Hegyi Iván: Futballfarsang, Budapest

„Akkor még akadt mérce és nívó. S nem tudtuk, mi az, ha tényleg skót hozzánk a sors.”

A légtér ura volt 1961 késő és 1962 kora telén az Újpest négy labdarúgója: Sóvári Kálmán, Solymosi Ernő, Göröcs János, Kuharszki Béla. A kvartett tagjai december 4. és február 10. között több tízezer kilométert repültek, Göröcs ezalatt 5,5 kilót fogyott. Előbb a válogatottal utaztak Chilébe, majd Uruguayba – rajtuk kívül Szentmihályi Antal, Mészöly Kálmán, Bundzsák Dezső, Machos Ferenc, Farkas János (mind Vasas), Mátrai Sándor, Dalnoki Jenő, Albert Flórián, Fenyvesi Máté (mind FTC), Grosics Gyula (Tatabánya), Sipos Ferenc (MTK) és Tichy Lajos (Honvéd) tartozott a küldöttséghez –, aztán pedig csatlakoztak szintén portyázó klubcsapatukhoz, amely Costa Ricában, Guatemalában, Mexikóban nézett körül.

A címeres mezes ferencvárosi futballisták hasonlóképpen cselekedtek, csak ők Uruguayból visszamentek Chilébe, ahol a santiagói négyes tornán, meglepő módon, három vereséget szenvedtek (Colo-Colo 1:2, Botafogo 1:4, Crvena Zvezda 2:3). A dél-amerikai magyar forgalomra jellemző, hogy a válogatott túrája a Penarol elleni 4:3-mal zárult – gól: Tichy (2), Sipos, Farkas –, ám előtte az FTC is találkozott a Libertadores Kupa első két kiadását 1960-ban és 1961-ben egyaránt megnyerő montevideói sztárcsapattal és ki is kapott (a tizenegyszeres ecuadori és ötszörös uruguayi válogatott Alberto Spencer góljával 1:0).

Az más kérdés, hogy a zöld-fehérekre nem várt európai kupamérkőzés február közepén, az Újpest viszont KEK-negyeddöntőre készült a skót Dunfermline ellen. A lilák február 8-án indultak haza, ám – havannai átszállási nehézségek miatt – csak három nappal a tétmeccs előtt „estek be” Ferihegyre, a visszaakklimatizálódásra szinte idejük sem maradt.

Pedig a Dunfermline a fénykorát élte akkoriban. A Celticet 1966-tól tíz bajnoki címre, míg 1967-ben az első skót BEK-győzelemre vezető Jock Stein edző dirigálásával 1961-ben, a klub történetében először a Dunfermline elhódította a skót kupát. Hogy ez mekkora diadal volt, arra jellemző: a Dunfermline mindmáig kétszer – másodszorra 1968-ban – volt hazája kupagyőztese, és slussz. A hatvanegyes döntő két mérkőzését 201 484 néző látta a glasgow-i Hampden Parkban. A stadionról akkoriban azt emlegették az első bálozók városában: „Két és félszer nagyobb, mint egész Dunfermline.” Az első meccs gól nélküli döntetlennel zárult, ezért a csúcstalálkozót meg kellett ismételni. Másodszorra az esélyleső 2-0-ra elkalapálta a topfavorit Celticet. Dunfermline aznap kiürült, a csapatot harmincezren kísérték el Glasgow-ba. Előzőleg az állhatatos szerencsések legalább hat órát álltak sorba, hogy jegyhez jussanak, de Jimmy Thomson és Charlie Dickson gólja ennél többet is megért.

Amikor az Újpesthez érkezett, az „irodalmi” fedezetpárral – Mailer, Miller – kiálló Dunfermline már a negyedik helyen állt a skót bajnokságban, jóllehet az előző évadot tizenkettedikként zárta az annak idején még tizennyolc csapatos ligában. S az eleinte érthetően bágyadt liláknak nyolc perc alatt berámolt kettőt! Alex Smith mindjárt az első akció végén „bezörgetett”, előrevetítve, hogy érdemes arra az 55 ezer fontra, amelyet majd a Glasgow Rangers fizet érte a Dunfermline-nak. (Az 55 ezer értékét jelzi: Eddie Connachan kapusért e summa tizedét szurkolta le a Middlesbrough.) A másodikat az a Tommy McDonald küldte a meghökkent magyarok hálójába, aki a skót kupadiadalról lemaradt, mert az első mérkőzés előestéjén ízületi gyulladást kapott. Stein elégedetten nézett körbe a Népstadionban, hiszen beválni látszott a meccs előtti jóslata: az esős idő, a mély talaj egyaránt a skótoknak kedvez.

Ám aztán a tizenhét éves Bene Ferenc – Göröcs szokásos mesés átadásainak egyikéből – nagy góllal szépített, sőt egy perccel később Lenkei Sándor egyenlített. A végén már a Dunfermline-nak kellett szépítenie: Solymosi tizenegyese és Göröcs „dugója” után McDonald négy perccel a befejezés előtt alakította ki a végeredményt (4:3). A lila-fehérek kétgólos előnyénél Szepesi György oly vidáman közvetített a pálya mentén, ahogyan a Farsang Rádió, Budapest című esztrád műsort konferálta – Brachfeld Siegfrieddel együtt – az Erkel Színházban. A korabeli revüben fellépett Alfonzó, Kazal László, Kibédi Ervin, Koós János, Mikes Éva, Szántó Erzsi, Psota Irén, Rátonyi Róbert, valamint az a Kerényi Gabriella, aki a hatvanas évek elején a következő hivatali titkot búgta a felkapott négyszámos Qualiton-kislemezen: „Naponta írógépen lekopogom, hogy szeretlek réges-rég.”

A Népstadionban is egybegyűlt annyi sztár, amennyi az Erkelben, s az aréna futballfarsangjának főszereplőiről azt írta a Népszava: „Kitűnő, végig élvezetes mérkőzést vívtak.” Akkoriban ez korántsem tartozott a ritkaságok közé; az 1961/62-es évad európai kupanyitányán még az is előfordult, hogy kettős mérkőzés keretében az Újpest 10:2-re győzött a Floriana La Valletta, majd az MTK szintén 10:2-re a Strasbourg ellen. Azon az estén a Népstadion három legfoglalkoztatottabb embere Joseph Almanago máltai és Francois Remetter francia kapus, valamint az eredményjelző tábla kezelője volt...

Dunfermline-ban Lung Ferenc röpködött. Stein, aki 1978 és 1985 között Skócia válogatottját is irányította, azt mondta róla: „Fenomenálisan védett.” Németh Gyula, a Népsport kiküldött tudósítója – korábbi NB I-es kapus abban a Zuglói MADISZ-ban, amelyben Hoffer József, Moór Ede is futballozott, Toldi Gézát pedig egyszerre alkalmazták játékosként és edzőként – így írt a kolléga produkciójáról: „Annál jobb kapusteljesítményt, amilyet Lung nyújtott Skóciában, még nem láttam. Lungnak kedd este egyszerűen nem lehetett gólt rúgni!”

Conachannek lehetett: Solymosi szabadrúgásból középre küldött labdáját a tinédzser Bene a második félidő elején csukafejessel továbbította a hálóba. Ezzel a góllal nyert 1:0-ra az Újpest, majd a Scottish Daily Mail a következő főcímmel jelent meg: „A bébi kiütötte a Dunfermline-t a kupából”. A címvédő Fiorentinát – Maestro Hidegkuti Nándor csapatát – már nem sikerült: az olasz együttes Firenzében 2:0-ra, a Népstadionban 1:0-ra győzött.

Nem a selejtezőben: a legjobb négy között. Kalocsay Géza, a lilák edzője – aki prágai, kispesti, ferencvárosi, újpesti játékos, háromszoros csehszlovák és kétszeres magyar válogatott futballista, majd a belgrádi Partizan, a Standard Liege, a Górnik Zabrze, az MTK, az FTC trénere is volt – így sem keresett kifogásokat: „Noha Lung ezúttal alig kapott lövést, tíz centivel mindig lemaradtunk” – mondta a visszavágó után.

Akkor még akadt mérce és nívó.

S nem tudtuk, mi az, ha tényleg skót hozzánk a sors.