna az ország fővárosa és Budapest új centruma. 
Egyetlen diktátor sem volt olyan veszélyes a városra, mint Orbán Viktor rossz ízlése. A kormányfőt csak saját hatalmi pompájának giccses hirdetése és a sport-világhatalmi téveszme instruálja. Sajnos tudja, hogy Felcsút egyik vágyának a kielégítésére sem alkalmas. A baj az, hogy Budapest sem, amit viszont ő nem hisz el. Ami a Várral és a Kossuth térrel történik, az anakronisztikus történelmi paródia, a legkevesebb, ami elmondható e két sokkal jobb sorsra érdemes központi helyről az az, hogy a köztársasági eszme tagadása. A Liget, a Duna Aréna, a Puskás stadion, az új ferencvárosi atlétikai gigaberuházás (és szinte minden más terv) a kultúra rombolását, a lumpen-turizmus (lásd sport-turizmus) kiszolgálását jelenti, és a budapesti élet züllését eredményezi. És akkor még a Széchényi Könyvtár meg a Természettudományi Múzeum kitelepítését, illetve az állatkerti beton szarkofágot (biodóm) nem is tettük a számlára. A rossz ízlés és az ártó szándék naponta keseríti el a Budapestet szerető magyarokat. 
Budapest 23 kerületének meg kell szabadulnia mind a kormányhivataloktól, mind pedig a sportturistáktól. A kormány vásároljon magának egy nagy zöld mezőt, nevezze el 24. kerületnek. Építsen oda egy kormányzati negyedet és 5 stadiont. Hozzá olimpiai és kormányzati falut. Vezessen oda kis, nagy és gyorsvasút. 
Kedves Kormány! Kedves Főváros! Váljanak el. Mindketten jobban járnak. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László

Kitörés és becsület

Nem szeretnénk túlságosan magasztalni Pokorni Zoltánt, a XII. kerület fideszes polgármesterét. A végén még baja lesz belőle. Kellő visszafogottsággal csupán annyit jegyzünk meg, hogy fontosat cselekedett, amikor Budapest 1945-ös ostromának évfordulóján közös fellépést vállalt két ellenzéki polgármesterrel, az I. kerületi V. Naszályi Mártával és a II. kerületi Őrsi Gergellyel. Együtt határolódtak el a nácikat és nyilasokat éltető szélsőjobboldali kegyeletsértéstől, együtt szerveztek köztéri kiállításokat az áldozatok emlékére. „Nem vetődött fel, hogy a kerületi vezetőtársaimon kívül bárkivel egyeztetnem kellene” – válaszolta Pokorni arra a kérdésre, hogy kért-e jóváhagyást a pártjától. Eljátszhatnánk a gondolattal, mi történt volna, ha netán mégis engedélyért folyamodik a miniszterelnökhöz, de fiktív eseményekről nincs sok értelme vitatkozni. Elegendő más téma adódik, amit jó lenne kibeszélni: nemcsak a múltban, a jelenben is. A „becsület napjának” nevezett szélsőjobboldali seregszemlét például hol betiltják, hol engedélyezik. Egyik évben csak a rendőrség tiltja be, következő évben már a bíróság is, aztán egyik sem, vagy pedig mindkettő. Előfordult már minden, ahogyan mindennek az ellenkezője is. Idén – azzal, hogy hatályon kívül helyezte a rendőrség határozatát – a Fővárosi Törvényszék tette lehetővé a nácivonulást a Városmajorban. A bíróság azonban nem hajlandó elárulni, milyen érvekre támaszkodva hozta meg ítéletét. Lehet, hogy nem is igazán lényeges. Bár a párizsi békeszerződések értelmében Magyarországon elvileg nem is létezhetnének olyan szervezetek, amelyek a hétvégén összegyűltek a városmajori félkatonai parádén, a tiltás legfeljebb csak tüneti kezelés lenne. A három kerület közös fellépése – szándékaiban legalábbis – többet ígér. Még akkor is, ha láthatóan nincs kidolgozott koncepció arról, hogy mi legyen a folytatás. A polgármesterek egyelőre beérik annyival, hogy „valami elkezdődött”. Bedobták a kavicsot a tóba, figyelik, hogy a fodrozódáson kívül lesznek-e hullámok is. A polgármesterek olyan új emlékezetpolitika kialakításához akarnak hozzájárulni, amely a történelmi traumák feldolgozását képzelgések, ferdítések és konkrét hazugságok helyett valóságos ismeretekkel segíti, tekintettel van a személyes érzékenységekre, de nem kendőzi el senki felelősségét. A XII. kerületi fideszes polgármester is tudja, mi is tudjuk, mindenki tudja, hogy a kormány emlékezetpolitikai nyomulása – a Szabadság téri német megszállási emlékműtől kezdve az ötvenhatos forradalom és a rendszerváltás szelektív ünneplésén át egészen a Nemzeti Alaptantervig – pontosan az ellenkező irányba, a történelemhamisítás felé mutat. Nincs kétségünk afelől, hogy Pokorni Zoltán komolyan gondolta mindazt, amiről a nyilvánosság előtt beszélt. Ebben az esetben viszont nem spórolhatja meg, hogy elkezdje pártjában a háttérmunkát, és a miniszterelnökkel az élen a Fidesz minél több prominensét maga mellé állítsa. A sikerre csekély az esély, de meg kell próbálni: ezt követeli a magyarok becsülete.
Szerző
Czene Gábor
Frissítve: 2020.02.10. 09:56

Forint, te drága

Amikor csak egy-két nap választ el bennünket attól, hogy egy euróért 340 forintot, majd ezt követően még ennél is többet kelljen fizetni, akkor kimondható: a Matolcsy György jegybankelnök által az elmúlt hét esztendő során képviselt monetáris politika csúfosan megbukott. S ne feledjük azt sem, hogy az egykor Orbán Viktor "jobbkezeként" emlegetett közgazdász, a sajátosan értelmezett unortodoxiájával már az azt megelőző három évben miniszterként ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a legnagyobb mértékben elinflálódó EU-tagállami deviza legyen a forint. Ma már a sokáig a gyenge forintban érdekelt exportőrök haszna is megkérdőjelezhető. Számukra valójában csak termékeik hozzáadott értéke hasznosul. Így a stagnáló termelékenységük miatt az exportpiacokon a versenytársaiknál olcsóbb gépek, berendezések, élelmiszerek  szerepe nem más, mint hogy a magyar áruk leértékelődéséről állítanak ki bizonyítványt, amit jelez a folyó fizetési mérleg többletének csökkenése is. A gyenge forint paradox módon olyan helyzetet idézett elő, hogy a kereskedőknek számos alapvető árucikket érdemesebb importálniuk egy alacsonyabb inflációjú uniós országból - s ma már csak ilyenekkel találkozhatunk -, minthogy a hazai kínálatból válasszanak. Hamis Varga Mihály pénzügyminiszternek az a tavalyi, hírhedt kijelentése is, hogy akinek nem tetszik a gyenge forint, az nyaraljon itthon. Azt sugallva, hogy a magyarokat csak akkor érinti közvetlenül pénzük kedvezőtlen megítélése, ha átlépik az országhatárokat. A forint árfolyamának alakulásától azonban az sem függetlenítheti magát, aki még soha életében nem látott eurós bankjegyet - melynek magyarországi bevezetésére amúgy továbbra sincs kilátás. A szuverenitásunk kergetése így fullad a forint ellehetetlenülésének mocsarába.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2020.02.10. 10:41