Előfizetés

Együtt nyerik a hajrát – In memoriam Tandori Dezső és Tandori Ágnes

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.02.15. 15:41
Tandori Dezső
Fotó: Honéczy Barnabás / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap
Egy nappal múlt egy éve, hogy nincs Tandori Dezső. A tandoridezsőség jelenségnek legalábbis vége lett, nincs hangja már, mert ahogy Az Éj felé című kötet egyik versében írja, „Valami más, / valami több nem kezdődik, ahol / a hang-próba véget ér céltalan”. Ami maradt belőle mégis, emlékezeten és betűkupacokon túl, élőn és tapinthatón, azt idén január 1-jén Tandori Ágnes vitte magával. A közös földbe, ahová a két T már jó ideje együtt készült…
A medvék Mi lesz vagy lett vajon a medvékkel? Nem tudom, elrendezték-e a sorsukat, de az biztos, hogy már 16 vagy 17 évvel ezelőtt, a 65. születésnapjára készülve, az úgynevezett sakktáblaévben (64) megírta, sőt meg is szónokolta, mennyire aggasztják, mi lesz velük, ha ők már nem lesznek. Jött haza apám a szokásos reggeli kocsmakörútjáról, és mesélte unicumos-negrós szagú szavakkal, hogy a Dezső olyat mondott a szeretetről, és úgy mondta, hogy azt mindenkinek hallani kellett volna, mert csak harsogjuk a szót a vakvilágba, és közben nem vesszük észre, miképpen nyomorítjuk meg vele a másikat. És hogy a Dezső halni készül – ezt már kevéssé színpadiasan, inkább viccesen mesélte –, mert megígértette vele meg a Pali bácsival, meg még ki tudja, ki mindenki mással, hogy ha ő és a felesége egyszer nem lesznek, nem engedik, hogy a medvék valami haszonleső kucséber ószeres kocsiján végezzék. Jóval később, amikor apám már feltehe­tően egy kifogyhatatlan stampedlivel a kezében várta cimborája csinnadrattás érkezését az örök nincs talponállójában, kezembe került „A 65. mezőről” című vers, melyből megértettem a szeretet és a medvék közötti negatív összefüggéseket. „…az emberiség a szeretetet is, / mint egy kocsmai reggelen meséltem makacsul, / arra találta fel csupán, hogy uralmát mint faj / s Földön a többi faj felett ily ravaszságosan / megszilárdítsa, fokozza: az állítólagos szeretet / is csak hatalmi, nagyon ravasz hatalmi eszköz, / mint az egyházak elhatalmasáobsbló elgyhaltamazoásdból / is látk, láutk, látukt. S más ily vadakat szónokoltam. / Pedig fájdalmaim és félelmeim igazak voltak. / S nem is néztük akkor, halálom után drága Medvéimmel mi lesz, / Ha majd aztán társném sem lesz nekik.”
Tandori Ágnes és Tandori Dezső
Fotó: Népszava
Társné Legtöbbször így jelenik meg a versekben és a prózákban Tandori Ágnes, a Lány, Másikunk, Madame D’Array, Tradoniné vagy Mrs. Tanrodi, Tandori Dezső másik fele, aki nélkül nem lennének medvék, nem lettek volna verebek, zöldikék és poszáták, a Kis és Nagy Koala Kártyabajnokságok, és nagy valószínűséggel nem lett volna Tandori Dezső sem. Legalábbis az, aki. Ők ketten együtt a tandoridezsőség: Dezső, szikárul, amolyan weöressándorosan éneklő hanggal, parázsló tekintettel, tornacipőben, egy vagy két kötött sapkában, Ágnes pedig diszkréten a háttérbe vonulva, egyenes tartással és roppant humorral, gurulós cekkerét is makulátlan eleganciával maga után húzva. Az otthonuk, Lánchíd utcai madárházuk közös életük és irodalmuk mikrovilága, ahonnan számtalan makrogondolat kapott szárnyra, s ahová a legtöbben „csak” a sorokon keresztül kukkanthattak be. Azt írja több helyütt Tandori, hogy lakásunkban meglepő látványoknak lehetne szemtanúja a látogató, már amennyiben látogatókat fogadnának. „Madaraink ugyanis – csúnya szóval – háklisak, iszonyúan a megszokások rabjai. Bennünket is ilyenné alakítanak, meg se kottyan nekünk egy kis egyformaság, sőt. Talán a szívünk mélyén mindig áhítottuk a megbízható, állandó dolgokat. Egyikünk, mondjuk így, Monsieur Madárfelügyelő-Maigret itt a lakásban, madaraink jelenlétében csakis – diszkréten csíkos sortot és ujjas fehér trikót viselhet, másikunk ugyanilyen körülmények között, Madame Madárfelügyelő-­Maigret szerepköréhez illően, szép hosszú, ujjas, karcsúsított köpenyt. A sort szárának hosszát, azaz rövidségét, valamint a köpeny szabásának karcsúságát madaraink szerencsére nem kifogásolják.” (Az evidenciatörténetek) Lényegében minden megtudható kettejük közös mindennapjairól, viszonyukról, szeret-nemszeret stációikról a Tandori-életműből, melybe – egy-egy versben, közös fordításaikban, A Semmi Kéz című válogatáskötetben megjelent, Pipike című írásban és egyetlen közösen jegyzett művükben, a Madárnak születni kell! című madártani kézikönyvben – szavakkal is bele van rejtve, vésve, tetoválva Tandori Ágnes. Érdekes, hogy mindig ő a bölcsebb, a tudatosabb, a visszavonhatatlanabb, a megfellebbezhetetlen. Ha Egyikük (Tandori Dezső) valamiféle ontológiai igazságot készül megfogalmazni, azt egészen biztosan így vagy úgy a Másikuk (Tandori Ágnes) szájába adja. Mrs. Tanrodi fogalmazza meg életrendjük afféle filozófiáját is, mely zanzában annyit tesz, hogy ha valaki egy verébbel nem képes úgy foglalkozni, mint ha az a veréb teljes világ lenne, a maga reménytelenségével és reményeivel, veszendőségével és pontos tökéletességével, szépségével és furcsaságával, akkor a világ sosem fog tudni igazi világgá válni. Tandori életfilozófiája, ha volt ilyenje egyáltalán, 30 gramm, törékeny és pihe-puha mércével mérhető. Azt mondja több helyen, hogy az irodalom, amire nyolcéves kora óta készült, s ami végső soron látszólag annyi eredményt hozott neki, mégse lett „az, ami”. De a madarak azok, amik-akik! „S nem menekvésképpen. Ugyan ki merészelne olyan badarságot állítani, hogy menekvés az, ha valaki végre eljut oda, amiről mindig is szó lett volna? Miért, miről van szó a világon, kérdezi másikunk ugyanígy, valami íróasztal vagy pozíció megszerzéséről? A pénzről? A hírnévről, az ismertségről? Egyáltalán nem! Ha azt mondjuk, élet, akkor magáról az életről van szó. S ha valaki madarakkal – vagy bármi hamisítatlan dologgal – foglalkozik így, netán még különbül, mint mi, az tudni fogja, mi a hamisított és a hamisítatlan. Hát ennyi minden rejlik egy olyan apró tény mögött, hogy Csucsu elkerült pár héten át Szpéró mellől, Papsi van ott, és mind nagyon-nagyon énekelnek erre az írógépzajra. Amivel e sorok készülnek, még nyomdai sorsuk előtt, a géppapíron. Másikunk állapítja meg ezt, és igaza van. Ezzel ő hirtelen ugyanott van íróilag, mint ha évtizedeken át készült volna a pályára. A madarak: ez – irodalom.” Másikuk azt is mondogatta, hogy ha ő halna meg előbb, Egyikük ültessen tyúkhúrt a sírjára, járjanak oda a verebek, és legyen ez Pipike meg a többiek emlékműve. Tyúkhúrt kell ültetni a Tandori-sírra, ha ezt a halál már csak így intézte!
Halál Mindig és mindenhol jelen van az életműben. Hányszor és hányféleképpen kántálja már-már rituálisan, hogy csőr, szárny, szétforduló, elnémuló szavak. Az a pillanat – mutatja is egy videóban –, amikor meghal a madár és szétdobódik a szárnya. Június 6-a Szpéró halálévfordulója – ezt is mindenkinek tudnia kell – mondja valahol; s a számára nagyokat, irodalmi hatalmasságokat és pályatársakat, ha fiatalabb korukban mentek el annál, mint amennyit ő már megért, szintén a halál avatta húgaivá és öccseivé. A múlandóság kísért Ágnes kivett fél veséjében épp­úgy, mint a Suicidal Tendencies, a Morbid Angel vagy, a Slayer dalszövegeiben, vagy A Nagy Ismeretlen című vers életre nem rímelő családneveiben: nomen est omen Furzenbauer, azaz Fingépítő. Tandori lényegében mindig is a meghalással foglalkozott. Főleg 1977 után, amikor belekezdtek a madarasdiba. Onnantól minden pillanatát húsba vájón járta át az érzés: mi lesz, ha Alíz, Csucsu, Szpéró, Samu, Böbe és a többiek nem lesznek? „Ha lecsupaszodik minden, ha semmi se lesz tényleg, akkor lesz-e egy következő fokozat megint? Nem lehet tudni. (A ki- és meghalást kell gyakorolni.)” Látom, hogy ott áll még ma is, a Clarkon – ahol megcsúszott a jégen, és eltörte a lábát – és nézi, és ki tudja, honnan kérdezi: „volna-e aszfalton folt még, / volna-e úgy utánam, / és a két lábam, mondjuk, / a kórházi gyűjtőbe / dobták volna, s a hamvak, / a TéDé hamvai, pardon, / t. d. hamvai , kis / betűvel, tökéletlen / hamvak, bár a Tabánban, / porladó madarak, / a madárkái közt, / s bár ez már olyan mindegy, /e borzalmas halál / megérte-e a sok / kacifántot…?” Amire Társnéja csak annyit felel, hogy „az odúban a radiátoraink azért… ugye, milyen csinosak? Ennek most tényleg örülünk, örülnünk kell, hogy reggel van s akadnak mégis még valami terveink, és Abdusaparov nyerte a hajrát.”

Madarak, plüssök, lovak

A verebek és plüssmedvék bűvöletén túl Tandori Dezső a lovak szerelmese is volt – állítólag Ottlik Géza feleségétől, Debreczeni Gyöngyitől örökölte a szokást, aki – amíg Tandori és Ottlik atlétikaversenyeken szurkoltak a sprintereknek – a lovin múlatta az időt. Egyszer Tandori is vele tartott, és olyannyira megmámorosodott a sebességtől, hogy egy csapásra hűtlen lett Ottlikhoz és a lassú atlétikához. Afféle fatalistaként mindenben összefüggéseket vélt felfedezni: sosem fogadta túl magát, mindig csak arra figyelt, indul-e olyan nevű ló a versenyen, amit valamiképpen a saját életére, a plüssmedvéire vagy a madaraira, az élőire vagy a halottaira tud vonatkoztatni. Különösen az angol és az ír lóversenypályákat szerette – különféle alkotói korszakaiban rendre a közelükbe vonult el írni, kijárt a pályákra, és ha „ismerős” nevű lóba botlott és megjátszotta, rendre nyert. Egy African Peace nevű lóról a korelnök Samu madár jutott eszébe, akinek, elvben költöző madár lévén, sokszor énekelte a zongoránál ülve, hogy „Elment a Samu Afrikába”; amikor nagyon szomorú volt, egy Heartbroken (Tört szív) nevű lóval nyert; egy kialvatlan éjszaka után pedig Nessun Dorma (a Turandot-ból Kalaf áriájának első sora: Senki ne aludjon!) győzelme biztosított számára kávéházi apanázst. De Bécsben, a Krieauban is volt egy garantált befutója: egy Főmedve (High Bear) nevű ló, ami ugye Tandori plüssmackógyűjteményének Főmedvéjét idézi, akiből csak egy van – a többiek puszta medvék –, és aki miatt T. D. és T. Á. a Főmedvefelügyelő, illetve Főmedvefelügyelőné titulus büszke viselői lehettek.

Debreczeny György: panoráma a vécéablakon át a Márvány utcából (vers)

Debreczeny György
Publikálás dátuma
2020.02.15. 14:10

Fotó: LETTNER JÓZSEF / Fortepan - Adományozó
pirítom a képemet a nappal a korhadt klozettablakban

Marno János

vajon a vécéablakon nézel ki vagy egy tűzfalba vágott ablakon amikor látod a vasúti pályát odalent de nem látod ahogy a 424-esek vizet vesznek magukhoz és szenet mert mostanra már kivonták a gőzösöket a forgalomból mert csak néhány éve laksz itt és még nem vontak ki a forgalomból téged sem engem jó pénzért vesszük a vizet de a szén már kiment a divatból mert gázzal fűtünk gázkazánnal én a szemközti házban lakom és sosem láttam vécéablakomból a vaspályát odalent mivel a földszinten lakom csak a hangosbemondót szoktuk hallani nyáron ha nyitva az ablak meg a Márványmenyasszony turistákat szórakoztató egyenműsorát aminek a végén nem csak az ostor csattog de lövöldöznek is nekünk még el kellett sétálni a Győző utca házatlan oldalába ha meg akartuk bámulni a vonatokat a gőzösöket ahogy felveszik a vizet és a mozdonyfordító korongot a Kuny Domonkos utcában a fűtőházat és a javítóműhelyeket amiket aztán megszüntettek és vasutaskert lett a helyükön később pedig ingyenparkoló ahol ma már fizetni kell fizetős lett az utcán parkolás is a régi házakat lebontották a fehérnemű varroda helyén új épület készül már évek óta hatalmas utca fölé nyúló ereklyékkel akarom mondani erkélyekkel a gazdagoknak bár néhány telek még beépítésre vár szobáink ablakai pár éve még a megszűnt Ruzicska pékség falára s magas kéményére néztek azt is lebontották és kivágták a tégla réseiből kinőtt ecetfát nem kell már a szegények fája nem kellenek már a szegények ha kinézek a fürdőszobaablakon csak a lichthof szürke vakolathiányos falait látom és nem látom a Márvány utcai hidat sem amit 45-ben lebombáztak aztán elrondítottak vagyis újjáépítették a másik sarokról hova lett már a filléres fűszer és csemege? és lassan hová leszünk mi el nem mesélt történeteinkkel

Hovatovább női szeszély – Anna Butrym, a magyar irodalom lengyel fordítója

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.02.15. 13:00

Fotó: Pawel Grosicki
Márai verhetetlen a lengyel könyvpiacon – mármint a magyar szerzők közül. A Nobel-díjas Kertész Imre művei már nem elérhetők, Péterfy Gergely Kitömött barbárjának lengyel kiadása pedig még várat magára. A többek között Tóth Krisztina-, Tompa Andrea- és Berg Judit-könyveket fordító, a magyar kultúrát vlogján is közvetítő Anna Butrymot Varsóban értük utol.
December végén jelent meg lengyelül Szvoren Edina az Európai Unió irodalmi díját 2015-ben elnyerő, a Nincs, és ne is legyen című novelláskötete az ön fordításában. A szerző prózanyelvét általában a nehezebben megközelíthető jelzővel szokták illetni. Fordítani mekkora kihívás volt?  A felkérés a már több éve magyar irodalmi műveket megjelentető kiadótól, a Wydawnictwo Książkowe Klimatytól érkezett, feltehetően nem függetlenül az uniós díjtól, és a Kreatív Európa Program támogatói keretéből finanszírozták. Valóban felhívták rá előzetesen a figyelmemet, hogy nem biztos, hogy könnyű dolgom lesz a fordításnál, de én nem éreztem semmi különösebb nehézséget a megértése vagy az átültetése során. Szeretem az ilyen típusú prózát, közelinek érzem Tóth Krisztina írásaihoz, aki szintén tömören, lényegretörően fogalmaz, hasonló módon ügyel a hétköznapi történésekre, dolgokra. Az első kritikai visszhangok – egy rádiós műsorban értékelte három kritikus – nagyon pozitívan nyilatkoztak a fordításomról. Tóth Krisztina prózája valóban közel állhat önhöz, hiszen a Vonalkód című novellaciklus-kötete mellett több prózai szövegét, sőt versét is lefordította lengyelre. Mivel fogják meg az írásai?  Számomra nagyon fontos a prózájában a költőiség – hogy érezni lehet a megfogalmazásán: a novellákat, bizony, egy költő írta. Az említett tömörség mellett a látásmódját emelném ki, ahogy a mindennapi történésekben is meglátja a szépséget, vagy ahogy látszólag egymástól távoli dolgokat, személyeket képes összekötni, közös nevezőre hozni. És mindemellett nagy nyelvjátékos is. Fordítóként roppantmód figyelmesnek kellett lennem a szóhasználatára is a Vonalkód esetében, mert egy-egy szó vissza-visszatért, összekapcsolt több novellát a kötetben. Az, hogy lírát, verseket, slamet is fordít (Pion Istvántól, Simon Mártontól, Deres Kornéliától, Krusovszky Dénestől stb.), azt is jelenti, hogy költőként is alkot?  Nem, se lírát, se prózát nem írok, szépirodalom terén csak műfordítással foglalkozom. Épp ezért, a két nyelv különbségéből adódóan, rálátok a lírafordítás nehézségeire: a lengyel nyelv jóval terjengősebb, hosszabban fejezi ki ugyanazt, mint a magyar. A „várlak” szót például lengyelül úgy mondjuk, „Czekam na ciebie”, a két szótag helyett öt van, ami a vers ütemét, ritmikáját jelentősen módosítja. Ez különösen a slamfordításoknál okozhat problémát, ahol a színpadi előadásmód miatt is rendkívül fontos a megfelelő átültetés. Emellett a kulturális kódrendszer szintúgy megnehezítheti a fordítást a tömörségre törekvő lírai megfogalmazásoknál: nem lenne túl elegáns lábjegyzetelni a verseket, noha az átlag lengyel olvasó/hallgató sajnos vajmi keveset tud a magyar kultúráról. Ha például előkerül egy szövegben a „lyukas zászló”, az számára csak egy zászló, ami kilyukadt – a fordítónak kell megoldania, hogy hasonlóképp hasson, érthető legyen, mint a magyarok számára. Ugyanakkor a magyar költők előszeretettel rímelnek, míg a kortárs lengyel lírában ez nincs így – gyenge próbálkozásnak érződik, ha valaki mégis megteszi. Ezért könnyen előfordulhat, hogy egy híres magyar lírikus rímes verseinek fordítását rémesnek érzik, nem értik, mitől népszerű. A fordítónak ez esetben gondja kell legyen rá, hogy a vers erőteljességét megőrizve megoldást találjon erre a problémára. Lengyel, magyar, két jó barát… halljuk unos-untalan, amit viszont mond, abból úgy tűnik, a barátsághoz nem kell feltétlen a másik nép ismerete.  Egy átlag lengyel tényleg szinte semmit nem tud Magyarországról, a magyarokról. Talán járt már Budapesten, nyaralt a Balatonnál, a magyar konyháról a pokolian csípős paprika jut eszébe, az újságokban olvasott a politikai történésekről – de a kultúráról, a művészetekről fogalma sincs. Ennek orvoslására hoztam létre pár éve egy vlogot, Węgierska randka (Magyar randi) elnevezéssel, hogy hiánypótló módon bemutassam mindazt, amit mégis érdemes lenne tudniuk a lengyeleknek a magyar kultúráról – gasztronómiáról, turisztikáról, zenéről, irodalomról, képzőművészetről – a sztereotípiákon túl. Önt annak idején mi vitte rá, hogy magyarul kezdjen tanulni, megismerje a magyar kultúrát, és az irodalma fordítójává legyen?  Nem tudom jobban megfogalmazni: női szeszély. Semmi kapcsolatom nem volt a magyarokkal, nem jártam az országban, nem ismertem magyar szót, ám egy nap úgy döntöttem – olyan szépen hangzik a hungarológia! –, megtanulom a nyelvet. Jelentkeztem a képzésre, a felvételire utánaolvastam a történelmének, földrajzának, kedvenc írót választottam, akinek a művéről kellett beszélnem, és az abc-től, azaz az alapoktól kezdtem… Hohó!... Melyik írót választotta?  Déry Tibort. Tőle olvasható volt pár könyv lengyelül. Ma kit választana kedvencéül?  Mióta bírom a nyelvet és fordítok, e téren kitárult előttem a világ. És olyan szerencsés vagyok, hogy az általam igen kedvelt írók könyveit nemcsak lefordíthattam, de meg is jelentek: Tóth Krisztina mellett Tompa Andreát említeném, A hóhér háza című regénye 2016-ban jelent meg a fordításomban. Kik a legismertebb magyar szerzők Lengyelországban?  A legolvasottabb Márai Sándor. Több mint 30 könyve olvasható lengyelül, és folyamatosan készülnek újabb fordítások is. A népszerűségét jelzi, hogy Teresa Worowska műfordító monográfiát ír róla. Hogy pontosan miért annyira vonzóak a lengyel olvasók számára az írásai, nem tudom, erre vonatkozóan nem hallottam még konkrét állításokat. A kortársak közül többek között Spiró György, Bodor Ádám és a Nobel-díjas Kertész Imre könyveivel ismerkedhettek meg a magyar irodalomra fogékonyak. Utóbbi művei azonban sajnos már nincsenek forgalomban, elfogytak és nem adták ki őket újra. Az idősebbek pedig emlegethetik Szabó Magda és Déry Tibor nevét. Amikor 2017-ben a Varsói Magyar Kulturális Intézettel körbejártuk Lengyelországot egy kifejezetten könyvtárosoknak készített programmal, aminek keretében megismerkedhettek a kortárs magyar prózával és a gyermekirodalommal, arra ösztönözve őket, hogy a könyvtárakban alakítsanak ki úgynevezett „magyar polcot”, a legtöbb helyen Kertész mellett őket ismerték, még a kommunizmus idejének fordításai alapján. Van érdeklődés egyébként a magyar irodalom iránt, fordítói szempontból sem elhanyagolható módon?  Ez elsősorban a könyvpiactól, a kiadóktól függ, illetve a megszerezhető támogatásoktól. 2016-17-ben a Lengyelországi Magyar Kulturális Évad mintegy másfél éve alatt rengeteg könyvet adtak ki, volt pénz ezek promotálására is, az újságírói érdeklődés is ekkor volt a legintenzívebb. Ekkor jelent meg a Tóth Krisztina- és a Tompa Andrea-könyv is, utána viszont a kiadványok száma visszaesett a korábbi szintre. Igaz, 2017-ben Szerb Antaltól, tavaly Kosztolányitól és Krúdytól is kiadtak egy-egy kötetet, Berg Judit Ruminije pedig (szintén az én fordításomban) idén jelenik meg. Egy fordító barátom ellenben már évek óta hiába házal a kiadóknál Péterfy Gergely Kitömött barbárjával. Egy olyan kis nyelv esetében, mint a magyar szükség lenne egy erős brandre, mint amilyen a svéd krimié, ami jobban felkelti iránta az érdeklődést. Máskülönben a már létező nemzetközi siker vesz rá egy-egy lengyel kiadót, hogy megjelentessen magyar műveket, feltételezve, hogy a kiadás anyagilag is hoz majd a konyhára – ahogy ez a Rumini esetében is történt. Ha már az anyagiak: a műfordításon kívül mivel foglalkozik, s ez mellett mennyi időt tud szánni a fordításra? Például a szintén az Európai Unió irodalmi díjával kitüntetett Horváth Viktor-regény, a Török tükör elég vaskos kötet, jócskán lehetett vele munkája.  Pusztán a műfordításból megélni nehéz lenne. Főállásban konferansziéként dolgozom: elsősorban céges vagy tudományos konferenciákon, gálákon, rendezvényeken, díjátadókon tolmács-fordítóként is (lengyelül-angolul-magyarul) konferálok, panelbeszélgetéseken moderálok. Tavaly 75 ilyen eseményt konferáltam, miközben a két könyvet (Szvoren, Berg) lefordítottam. Horváth Viktor regényét, ami az első teljes egészében általam „lengyelített” könyv volt, szintén munka mellett fordítottam. A fordítási nehézséget, a kihívást a terjedelmén túl főleg a török vonatkozásai jelentették – elvégre hungarológus, nem pedig turkulógus vagyok. A lengyel és a magyar kultúrában eltérő módon maradtak meg, szókincs tekintetében főleg, a török kulturális tapasztalatok – a magyarban sokkal jobban, nagyobb számban. Ilyenkor legegyszerűbb talán a szerzőhöz fordulni segítségért. Ön mekkora listákkal ostromolja az írókat?  Könyvtől függ. A Török tükör kapcsán intenzív levelezés folyt köztem és Viktor között, Tompa Andreához pedig az erdélyi, a román szókincs miatt fordultam. Szvoren Edina és Tóth Krisztina könyvei esetében viszont jól boldogultam, nem voltak kérdéseim az írók felé. Tóth Krisztina írt is nekem, hogy nincs-e szükségem segítségre, szívesen átküldi a többi műfordító listáját. Azokból aztán érdekes volt látni, mennyire eltérő az angol vagy francia nyelvre fordítók problémája, szemben a lengyelre való átültetéssel – a közös vagy hasonló történelmi-társadalmi-kulturális tapasztalat miatt utóbbi zökkenőmentes, míg a más kultúrkörök számára a legtöbb dolog magyarázatra szorul. +1 KÉRDÉS  Olga Tokarczuk Nobel-díja kapcsán szélsőséges véleményekről is hallani a hírekben, mindez csupán a politikát tükrözi vagy irodalmi téren is megosztó az írónő munkássága?  Nyilván a politikai szempontból értékelők a leghangosabbak, de ők azok, akik a legritkább esetben olvastak is bármit Tokarczuktól. Akik viszont tényleg olvasták a műveit, azok körében kevésbé megosztó. Ugyan itt sem egyhangúan kiáltják ki zseninek, sokan fárasztónak tartják némely könyvét, nehezebben olvassák, mert való igaz, nem kifejezetten strandolvasmányok. A műfordítók viszont egyértelműen szeretik: mert amikor a legnagyobb figyelem irányult felé, kiemelten szólt a műfordítók teljesítményéről. Az interjúiban hangsúlyozta, mennyire fontos és mégsem méltón elismert a közreműködésük abban, aminek végülis ő is köszönheti a nemzetközi sikerét és a Nobel-díját: a művek nem maguktól „fordulnak le”, a fordításaikban rengeteg tudás és munka fekszik.