Hajítsátok végre ki Orbán Viktort, mert a magyar miniszterelnöknek semmi keresnivalója a konzervatívok értékalapú közösségében! Ezt sürgeti a lap, és indoklásul emlékeztet arra, milyen sokatmondó volt, hogy a politikus tegnap éppen akkor járt Berlinben, amikor a CDU elnök asszonya bejelentette lemondását. Az illiberális demokrácia kiagyalója, aki az AfD bálványai közé tartozik, arról akart tárgyalni a kancellárral, hogy a Fidesz maradna a Néppártban.
A keresztény-polgári EPP-nek ugyanaz a gondja a magyar tagpárttal, mint a német kereszténydemokratáknak az Alternatívával. Egyik sem tudja, miként határolódjon el következetesen jobbra, anélkül azonban, hogy túl nagy területet engedne át a tekintélyelvű patkányfogóknak. Egészen pontosan: ha a mérsékeltek megpróbálják magukhoz vonni a jobboldali választókat, akkor középen lazul a kötőerejük. Ezért legfőbb ideje, hogy az értékeiket képviselő konzervatívok felismerjék: nem lehet mérsékelni a világ Orbánjait. Nem, a magyar vezetőnek nincs helye a Néppártban, végre ki kell onnan rakni!
A politika és a sajtó viszonya sosem volt egyszerű, de egyre több országban robbannak ki botrányok, messzire ható, súlyos következményekkel, viszont ami Magyarországon van, az teljesen egyedülálló: az uniós tagállamban a hatalom és a hozzá közelálló oligarchakör úgy értelmezi a sajtószabadságot, hogy joga van átvenni a médiát és azt a maga vonalára ráállítani. De a viszályok gyakran még demokráciákban is fenyegetik a tájékoztatás szabadságát. A nemszeretem újságírókat sokszor még a pluralista társadalmakban is megfosztják az információktól – ravaszul, lopakodva. Az illiberális, illetve irányított demokráciákban meg mindenképp. Oroszország ugyanakkor egyenesen fenyegető hely, ami a sajtó függetlenségét illeti.
FAZ
Merkel és Orbán egy sor európai kérdést tekintett át Berlinben, ahelyett, hogy azzal foglalkozott volna, milyen feszült pártjuk viszonya az Európai Néppártban. Szót ejtettek az unió új, hosszú távú költségvetéséről, amelynek kapcsán – országaik eltérő kiinduló pozíciójánál fogva – részben ellentétesek az érdekeik, ám azért a vendég megjegyezte: mindketten tudják, miként kell az ilyet csinálni.
A magyar miniszterelnök nagy hangsúlyt fektetett a nyugat-balkáni bővítésre is. Jóllehet jelenleg az van előtérben, hogy megkezdjék-e a csatlakozási tárgyalásokat Észak-Macedóniával és Albániával, ő inkább azt szorgalmazta, hogy Szerbia tagsága ügyében jussanak előbbre. Úgy fogalmazott, hogy Belgrád alapvető tényező a térségben, a stabilitás kulcsa.
Hogy most éppen vezetési válság tört ki a CDU-ban, az nem jön rosszul a magyar politikusnak, mert ily módon még kevésbé valószínű, hogy a Néppárt rövid távon bármiféle határozott lépést tesz a Fidesz tagsága kapcsán. Orbán azzal a gondolattal kacérkodik, hogy új csoportba fogja össze az európai jobboldalt. Ám megnyilatkozásaiból sokkal inkább azt lehet kihámozni, hogy legszívesebben maradna az EPP-ben és ott a konzervatív szárny élére állna. A múlt héten Rómában megint csak beharangozta a liberalizmus halálát. Ám a Néppártról szólva nem a kiválást pendítette meg, hanem „ellenforradalmat” szorgalmazott. Ebbe az irányba mutat az is, amit bizalmasai, illetve a magyar propagandasajtó hangoztat. Lásd Kövér Lászlót, aki a minap kifejtette, hogy pártja nem szívesen hagyná ott a kereszténydemokratákat, ehelyett azon dolgozna, nehogy felbomoljon a szövetség.
Nehéz vendégnek minősíti az újság Orbán Viktort, aki azonban hirtelen rátalált a kétoldalú kapcsolatok kedvező elemeire és hálásnak mutatkozott, amiért találkozhatott Merkellel. Ezúttal lemondtak a tárgyalások utáni közös sajtótájékoztatóról, így nem lehet tudni, miben értettek egyet, miben nem. A kancellár azonban már előre jelezte, hogy a migráció a megvitatandó témák között szerepel, de csak annyit árult el, hogy itt vannak közös és eltérő pontok is a két fél véleményében. Majd inkább arról beszélt, mennyire összefonódott a két gazdaság. A kereskedelmi kapcsolatokat a magyar kormányfő is méltatta.
De az út célja alighanem az is volt, hogy áttekintsék a Fidesz jövőjét a Néppárton belül. EPP-körökben az a nézet járja, hogy a magyar vezetés számára a tagságnál sokkal fontosabb a jó viszony nem csupán az osztrák konzervatívokkal, hanem a CDU-CSU-val is. Budapestről jelezték, hogy nem keresik a kapcsolatot az AfD-vel, nehogy kockáztassák a kapcsolatokat az uniópártokkal.
Ám hogy van más út is, azt jelzik Orbán egyéb nemzetközi fellépései: a múlt héten Rómában találkozott Conte miniszterelnökkel, valamint Salvinival és Berlusconival. A nacionalisták konferenciáján vett részt és újólag meghirdette a liberalizmus végét. Ott is élesen bírálta az Európai Néppártot, amely jó ideje attól tart, hogy a politikus számára nem az a lényeg, tagja maradhat-e a pártcsaládnak, hanem hogy az hajtson végre alapvető irányváltoztatást.
Orbán és Merkel egyetlen szóval sem említette a magyar demokrácia hiányosságait. De át kívánták tekinteni a vitás pontokat a készülő hosszú távú uniós költségvetés kapcsán. A kancellár annyit azért megpendített, hogy Németország nettó befizető, Magyarország viszont kedvezményezett.
A kommentár szerint Annegret Kramp-Karrenbauer távozása a német politika súlyosabb gondjaira világít rá, nevezetesen arra, hogy töredezik szét a politikai rendszer. A kereszténydemokraták vezetője 14 hónap után dobta be a törülközőt, így nem lesz Merkel utódja. Bukásának közvetlen kiváltó oka, hogy nem volt képes ellenőrzés alatt tartani a párt helyi vezetőit Thüringiában. Így azok összejátszottak a jobboldali-nacionalista AfD-vel, enélfogva megtörték az NSZK megalakulása óta érvényben lévő tabut, mármint hogy nem működnek együtt a radikális jobbal. A szerencsétlen epizód rávilágított, hogy a német társadalom többsége, legalábbis nyugaton, határozottan és feltétel nélkül elutasít minden kollaborálást a szélsőjobbal. Vagyis Németország e tekintetben továbbra is nagyon messze van Ausztriától, ahol a szélsőséges Szabadságpárt 3 éve bekerült a koalícióba.
De AKK kudarcába belejátszott több melléfogás is, ami rontotta tekintélyét a választópolgárok körében, elégedetlenséget keltett a CDU-ban és mind inkább megkérdőjelezte, vajon tényleg ő az alkalmas jelölt a kancellári tisztségre. Az sem segített rajta, hogy július óta betölti a védelmi miniszteri tisztséget, mert a poszt még jó időkben is hálátlan. De a kereszténydemokrata cápák leginkább azt hozták fel ellene, hogy személye rontja a párt esélyeit, mármint hogy a legjelentősebb erő maradjon a jövőre esedékes választások után. Itt bukkan felszínre a fő tényező, nevezetesen az, hogy porlik szét a német pártszerkezet, amelynek immár része a keletnémet kommunista diktatúrából indult Balpárt, illetve az AfD is.
A szétaprózódás még inkább megnehezítette életképes kormányszövetség megalakítását. A türingiai fiaskó csak még gyanúsabbá tette a szabaddemokratákat, akik legalább annyira ludasak voltak helyi emberük miniszterelnökké választásában, mint a CDU, ha nem jobban. A kereszténydemokraták és a zöldek esetleges összefogását ugyanakkor beárnyékolja, hogy a környezetvédők kétlik, vajon potenciális szövetségesük kitart-e a tartományokban a radikális jobboldal sziklaszilárd elszigetelése mellett. A kalamajka kérdéseket vet fel akörül, mennyire játszhat érdemi szerepet Németország Európában, illetve a világban. A rövid távú belső felfordulások, illetve a hosszabb távon végbemenő szerkezeti változások éppen akkor érik utol az országot, amikor omlik össze az eddigi nemzetközi rend és a németek vezető szerepére minden eddiginél nagyobb szükség volna.
Végeredményben teljesen hiábavaló a lengyel kormánypárt részéről nekiesni az igazságszolgáltatásnak, mert még ha netán el is távolítják a lázadó bírákat, akkor is lesz ellenállás a hatalommal szemben. Erre hívja fel a figyelmet vendégkommentárjában a varsói Kulturalna Liberalna magazin egyik szerkesztője. Lukasz Pawlowski emlékeztet arra, hogy a PiS szintet lépett, mert a most hatályba lépett törvény alapján már azért leválthatják a bírákat, ha azok kétségbe vonják a szélsőjobb által vezetett „reformok” törvényességét. Ám az ország súlyos politikai válságban van és sorra ütközik az uniós intézményekkel, csak az kérdés: minek?
Kaczynski példátlan hatalmat összpontosított a saját kezében. Politikája arra irányul, hogy korlátozza az igazságszolgáltatás függetlenségét. Már sikerrel aknázta alá a liberális demokrácia jó pár pillérét, beleértve a sajtót, kulturális intézményeket, a rendőrséget, stb. Az állami vállalatok a hivatalos politika anyagi támogatói lettek. És a nemzetközi tiltakozások ellenére az ország megy tovább ezen a veszedelmes úton. Duda elnök olyan nyilatkozatokat tesz, amelyek ez európai történelem legsötétebb korszakát idézik. Ám Kaczynski hiába hiszi azt, hogy nem áll semmi sem a változtatások útjában, ha ellensúlyként kiiktatja a bíróságokat.
Az efféle erős emberek és autokraták azt gondolják, hogy ha újabb és újabb ellenfeleket tesznek hidegre, további független intézményeket gyűrnek maguk alá, akkor a végén érvényt tudnak szerezni akaratuknak. Hát, ez teljes képtelenség. Még ha el is távolítják az összes lázadó bírát, akkor sem szerzik meg a teljes ellenőrzést az ország fölött. Mindig lesznek csoportok, amelyek szembeszállnak a hatalommal, korlátozzák annak jogkörét, legyen az a sajtó, a civil szféra, nemzetközi nagyvállalatok, illetve testületek. Amit a PiS művel, azt lehet úgy tekinteni, hogy egy valaki kétségbeesett kísérletet tesz befolyása növelésére. Csak éppen sok évtized után sem képes megérteni, hogy nem tudja elérni az abszolút hatalmat, amiről mindig is álmodott. Fantazmagóriájának árát az egész ország fizeti meg.
