Szelestey Lajos;
külföldi lapszemle;Szabad szemmel;
2020-02-13 06:32:19
Szabad szemmel: az illiberális szörnyek csupán látszatra óriások, valójában felpumpált törpék
Nemzetközi sajtószemle, 2020. február 13.
Nagy veszélyben van a liberális világrend, a sorsát a novemberi amerikai elnökválasztás dönti el. Jelenleg ugyanis azt látni, hogy az ököljog érvényesül, a durvaság lett az új norma, miközben a korábbi szabályok eltűnőben vannak. Manapság a világpolitikában nemigen tapasztalni rendet és tiszta viszonyokat. Az új hatalmak azon vannak, hogy felosszák egymás között a világot, tehát az autokraták és félistenek, illiberálisok és szabályszegők, a pillanatnyi győzelem emberei és a kiszámíthatatlanok.
A tekintélyelvű politikusok számítanak az új hatalmasoknak a nemzetközi színtéren. Ellenségeik a liberálisok, a demokraták, akik tartják magukat a szabályokhoz. De a zászló az autoritereknek áll, és a siker csak mohóvá teszi őket. Évek alatt kipróbálták és tökéletesítették a módszerüket. Különösen jellemző adottságuk a hatalmi érzék. Kifürkészik a gyengéket és játszanak velük. Ők mondják meg, mi az igazság, viszont elvitatják a másik szavahihetőségét. A jogsértés a lerohanás mesterei. Uralják az új technológiákat, a manipulációt és hazugságot, a valóság átértelmezését, az egyemberes kommunikációt, az alattvalók kézbentartását.
A liberális világrend a tekintélyelvűség ellensége. Illiberális az olyan rendszer, amely korlátozza, illetve teljesen semmibe veszi a demokráciát. Központilag irányítják, autoriter ellenőrzési módszereket vet be, uniformizál, elnyom és elrabolja a szabadság levegőjét. Ilyen Kína, Törökország, Oroszország, Egyiptom, Venezuela, a Fülöp-szigetek, az arab világ jó része és Irán. De egyre inkább ilyen Magyarország és Lengyelország is. A lista azonban nem ér véget még az USÁ-val sem, amelynek elnöke mind inkább visszaszorítja a jogállamot, gyűlöl és kirekeszt. Az meg különösen zavaró, hogy az Egyesült Államok megadta magát az illiberális kísértésnek. És nagyon nem tesz jót a világnak, hogy Trump sűrűn vált oldalt a szabadságért vívott küzdelemben. Haverkodik Amerika ellenségeivel, viszont összevész a szövetségesekkel. Az illiberálisok legtanulékonyabb követője, a hazugság és a tabuszegés a hatalmi eszközei közé tartozik.
Ám az igazság az, hogy az illiberális szörnyek csupán látszatra óriások. VAlójában felpumpált törpék, bizalmatlanok és instabilak. Egyre több jelét adják gyengeségüknek és sebezhetőségüknek. A nép lázad ellenük, lásd a V4-fővárosok szövetségét. A hatalmasok nyomulása nem általános elégedettségben csapódik le. A koronavírus mutatja, hogy a tekintélyelvű rezsimek nincsenek fölényben és nem mindenhatóak. Lebecsülik az emberek szabadságvágyát, a gyámkodás miatt érzett dühöt.
Vagyis még nem dőlt el a harc. Főként a konzervatívok számára azonban nagy az illiberális kísértés, hogy a biztonságot vaskézzel teremtsék meg. Az illiberalizmus jelenti a biztonság árát, amit a szent család, a nemzet és mind inkább a vallás köntösébe burkolt identitás kísér. Mindettől Németország idáig mentes volt, de a kereszténydemokraták veszedelmes kísérletbe kezdtek Türingiában. Közben karanténba került az EU demokratikus és gazdasági sikermodellje, a szabályokon alapuló rend barátainak a siker hiányzik a sikerhez. Ehhez képest az illiberálisok minden jogsértést diadalként könyvelhetnek el, így győztesnek látszanak. Visszatért az ököljog, a világ újrarendeződik. De hogy milyen lesz, azt az amerikai elnökválasztás mondja majd meg.
A budapesti tudósító eltűnődik azon, vajon tényleg más lett-e a Jobbik, miután a zsidó származású Jakab Pétert választotta elnöknek, majd arra a következtetésre jut, hogy azért nem kell eltúlozni a változást. A párt korábban a legszélsőségesebbek közé tartozott egész Európában, de újabban azt hirdeti, hogy középre húzódott. Az új pártvezér első dolga az volt, hogy eltávolította Kulcsár Gergely, aki egy sor botrányos nyilatkozaton túl azzal vált közismertté, hogy beleköpött a Duna-parton a cipő emlékműbe.
Jakab az riportban elmeséli, hogy 13-14 éves lehetett, amikor megtudta, hogy egyik dédapja Auschwitzban halt meg, sok más családtaggal együtt. A nagyanyja kikeresztelkedett, így menekült meg, majd hozzáment egy keresztényhez.
Vona Gábor volt az, aki megkezdte a menetelést a középre, miközben a Fidesz a migránsválság után a szélsőjobbra húzódott. A Jobbikot azonban megosztotta a lépés, a legszélsőségesebb tagok kiváltak és egy nyíltan rasszista pártot alapítottak.
Jakab szerint a többiek számára visszavonhatatlan az irányváltás. De korábban ő maga is tett antiszemita kijelentéseket. Másfelől viszont olyanokat is mondott, ami pár éve még elképzelhetetlen lett volna. Bírálta Orbánt, amiért az gyűlöletet kelt Soros ellen, továbbá, hogy a milliárdosnak szíve-joga úgy elkölteni a pénzét Magyarországon, ahogy a kedve tartja. Dicsérte Karácsony Gergelyt, az új főpolgármestert is.
Elemzők őszintének tartják a Jobbik színeváltozását, de azért vannak fenntartásaik. A párt ugyanis nem mondott búcsút nacionalista és populista alapjainak. Krekó Péter szerint a fő különbség ott van a korábbiakhoz képest, hogy a tömörülés valóban szembehelyezkedik Orbánnal. Ugyanakkor jobbikos vezetők ragaszkodnak ahhoz, hogy módosult mind a stílus, mind a tartalom.
A budapesti roma TV vezetője azt mondja a populista Orbán Viktor legújabb keletű hadjáratáról, hogy a romák bűnbakok, noha a gyöngyöspatai iskolai szegregáció kárvallottjainak jogerős bíróság döntés ítélte meg a kártérítést. Balogh Eleken kívül a kisebbség más vezetői és emberi jogi csoportok is elítélték a miniszterelnök idevágó kijelentéseit. Maga a csatorna bővül és akár sikersztori is lehet, mivel egy szélre sodródott közösség kultúráját igyekszik megismertetni a szélesebb közönséggel. Ám idáig csupán negatív politikai reakciók kísérik működését. Fő részvényese, a román Radu Morar visszautasítja azt az ultranacionalista állítást, hogy nemzetbiztonsági fenyegetést jelentenének. A Dikh Televízió mindössze egy piaci rést fed le.
Ugyanakkor főzőműsorai igen népszerűek és stabilak a gazdasági alapok, a hirdetési idő javarésze elkelt, a gyártási költségek alacsonyak. A munkatársak száma 20 körül jár. A 700 ezres magyar roma közösség tagjainak 80 százaléka szegénységben él. Szakértők szerint sokakat sújt közülük a mélyen gyökerező hátrányos megkülönböztetés, egyre gyakoribb az iskolai elkülönítés. Balogh azt tapasztalta, hogy a magyar sajtót nagy részét nem érdekli a romák élete, általában rossz színben mutatják be őket.
A fővárosban működő Európai Roma Jogi Központ képviselője viszont éppen azt tartja a legfontosabbnak az egész tévében, hogy árnyalt képet fest a romákról, mégpedig romák közreműködésével. A siker azonban attól függ, hogy merre dől el a média sokszínűségéért és a kisebbségek hangjának érvényesítéséért folyó csata.
Egy román EP-képviselő, a liberális Újítsuk meg Európát frakció tagja, ezúttal a világ egyik vezető lapjának véleményoldalán fejti ki azt a nézetét, hogy a keleti tagállamok többet adnak az uniónak, mint amennyit onnan kapnak. Clotilde Armand most is szorgalmazza, hogy a következő költségvetés megtervezésekor vegyék figyelembe mind nyugati beruházók által hazavitt profitot, mind pedig az agyelszívás költségeit. Vagyis szó sincs arról, hogy az új tagok több pénzért nyafognának, miközben az északi kormányok azt hangoztatják, hogy az ő nagyvonalúságuknak is vannak határai.
A gazdagabb államok jóságos lelkeknek állítják be magukat, és bírálják a keleti szavazókat, amiért azok euroszkeptikus autokratákat választanak meg. Meg hogy utóbbiak bezsebelik a nagy uniós pénzeket, miközben kirohannak Brüsszel ellen. Ám ha megnézzük a részleteket, akkor ez egyáltalán nem így van, mert a vagyon jó része keletről nyugatra áramlik. Kezdjük ott, hogy milyen mértéket ért el a képzett munkaerő elcsábítása. Csak Romániában 100 ezer euróba kerül, amíg egy orvos megkapja a diplomáját. És akkor még nem beszéltünk a nyugati cégek által hazavitt haszonról. A visegrádi csoport 2010-16 között a GDP 2-4 százalékának megfelelő támogatást kapott az EU-tól. Ám ez idő alatt az érintett cégek annyi profitot utaltak haza, amennyi a bruttó hazai termék 4-8 százaléka.
Vagyis a nyugati gazdaságok igencsak nagy hasznot húznak a keleti nyitásból, mind a mai napig. Itt az idő, hogy politikusaik megmagyarázzák ezt a tényezőt a választóiknak. Az uniós szubvenciók nem adományt jelentenek, itt a valamit valamiért elve érvényesül. A belépéskor a keleti tagok feloldották a kereskedelmi korlátokat, cserében a nyugat pénzt ígért az új belépők szörnyen lepusztult infrastruktúrájának megújítására. De ha a másik oldal visszalép ettől a vállalásától, akkor azt kockáztatja, hogy széttépi az európai társadalmi szerződést.
FAZ
Merkel távozását sürgeti a konzervatív újság, amikor arra figyelmeztet, hogy a jelenlegi korszak hamarabb érhet véget, mint ahogyan azt egyesek szeretnék, mások pedig hinnék, ám a bizonytalan vezetési viszonyok Németország és ezzel Európa stabilitását veszélyeztetnék. A kancellárhoz évek óta nagy reményeket fűz a világnak az a része, amely a demokrácia híve, miközben Amerikában egy eltévedt elnök van hatalmon, Oroszország kikezdi az európai békét, Törökország diktatúrába megy át, a tekintélyelvű Kína pedig ráerősít arra az igényére, hogy világhatalom legyen. Továbbá a britek elhagyják az EU-t, a francia elnök az erős jobboldallal és a sárga mellényesekkel küszködik. Olaszország populistákkal kacérkodik, Magyarország és Lengyelország megszegi az unió alapnormáit.
Ebben a helyzetben sokan mondogatják, milyen jó, hogy a nagy vihar közepette legalább Németország a stabilitás szigete, hála Merkelnek. Csakhogy ez a bizonyosság a türingiai választással és Kramp-Karrenbauer lemondásával már oda van. Meghiúsult a kormányfő terve, hogy a jövő őszig kormányoz, azután szépen, rendezetten átadja a hatalmát. Ám szó sincs arról, hogy weimari viszonyok álltak volna elő. A németek nagy többsége, minden kritika ellenére sem adja egykönnyen a demokráciát. A tét most az, hogy Németország marad-e olyan stabil, és lehet-e olyan jól kormányozni, mint az eltelt 7 évtizedben. Ebben a helyzetben a legfőbb kérdés nem az, ki lehet az utód, hanem, hogy a kancellár hajlandó-e idő előtt megválni tisztségétől. Az uniópártokon belül valószínűleg erősödhet a meggyőződés, hogy nem kellene kitöltenie mandátuma hátralévő részét. Németország és Európa érdekében.
75 éve a 2. világháború egyik leghosszabb és legelkeseredettebb csatája zajlott Budapesten, a magyarok a legvégsőkig kitartottak Hitler oldalán, ma azonban egyértelmű áldozatnak tekintik saját magukat. A 100 napig tartó harcban Ungváry Krisztián szerint a német és a magyar egységek 125 ezer embert vesztettek, halottakat, sebesülteket és hadifoglyokat. De életét vesztette 38 ezer civil is. A tömeges éhhalált pedig úgy lehetett csak elkerülni, hogy levágták azt a 30 ezer katonalovat, amelyet már nem tudtak mivel etetni. A végén a körbezárt védők a teljesen reménytelen kitöréssel próbálkoztak, de a 34 ezerből csupán 700-an érték el a német vonalakat. Szélsőjobbosok manapság a „Dicsőség napjával” emlékeznek az értelmetlen vállalkozásra.
A megadás után a lakosság számára további szenvedés következett: a felszabadítóként fogadott Vörös Hadsereg rabolt és erőszakoskodott. A háború elvadította katonákat, ráadásul dolgozott bennük a bosszúvágy a Wehrmacht és szövetségeseinek elképzelhetetlen bűntettei láttán. Malinovszkij marsall háromnapos szabad rablást engedélyezett nekik. Az erőszak és az ország bekebelezése máig ható következményekkel járt. Ungváry azt mondja, a brutalitás lehetetlenné tette, hogy a magyarok szembenézzenek a saját történelmükkel, cinkosságukkal és kollaborálásukkal.
A kormány 56 hősiességét állítja előtérbe – joggal. A gond ott kezdődik, amikor az egyoldalú történelemszemlélet a bűnösök mosdatásához vezet. Lásd a Szabadságtéri Gábriel-emlékművet. A szoboregyüttes ártatlan bárányként és Németország áldozataként jeleníti meg Magyarországot. Horthyt pedig részben rehabilitálják. A holokauszt rémségeit gyakran a nyilasok számlájára írják. Ám a történtekért jelentős felelősség terheli a magyarokat.
A törvény előtti egyenlőség olyan elv, amely alapvetően megkülönbözteti a liberális demokráciákat az Egyiptom-, Oroszország és Venezuela-féle autokráciáktól, illetve az olyan, szétporladóban lévő demokráciáktól, mint Magyarország – mutat rá a vezércikk. De ha felelős kormányzati vezetők visszaélnek hatalmukkal és magáncélokra próbálják felhasználni a bűnüldöző szerveket, akár azért, hogy ellenségeiket támadják, akár azért, hogy az embereiket védjék, nos, ez esetben az alkotmányos demokrácia szívére mérnek csapást. De pontosan ezt teszi a tekintélyelvű Trump immár sokadszorra.
Legutóbb tanácsadója, Roger Stone érdekében igyekezett beavatkozni, a vádhatóságot képviselő igazságügyi tárca pedig nem sokkal később azt javasolta, hogy az ügyben sokkal kevesebb börtönbüntetést szabjon ki a bíróság, mint ahogy az az eredeti vádiratban szerepelt. Ezek után a négy érintett ügyész visszalépett a perből, egyikük még a minisztériumot is elhagyja.
Az elnök nem tudott hová lenni az örömtől, ám amit csinál, az riasztó, még akkor, ha nem sokra tartja a normákat. Hiszen nyíltan beleszólt egy bírósági tárgyalásba, az illetékes miniszter pedig boldogan eleget tett a kívánságának. Pedig az alkotmány értelmében Trumpnak semmi joga sincs az ilyesmire. Nem irányíthatja a tárcát, mint egy bűnbandát, valamelyik kaszinójában. Egy normális minisztériumban persze az ilyesmi kiverné a biztosítékokat. Egy feltörekvő autokrata ugyanakkor mindig csak annyira erős, amennyire azt a támogatói lehetővé teszik, de Barr-ral megütötte a főnyereményt. Az elnök világában a bűnözők áldozatok, és azok az igazi csirkefogók, akik a jogállamnak szentelik életüket.
A négy ügyész döntése aggasztó minden amerikai számára. Mivel a republikánusok a Kongresszusban nem hajlandóak vállalni az ellensúly szerepét, és Trump teletömi saját embereivel az Igazságügyi Minisztériumot, a hatalmi ág politikamentes működtetése egyre inkább a hivatásos köztisztviselőkön múlik. Ők arra esküdtek fel, hogy fenntartják a jogot és nem segítenek az elnöknek, hogy az törvényszegésre használja fel hivatalát.
A törvény előtti egyenlőség olyan elv, amely alapvetően megkülönbözteti a liberális demokráciákat az Egyiptom-, Oroszország- és Venezuela-féle autokráciáktól, illetve az olyan, szétporladóban lévő demokráciáktól, mint Magyarország – mutat rá a vezércikk. De ha felelős kormányzati vezetők visszaélnek hatalmukkal és magáncélokra próbálják felhasználni a bűnüldöző szerveket, akár azért, hogy ellenségeiket támadják, akár azért, hogy az embereiket védjék, nos, ez esetben az alkotmányos demokrácia szívére mérnek csapást. De pontosan ezt teszi a tekintélyelvű Trump immár sokadszorra.
Legutóbb tanácsadója, Roger Stone érdekében igyekezett beavatkozni, a vádhatóságot képviselő igazságügyi tárca pedig nem sokkal később azt javasolta, hogy az ügyben sokkal kevesebb börtönbüntetést szabjon ki a bíróság, mint ahogy az az eredeti vádiratban szerepelt. Ezek után a négy érintett ügyész visszalépett a perből, egyikük még a minisztériumot is elhagyja.
Az elnök nem tudott hová lenni az örömtől, ám amit csinál, az riasztó, még akkor, ha nem sokra tartja a normákat. Hiszen nyíltan beleszólt egy bírósági tárgyalásba, az illetékes miniszter pedig boldogan eleget tett a kívánságának. Pedig az alkotmány értelmében Trumpnak semmi joga sincs az ilyesmire. Nem irányíthatja a tárcát, mint egy bűnbandát, valamelyik kaszinójában. Egy normális minisztériumban persze az ilyesmi kiverné a biztosítékokat. Egy feltörekvő autokrata ugyanakkor mindig csak annyira erős, amennyire azt a támogatói lehetővé teszik, de Barr-ral megütötte a főnyereményt. Az elnök világában a bűnözők áldozatok, és azok az igazi csirkefogók, akik a jogállamnak szentelik életüket.
A négy ügyész döntése aggasztó minden amerikai számára. Mivel a republikánusok a Kongresszusban nem hajlandóak vállalni az ellensúly szerepét, és Trump teletömi saját embereivel az Igazságügyi Minisztériumot, a hatalmi ág politikamentes működtetése egyre inkább a hivatásos köztisztviselőkön múlik. Ők arra esküdtek fel, hogy fenntartják a jogot és nem segítenek az elnöknek, hogy az törvényszegésre használja fel hivatalát.