Legyetek résen!

Publikálás dátuma
2020.02.16. 10:15
1983. Magyarország a felvétel a munkásőrség tömegoszlatási gyakorlatán készült
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Mentőautóra nem lövünk - tartja a mondás. Nem tudom honnan ered, de igaza van. Nem lövök, de gondolkodom. Mi értelme Munkásőrséget alakítani? Társadalmi szervezetet és nem szedett-vedett (lumpen)proletárokból álló milíciát, amelynek célja a munkások-parasztok-haladó értelmiségiek megfélemlítése. De mégis mit csinálnak majd? Kék overallban dobtáras géppisztollyal parádéznak, úgyis mint a párt ökle? Hol van már az a párt? A hajdani Munkásőrség a nagy Hazugság kis ragozása volt. Azt kívánta elhitetni, hogy Magyarországon munkások és parasztok vannak hatalmon, s az előző évben nem munkások és parasztok gyermekeire lőttek a testvéri tankok. A haladó értelmiség szervezeteit éppen betiltották, lapjait elkobozták, legjobbjait menekülésre kényszerítették. Ebben a véres operettben léptek színpadra a munkásőrök. Maradjunk az igazságnál: a statiszták nem ontottak vért, csak vonultak balra a díszletek mögé, azután jobbról megint a rivaldafénybe. Kevesen voltak, de soknak szerettek volna látszani. Daloltak munkásmozgalminak nevezett rigmusokat is, amelyeket nem olajszagú csarnokokban írtak, hanem körúti kávéházak asztalánál. De ki törődött mindezzel? Teltek az évek, a társadalom megadta magát. Eleinte csak túlélni akart, azután ráébredt, hogy a dolog évtizedekig fog tartani és kiegyezett. A munkásőrök már nem védték a proletárdiktatúrát (nem volt kitől), hétvégeken visszavonultak bográcsozni a tábor legvidámabb barakkjába. Azután eljött a négyigenes népszavazás és feloszlottak. Béke boraikra. Az új társadalmi szervezet vezetője harminc éves, éppen akkor született, amikor az őrség elhalálozott. Feltételezem, hogy tájékozódott, mielőtt a szervezésbe vágott volna. Ha így van, bizonyára tudja, hogy a Munkásőrségnek semmi köze sem volt a magyar munkásmozgalom hagyományaihoz. Ezeket a valós hagyományokat a szociáldemokraták és a szakszervezetek képviselték. A magát munkás-paraszt kormánynak nevező csoport nem a munkásmozgalom, hanem a sztálinizmus, a szovjet alávetettség hagyományát képviselte. 1949-ben a hagyomány a szociáldemokrácia megsemmisítésében, a szakszervezetek kiherélésében, Rajk László és társai akasztófára küldésében nyilvánult meg, 1956 után munkások és parasztok és más kommunista politikusok meggyilkolásával folytatódott. Nem feltételezem, hogy a feltámasztott munkásőrök ezt a hagyományt kívánják folytatni. De ez esetben mégis, mire készülnek? A Magyar Gárda, a Betyársereg és a hasonló neonáci szervezetek tükörképeként velük kívánják felvenni a harcot? Ököllel, fegyverrel? A Jobbik éppen ezektől távolodik, a Fidesz, bár jó úton halad, de még nem süllyedt le a fenyegető-verekedő csőcselék színvonalára. A cafatokra szakított magyar társadalomnak sok mindenre van szüksége, de polgárháborúra egészen biztosan nem! Az új Munkásőrség ha jól értem, a fiatalokat akarja megszólítani. Nos, ez valóban hiánycikk. A rendszerváltás után az úttörőmozgalom elsorvadt, az újjászervezett cserkészetnek pedig nem sikerült hajdani befolyását visszaszerezni. Egy mind vallási, mind ideológiai kötelmektől mentes ifjúsági mozgalom nem bontakozott ki. Természetjárás, az elesettek megsegítése, önképzés, az együttélés szabályainak elsajátítása – mindez parlagon maradt. Ha én harmincéves lennék, tele jóindulattal, energiával, ilyen mozgalomhoz keresnék társakat. Szerényen, külső támogatásra nem számítva, befolyásolási kísérleteket elutasítva. Baden-Powell? Makarenko? Mindenféle hagyományból lehet meríteni, de még inkább a jövőből, amely nem hasonlíthat a múltra.
Témák
munkásőrség

Száz éve gyilkolták meg Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava munkatársait

Publikálás dátuma
2020.02.15. 19:35

Fotó: Marabu
Aligha van hírhedtebb tette az 1919 augusztusa után tomboló ellenforradalmi tiszti különítményeseknek, mint az 1920. február 17-i Somogyi-Bacsó-gyilkosság.
„Amióta a megfeszítettel ajkukon, a fehérség tógájába burkolódzottan Budapest és az ország fórumán megjelentek a »tisztítás«, az »újjászületés«, a »reneszánsz« lovagjai, amióta a rágalmak özöne úgy hömpölyögtette az árját, mint a Duna, amikor a piszkos, haragos vizektől megduzzasztva gátakat tör és pusztulással fenyeget mindent: azóta nem volt nap, hogy a túlsó oldal a halál, a vég, a fölkoncoltatás rémét ne vigyorogtatta volna nemes mesterünk felé. (…) Miért neki? Miért éppen ő? Mert a mi lapunk, a munkások lapja, a szegénység lapja, az elnyomottak, a nyomorultak, a védtelenek, az üldözöttek újságja éppen az ő nevét viselte” – így magyarázta a Népszava 1920. február 22-i, „Temetünk” című gyászkeretes vezércikkében, hogy miért lett a fehérterror áldozata Somogyi Béla, a lap szerkesztője és vele együtt Bacsó Béla fiatal újságíró. A nekrológnak ezt a részét azonban törölte a cenzúra (a cikk kéziratát köszönöm Varga Lajosnak), úgyhogy a szociáldemokrata napilap csak fehér foltokkal jelent meg.

Milyen volt a fehérterror?

Aligha van hírhedtebb tette az 1919 augusztusa után tomboló ellenforradalmi tiszti különítményeseknek, mint az 1920. február 17-i Somogyi-Bacsó-gyilkosság – nem véletlenül került Szabó László és Pintér István 1964-ben megjelent népszerű pitavalának, A század nevezetes bűnügyeinek élére is. Emblémája lett a fehérterrornak, amelynek veszett gyilkosait ma egyesek nem átallnak „népi hősökké” kozmetikázni (ahogy azt Héjjas Ivánnal, Prónay Pállal és a Rongyos Gárdával kapcsolatban megteszik). De milyen is volt valójában a fehérterror, amellyel Grósz Károly még 1988-ban is riogatott? Sajnos az árnyalt válaszokkal sokáig adós maradt a magyar történettudomány. A kommün alatti erőszakos haláleseteket A vörös uralom áldozatai című 1921-es munkájában összeszámoló Váry Albert ügyésznek ugyanis a Horthy-korban nem engedték, hogy hasonló áttekintést készítsen a fehérterror áldozatairól is – az elkövetők 1921 novemberében közkegyelmet kaptak Horthy Miklóstól. A kormányzót bálványozó életrajzok szerzői pedig azt állították, hogy az úgynevezett „fehérterrort” csak kommunista emigránsok, a csehszlovák és román titkosszolgálat ügynökei és külföldi újságírók találták ki, hogy lejárassák Magyarországot. Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukása után emigrációba szorult baloldali politikusoknak és íróknak érdekük volt, hogy minél sötétebb képet fessenek a „Horthy-Magyarországról”. Miképp a proletárdiktatúra vörösterrorjának nagyságát démonikussá növesztette a jobboldali emlékezet, úgy az ellenforradalmi fehérterror mértékét a baloldali recepció túlozta el: a külföldön megjelent munkák – mindenekelőtt Pogány József A fehér terror Magyarországon című 1920-as könyve – valóságos pokolként festették meg az 1919 utáni Magyarországot. (Ezekből a kiadványokból a Magyar pokol című 1964-es válogatáskötet ad ízelítőt.) A Rákosi-rendszerben aztán végképp megszaladt a fehérterrorról író történészek kezében a toll. Például A fehér terror Magyarországon című 1951-es összefoglalást egyenesen az USA-ellenes propaganda szolgálatába állították: „Gyilkolták a magyar proletariátus felszabadításáért küzdő munkásokat és parasztokat – a Wall Streetnek ez tökéletesen megfelelő volt. Horthy kellően értékelte az amerikai imperializmus támogatását. (…) Ma, 1951-ben – amikor az amerikai agresszorok vadállati kegyetlenséggel gyilkolják a koreai asszonyokat, gyerekeket, barbár bombázásokat hajtanak végre a koreai falvak és városok ellen, érthetőbbé és világosabbá válik számunkra az antant, ezen belül főleg az amerikai katonai misszió 1919–1920-as magyarországi működése.” Mondani se kell, hogy ebben a kiadványban Rákosi Mátyás 1924-es hazaérkezése vet véget a fehérterrornak. De még a késő Kádár-kori „tízkötetes” Magyarország-történet 1976-ban megjelent, vonatkozó kötetében is túlzó leírás szerepelt az ideológiai nyomás miatt. Bár megjelentek az egyes résztémákat alaposan körbejáró összefoglalások – mint például Gergely Ernő és Schönwald Pál 1978-as könyve a Somogyi-Bacsó-gyilkosságról –, de a fehérterror áldozatainak 5 ezres száma megkérdőjelezhetetlennek számított a rendszerváltásig. Az elmúlt évek kutatási eredményeinek köszönhetően azonban sok minden tisztázódott. Bödők Gergely ezer alá teszi a fehérterror dokumentálható áldozatait (de ez a szám nem tartalmazza a fogságban és táborokban kínzástól és éheztetéstől elpusztultakat), Paksa Rudolf írásai segítenek megérteni az 1919-es erőszak „logikáját”, Turbucz Dávid pedig az újjáéledő Horthy-kultusz közepette mutatott rá Horthy felelősségére a fehérterrorban. Hiszen Horthy már 1919 augusztusában megelőlegezte, hogy „néhányan fürödni fognak”, ha a tiszti különítmények megérkeznek a „bűnös” fővárosba. És a Nemzeti Hadsereg fővezére nem a fürdők megnyitására gondolt. Mostanra elkészült az első korszerű „fehérterror-monográfia” is. Bodó Béla egyelőre csak angolul olvasható The White Terror – Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921 című, tavaly megjelent könyvében bemutatja, hogy a munkások és a baloldali értelmiségiek mellett számos olyan áldozata is volt a fehérterrornak – mint például a Fonyódon meggyilkolt gazdag, zsidó származású Tószegi Albert –, akikre 1945 után ideológiai okokból kényes volt emlékezni (hiszen osztályellenségnek minősültek), és Bodó azt is hangsúlyozza, hogy jellemzően nem a bosszú vezette a fehérterroristákat. Prónay Pál különítményeseinek csak egyötöde számolt be a proletárdiktatúra alatti sérelmeiről, tehát ők nagyrészt nem voltak a kommün „áldozatai”. Hanem szadista alakok, brutalizálódott veteránok, vagy csak olyanok, akik élvezték a hatalmaskodást, hogy büntetlenül megverhetnek valakit, csak mert piros nyakkendőt visel. Ezzel Bodó cáfolja azt a jobboldalon ma is előszeretettel felhozott érvet, amely szerint a fehérterror pusztán csak a vörösterrorra adott érthető reakció volt. 1919 augusztusa után nem a korábbi áldozatokból lettek a terroristák, és az áldozatok se a „vörösterroristák” közül kerültek ki.

Bírálta a proletárdiktatúrát

Somogyi Béla sem egy „vérivó” kommunista volt, akin „jogos” bosszút lehetett volna a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján (amelyre az Imposztorok című 1969-es, szatirikus film Prónayról mintázott Doborján alezredese is hivatkozik). Somogyi a Tanácsköztársaság alatt éppen hogy a belső ellenzékhez tartozott, 1919 júniusában, a Tanácsok Országos Gyűlésén olyan szenvedélyesen bírálta a proletárdiktatúrát, hogy hozzászólását kihagyták a kommün parlamentjének publikált jegyzőkönyvéből. Somogyit éppen azért nevezték ki a rövid szünet után, 1919. szeptember végén újrainduló Népszava szerkesztőjévé, mert a Tanácsköztársaság idején nem kompromittálta magát. Somogyi Béla elsősorban pedagógus volt, az egyik alapítója a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületének és a baloldali radikális tanítók lapjának, az 1906 és 1919 között működő Új Korszaknak. 1918 őszén a Károlyi-kormány közoktatásügyi államtitkárává nevezték ki. Ő is azok közé tartozott, mint Szabó Ervin, akik a korszerű műveltség terjesztésében az osztályharc eszközét látták, és ezért szorgalmazták az oktatás reformját: „A tudatlanság a rabszolgák legerősebb bilincse és legmegbízhatóbb porkolábja. Tudják ezt a magyarországi munkásság kizsákmányolói is, ezért állják útját a nép felvilágosításának” – írta a „Harc a tudományért” című 1914-es művében. Életrajzát Révész Mihály – a magyar szociáldemokrácia történetének krónikása, aki minden Népszava-cikket kivágott, rendszerezett és félretett – írta meg a Somogyi Béla élete és munkássága című 1925-ös művében.  Ám míg a dualizmus korában a tanszabadságot veszélyeztető politikusokkal és heccelőkkel vívta a harcot, 1919 őszétől az ellenforradalmi terror lett Somogyi írásainak fő célpontja, valamint azok a lapok, amelyek hallgattak a bűncselekményekről. „Az, aki csak ezeket a lapokat olvassa (…) azt hihetné, hogy amióta Kun Béla kitette a lábát Magyarország területéről, itt teljes a személy- és vagyonbiztonság és hogy itt semmiféle baj és viszály által meg nem zavart béke és boldogság uralkodik. Pedig hát a kommün bukása óta úgy méreteiket, mint áldozataikat, valamint tetteseiket tekintve, ugyancsak szenzációs bűntények színhelye ez a szerencsétlen ország (…) Napról napra jutnak el hozzánk a részletek arról a rettenetes emberirtásról, amelyet a fehér terror Dunántúl rendezett és most is rendez” – állt a Népszava „A siófoki fehér terroristák foglárja” című 1919. október 4-i cikkében, és a lap azután is folytatta a felháborító esetek leleplezését, hogy Horthy Miklós Nemzeti Hadserege és a tiszti különítmények megérkeztek Budapestre. A Népszava elleni első terrorakció nem sokat késett: 1919. december 8-án feldúlták a szerkesztőségét, és a Világosság Nyomdában is törtek-zúztak. Somogyiék azonban a másnapi, „A csőcselék uralma” című vezércikkben leszögezték: „A szocialista eszmét gépek összetörésével, könyvek megsemmisítésével nem lehet megölni. Ez a vasárnapi merénylet a szociáldemokráciának csak rövid, átmeneti időre árthat, de további hatásában igen nagyon fog ártani a keresztény eszmének, amelynek nevében aljas demagógok és éretlen sihederek véghezvitték. Évszázadok óta ilyenek kompromittálják a keresztény eszmét. Mi megyünk előre!” A következő két hónapban azonban Somogyit annyiszor megfenyegették, hogy elhatározta, külföldre menekül, az útlevelet azonban megtagadták tőle, és álnéven se tudta elhagyni az országot. A biztonsága érdekében a Népszava Conti (ma Tolnai Lajos) utcai szerkesztősége közelében bérelt szállást, és a lap egy-egy munkatársa vállalta, hogy esténként hazakíséri. 1920. február 17-én este éppen a huszonnyolc éves Bacsó Béla, a Kassai Munkás korábbi munkatársa volt a kísérő, aki csak november óta dolgozott a Népszavánál. De őt is betuszkolták a gépkocsijukba azok a fehérterroristák, akik a Blaha Lujza téri régi Nemzeti Színház hátsó bejáratánál vártak a hazafelé sétáló Somogyira. Nem sokkal éjfél előtt a megyeri Duna-parton brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a két újságírót: megkötözték, ujjaikat eltörték, összeszurkálták, majd fejbe lőtték őket és a Dunába dobták a testeket.

Horthy felelőssége

Somogyi Béla holttestére már másnap ráakadt egy Duna-parton rőzsét szedő asszony, s a gyilkosság hatalmas felzúdulást keltett. Horthy Miklós környezetében kísérletet is tettek arra, hogy a Népszava-szerkesztő meggyilkolását a szintén eltűnt Bacsó Bélára kenjék, akit veszett „kommunistaként” írtak le. De február 21-én Bacsó Béla hullája is előkerült Dunakeszinél. A kettős gyilkosság – ahogy arra Hajdu Tibor rámutatott a 2010-es megemlékezésében – igen rosszul jött az éppen 1920. március 1-jei kormányzóvá választására készülő Horthy Miklósnak, akinek elvitathatatlan a felelőssége a történtekben. A Somogyi-Bacsó-gyilkosság közvetlen előzménye ugyanis egy Gellért Szállóban rendezett februári vacsora volt, amely közben felolvasták egy cenzúrázott Népszava-cikk kefelevonatát. A cikk feldühítette az asztaltársaságot, és ezért megjegyezték, hogy „ezt a gaz Somogyit a Dunába kéne tenni”, mire Horthy Miklós állítólag úgy felelt: „Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!” Ezután önállósították magukat az Ostenburg-Moravek különítmény tagjai, hogy a kormányzó kedvében járjanak. A tetteseket – Kovarcz Emilt és társait –, akik ellen bizonyítékok sora szólt az azonosított gépkocsijuktól egy tetthelyen hagyott monogramos zsebkendőig, nem is hagyták az út szélén. Bár a kettős gyilkosság nemcsak óriási hazai, hanem nemzetközi felháborodást is okozott, a nyomozást 1920-ban leállították. Sőt, végül azokat büntették meg, akik a történtek ötéves évfordulón fényt akartak deríteni a gyalázatra. A mindig az elnyomottak pártján álló Fényes László oknyomozó újságíró – Faludy György rajzol róla szép portrét a Pokolbeli víg napjaimban – 1925 februárjában „Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkoltatásának története” címmel közölt cikksorozatot a polgári radikális Világban (a lapot egy évvel később betiltották, miután kirobbantotta a frankhamisítási botrányt), a perújrafelvétel koronatanújának pedig a szociáldemokraták megnyerték Beniczky Ödönt, aki belügyminiszter volt a Somogyi-Bacsó-gyilkosság idején. Beniczky utóbb legitimista szimpátiája miatt szembekerült a kormányzóval, akit IV. Károly elárulójának tekintett. Miután a hivatali titoktartási kötelezettsége alól feloldást nyert, Beniczky vállalta, hogy tanúskodik a perben: ritka becsületes gesztus volt ez a XX. századi magyar történelemben. A bíróság előtti tanúságtételét azonban ellehetetlenítették, s a Horthy Miklóst kompromittáló vallomása miatt, amelyet címlapon hozott Az Ujság 1925. május 31-i száma, még Beniczky Ödönt ítélték börtönbüntetésre kormányzósértés miatt. Szabadulása után később gyanús körülmények között fejbe lőve találták, a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett. Okkal írta hát később József Attila a Hazám című versében: „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.”
Frissítve: 2020.02.16. 16:08

Bóta Gábor: Erkölcsi kihágások

Publikálás dátuma
2020.02.15. 18:29

Fotó: Horváth Judit
A Legénylakást már bemutatták a Révay utcai teátrumban, csak akkor még Vidám Színpadnak hívták. De „véletlenül” már akkor is Puskás Tamás rendezte, akinek kiugró sikerrel megy ugyanitt egy másik Simon rendezése, a Pletykafészek.
Nem megy nekünk ez a házasság, nem és nem, miközben mégiscsak jó lenne, ha működne, mondja a közismert vígjáték-szerző, Neil Simon, aki maga is ötször házasodott. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében bemutatott Legénylakás című darabja megcsalások sorozata. Egy szingli fiatalember lakására járnak gyors-szeretkezési céllal a nagyvállalat pasijai, hogy sebtében, de sorozatban, és naná, hogy titokban, megcsalják a feleségüket. Az ifjú Chuck Baxter, aki a ranglétra legalján kuksol, céges előmenetelt remél, és egyáltalán nem alaptalanul, azért az „aprócska” szívességért, hogy a lakáskulcsa menetrendszerűen átadásra vár. A Legénylakás című film, Billy Wilder rendezésében, négy Oscar-díjat is bezsebelt 1960-ban, Jack Lemmon, Shirley MacLaine és Fred MacMurray főszereplésével. Akkor Neil Simon, aki nincs is még két éve, hogy itt hagyott bennünket, már sikeres, de a kritikusok által még nem kellően értékelt író volt. Aztán, amikor harminc évvel később, a Yonkersi árvákért megkapta a drámaírók Pulitzer-díját, fordult a kocka, de soha nem teljesen. A poéngyáros bulvárszerző, a felszínes könnyedség bélyegét azóta is rásütik. Amikor például Bessenyei Ferenc, aki nagy, tragikus színészként vonult be a köztudatba, először játszott ilyen könnyedségben Neil Simon, Az utolsó hősszerelmes című darabjának címszereplőjeként, az előadás végén, a Katona József Színházban, elpukkantott egy felfújt papírzacskót. Ezzel jelezte véleményét a számára tán túl „vékonyka” történetről, hogy ez egy felfújt, üres léggömb, mi ez azokhoz képest, amiket ő idáig játszott. Simon annak nagymestere hogyan kell szórakoztató formában adagolni tragikus dolgokat, hogy lehet ostyában beadni a keserű pirulát. Bessenyeinek azért is lehetett hiányérzete, mert nincsenek nála nagy formátumú hősök, és ő jobbára ezek specialistája volt. De vannak cserébe a hétköznapi emberek mindennapi gondjai, melyeket a szerző is átélt, hiszen széteső, a gazdasági világválság idején sokat nélkülöző családban nőtt fel. És hát ugye a hűtlenség, a hazugság, a szeretethiány, a magány, a sóvárgás megértő családra, a munkahelyi előmenetel, az ottani gondok, az elfogadható megélhetés, a párkapcsolatból adódó feszültségek, a boldogságvágy mind mind olyan kérdések, amelyek valamennyiünket érintenek. A Legénylakást már bemutatták a Révay utcai teátrumban, csak akkor még Vidám Színpadnak hívták. De „véletlenül” már akkor is Puskás Tamás rendezte, akinek kiugró sikerrel megy ugyanitt egy másik Simon rendezése, a Pletykafészek. Az főleg helyzetkomikumokra építő, jól szervezett, mókás bohózat, színészi sztárparádéval. A Legénylakásban több a tragikus momentum, inkább szól a nehezen elviselhető létről, még öngyilkossági kísérlet is adódik benne. De mindez persze humoros visszfényben, hogy nevessünk azon, amin inkább sírnunk kellene. 
Puskás a népes statisztagárdával, melynek tagjai gyakran jönnek-mennek, nem ritkán energikusan táncolnak is, megteremti a nagyvállalat sok tekintetben elidegenedett, rideg miliőjét. Ahonnan négy különböző rangú főnök jár Chuck lakására, jól kialakított szisztéma szerint. És mindegyik hálából ajánlja előléptetésre az ifjoncot az igazgatónál, akinek ez, naná, hogy szemet szúr. Raportra rendeli Baxtert. Ez az egyik legerősebb jelenet. Fehér Tibor a fiatalember alakítójaként érzékelteti, hogy mennyire majrézik, kétségek között vergődik, hogy mi lesz, alapos fejmosás vagy előléptetés? Ő egyébként narrálja is az eseményeket, ki-kifordul a közönség felé, kommentálja a volt és a leendő történéseket, megosztja velünk az érzéseit és kinéz ránk naiv tekintettel, segélykérően. Bizonyos szempontból ő a balek, aki bár próbálkozik, nem tűnik fel a nőknek, de másoknak se különösebben. Tán a nem létező nőügyeinek a jobbra fordulását is reméli attól, hogy fontosabb funkcióba kerül. Így aztán bármennyire is „bocs, hogy élek” típus, tulajdonképpen karrierista. Viszon-szolgáltatás reményében adja kölcsön a nem túl tágas, mindössze egyszobás kéglijét. A raporton farkasszemet néznek az igazgatójával. Végigmérik egymást. A Stohl András által játszott nagyfőnök merev tartással, jókora erkölcsi magaslatról lehordja, arról papol, hogyan engedheti ezt meg magának, ha kiderül milyennek az alkalmazottak, az jócskán alááshatja a cég tekintélyét. Nyel és pislog nagyokat Chuck, áll kővé dermedten. De aztán csak kiderül, hogy a góré ugyanazt akarja, mint a többiek, és ugyanazt is ígéri, mint azok, előmenetelt. Az már persze bohózati fordulat, amit az ifjú törtető ekkor még nem tud, hogy azt a lányt viszi a lakására, akibe ő is szerelmes, de, hát a csinos hölgy, Fran Kubelik, Tompos Kátya megszemélyesítésében, nemigen veszi őt észre. Ellenben többször dalra fakad sóvárgó bánatában, mert neki meg az a baja, hogy bár az igazgató többször szavát adta, hitegeti csupán azzal, hogy elválik a feleségéből. Ebből aztán lesz haddelhadd, rohangászás, félreértések garmadája, minden ami kell egy zenés vígjátékhoz. Csak közben szinte folyamatosan jelen van a megcsalás, az átverés okozta fájdalom, a kétségbeesés, hogy egy kicsike boldogság sem jön össze, hogy marad a viszonylag szegény sorsúak kiszolgáltatottsága, magánya, reménytelen kék madár kergetése. Janicsek Péter, Cserna Antal, Endrédy Gábor, Ódor Kristóf a szeretőjükkel lakásra járók. Karakterisztikus figurák, időnként csoportba rendeződve, hivatalnokos öltönyeikben tartanak kupaktanácsot a kiélezett helyzetekben. Pokorny Lia alaposan elázott és lepukkant prostituált, laposan komikus életbölcsességekkel, őt Chuck, aki szintén jócskán a pohár fenekére nézett, egy kocsmában szedi fel. Világfájdalmas, dülöngélő, nekikeseredett kettősük fölöttébb nevettető, és mégiscsak meglehetősen szomorú. Sorsukba bárki beleláthatja a sajátját. Ilyen kettős hangulatú jelenetekből épül az előadás, és éppen ezért jó. Papp János Baxter zsörtölődő, de roppant segítőkész szomszédjaként, aki orvosként is kihúzza a csávából, már a 2005-ös premieren is látható volt ebben a szerepben. Most megismétli egykori sikerét, poénáradatát. Bagossy Levente díszlettervezőként megteremti a vállalat hidegen személytelen, és a szűkös lakás szerény, de otthonos légkörét. Kárpáti Enikő jelmezei érzékeltetik a társadalmi ranglétra különbségeit. Bakó Gábor groteszkbe hajló mozdulatokkal megtáncoltatja a szereplőket. Egyszerű, szórakoztató, jól megírt mese ez, amiben temérdek kitérő után egymásra talál Fran és Chuck. Fanyar befejezés, hogy gyorsan meg kell szerezni egy vállalati újonc lakásának kulcsát, hogy a megcsalássorozat zavartalanul folytatódhasson. Simon és a produkció is elnéző fejcsóválással tekint az erkölcsi kihágásokra. Ilyenek vagyunk, mit lehet tenni, hajt minket a vérünk. Ki lehet ezen akadni, fel lehet háborodni, de hát azért csak jobb inkább nevetni.
Szerző