Népszava;Somogyi Béla;Bacsó Béla;fehérterror;

2020-02-15 19:35:00

Száz éve gyilkolták meg Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava munkatársait

Aligha van hírhedtebb tette az 1919 augusztusa után tomboló ellenforradalmi tiszti különítményeseknek, mint az 1920. február 17-i Somogyi-Bacsó-gyilkosság.

„Amióta a megfeszítettel ajkukon, a fehérség tógájába burkolódzottan Budapest és az ország fórumán megjelentek a »tisztítás«, az »újjászületés«, a »reneszánsz« lovagjai, amióta a rágalmak özöne úgy hömpölyögtette az árját, mint a Duna, amikor a piszkos, haragos vizektől megduzzasztva gátakat tör és pusztulással fenyeget mindent: azóta nem volt nap, hogy a túlsó oldal a halál, a vég, a fölkoncoltatás rémét ne vigyorogtatta volna nemes mesterünk felé. (…) Miért neki? Miért éppen ő? Mert a mi lapunk, a munkások lapja, a szegénység lapja, az elnyomottak, a nyomorultak, a védtelenek, az üldözöttek újságja éppen az ő nevét viselte” – így magyarázta a Népszava 1920. február 22-i, „Temetünk” című gyászkeretes vezércikkében, hogy miért lett a fehérterror áldozata Somogyi Béla, a lap szerkesztője és vele együtt Bacsó Béla fiatal újságíró. A nekrológnak ezt a részét azonban törölte a cenzúra (a cikk kéziratát köszönöm Varga Lajosnak), úgyhogy a szociáldemokrata napilap csak fehér foltokkal jelent meg.

Milyen volt a fehérterror?

Aligha van hírhedtebb tette az 1919 augusztusa után tomboló ellenforradalmi tiszti különítményeseknek, mint az 1920. február 17-i Somogyi-Bacsó-gyilkosság – nem véletlenül került Szabó László és Pintér István 1964-ben megjelent népszerű pitavalának, A század nevezetes bűnügyeinek élére is. Emblémája lett a fehérterrornak, amelynek veszett gyilkosait ma egyesek nem átallnak „népi hősökké” kozmetikázni (ahogy azt Héjjas Ivánnal, Prónay Pállal és a Rongyos Gárdával kapcsolatban megteszik). De milyen is volt valójában a fehérterror, amellyel Grósz Károly még 1988-ban is riogatott? Sajnos az árnyalt válaszokkal sokáig adós maradt a magyar történettudomány.

A kommün alatti erőszakos haláleseteket A vörös uralom áldozatai című 1921-es munkájában összeszámoló Váry Albert ügyésznek ugyanis a Horthy-korban nem engedték, hogy hasonló áttekintést készítsen a fehérterror áldozatairól is – az elkövetők 1921 novemberében közkegyelmet kaptak Horthy Miklóstól. A kormányzót bálványozó életrajzok szerzői pedig azt állították, hogy az úgynevezett „fehérterrort” csak kommunista emigránsok, a csehszlovák és román titkosszolgálat ügynökei és külföldi újságírók találták ki, hogy lejárassák Magyarországot.

Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukása után emigrációba szorult baloldali politikusoknak és íróknak érdekük volt, hogy minél sötétebb képet fessenek a „Horthy-Magyarországról”. Miképp a proletárdiktatúra vörösterrorjának nagyságát démonikussá növesztette a jobboldali emlékezet, úgy az ellenforradalmi fehérterror mértékét a baloldali recepció túlozta el: a külföldön megjelent munkák – mindenekelőtt Pogány József A fehér terror Magyarországon című 1920-as könyve – valóságos pokolként festették meg az 1919 utáni Magyarországot. (Ezekből a kiadványokból a Magyar pokol című 1964-es válogatáskötet ad ízelítőt.)

A Rákosi-rendszerben aztán végképp megszaladt a fehérterrorról író történészek kezében a toll. Például A fehér terror Magyarországon című 1951-es összefoglalást egyenesen az USA-ellenes propaganda szolgálatába állították: „Gyilkolták a magyar proletariátus felszabadításáért küzdő munkásokat és parasztokat – a Wall Streetnek ez tökéletesen megfelelő volt. Horthy kellően értékelte az amerikai imperializmus támogatását. (…) Ma, 1951-ben – amikor az amerikai agresszorok vadállati kegyetlenséggel gyilkolják a koreai asszonyokat, gyerekeket, barbár bombázásokat hajtanak végre a koreai falvak és városok ellen, érthetőbbé és világosabbá válik számunkra az antant, ezen belül főleg az amerikai katonai misszió 1919–1920-as magyarországi működése.” Mondani se kell, hogy ebben a kiadványban Rákosi Mátyás 1924-es hazaérkezése vet véget a fehérterrornak.

De még a késő Kádár-kori „tízkötetes” Magyarország-történet 1976-ban megjelent, vonatkozó kötetében is túlzó leírás szerepelt az ideológiai nyomás miatt. Bár megjelentek az egyes résztémákat alaposan körbejáró összefoglalások – mint például Gergely Ernő és Schönwald Pál 1978-as könyve a Somogyi-Bacsó-gyilkosságról –, de a fehérterror áldozatainak 5 ezres száma megkérdőjelezhetetlennek számított a rendszerváltásig. Az elmúlt évek kutatási eredményeinek köszönhetően azonban sok minden tisztázódott. Bödők Gergely ezer alá teszi a fehérterror dokumentálható áldozatait (de ez a szám nem tartalmazza a fogságban és táborokban kínzástól és éheztetéstől elpusztultakat), Paksa Rudolf írásai segítenek megérteni az 1919-es erőszak „logikáját”, Turbucz Dávid pedig az újjáéledő Horthy-kultusz közepette mutatott rá Horthy felelősségére a fehérterrorban. Hiszen Horthy már 1919 augusztusában megelőlegezte, hogy „néhányan fürödni fognak”, ha a tiszti különítmények megérkeznek a „bűnös” fővárosba. És a Nemzeti Hadsereg fővezére nem a fürdők megnyitására gondolt.

Mostanra elkészült az első korszerű „fehérterror-monográfia” is. Bodó Béla egyelőre csak angolul olvasható The White Terror – Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921 című, tavaly megjelent könyvében bemutatja, hogy a munkások és a baloldali értelmiségiek mellett számos olyan áldozata is volt a fehérterrornak – mint például a Fonyódon meggyilkolt gazdag, zsidó származású Tószegi Albert –, akikre 1945 után ideológiai okokból kényes volt emlékezni (hiszen osztályellenségnek minősültek), és Bodó azt is hangsúlyozza, hogy jellemzően nem a bosszú vezette a fehérterroristákat. Prónay Pál különítményeseinek csak egyötöde számolt be a proletárdiktatúra alatti sérelmeiről, tehát ők nagyrészt nem voltak a kommün „áldozatai”. Hanem szadista alakok, brutalizálódott veteránok, vagy csak olyanok, akik élvezték a hatalmaskodást, hogy büntetlenül megverhetnek valakit, csak mert piros nyakkendőt visel. Ezzel Bodó cáfolja azt a jobboldalon ma is előszeretettel felhozott érvet, amely szerint a fehérterror pusztán csak a vörösterrorra adott érthető reakció volt. 1919 augusztusa után nem a korábbi áldozatokból lettek a terroristák, és az áldozatok se a „vörösterroristák” közül kerültek ki.

Bírálta a proletárdiktatúrát

Somogyi Béla sem egy „vérivó” kommunista volt, akin „jogos” bosszút lehetett volna a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján (amelyre az Imposztorok című 1969-es, szatirikus film Prónayról mintázott Doborján alezredese is hivatkozik). Somogyi a Tanácsköztársaság alatt éppen hogy a belső ellenzékhez tartozott, 1919 júniusában, a Tanácsok Országos Gyűlésén olyan szenvedélyesen bírálta a proletárdiktatúrát, hogy hozzászólását kihagyták a kommün parlamentjének publikált jegyzőkönyvéből. Somogyit éppen azért nevezték ki a rövid szünet után, 1919. szeptember végén újrainduló Népszava szerkesztőjévé, mert a Tanácsköztársaság idején nem kompromittálta magát.

Somogyi Béla elsősorban pedagógus volt, az egyik alapítója a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületének és a baloldali radikális tanítók lapjának, az 1906 és 1919 között működő Új Korszaknak. 1918 őszén a Károlyi-kormány közoktatásügyi államtitkárává nevezték ki. Ő is azok közé tartozott, mint Szabó Ervin, akik a korszerű műveltség terjesztésében az osztályharc eszközét látták, és ezért szorgalmazták az oktatás reformját: „A tudatlanság a rabszolgák legerősebb bilincse és legmegbízhatóbb porkolábja. Tudják ezt a magyarországi munkásság kizsákmányolói is, ezért állják útját a nép felvilágosításának” – írta a „Harc a tudományért” című 1914-es művében. Életrajzát Révész Mihály – a magyar szociáldemokrácia történetének krónikása, aki minden Népszava-cikket kivágott, rendszerezett és félretett – írta meg a Somogyi Béla élete és munkássága című 1925-ös művében. 

Ám míg a dualizmus korában a tanszabadságot veszélyeztető politikusokkal és heccelőkkel vívta a harcot, 1919 őszétől az ellenforradalmi terror lett Somogyi írásainak fő célpontja, valamint azok a lapok, amelyek hallgattak a bűncselekményekről. „Az, aki csak ezeket a lapokat olvassa (…) azt hihetné, hogy amióta Kun Béla kitette a lábát Magyarország területéről, itt teljes a személy- és vagyonbiztonság és hogy itt semmiféle baj és viszály által meg nem zavart béke és boldogság uralkodik. Pedig hát a kommün bukása óta úgy méreteiket, mint áldozataikat, valamint tetteseiket tekintve, ugyancsak szenzációs bűntények színhelye ez a szerencsétlen ország (…) Napról napra jutnak el hozzánk a részletek arról a rettenetes emberirtásról, amelyet a fehér terror Dunántúl rendezett és most is rendez” – állt a Népszava „A siófoki fehér terroristák foglárja” című 1919. október 4-i cikkében, és a lap azután is folytatta a felháborító esetek leleplezését, hogy Horthy Miklós Nemzeti Hadserege és a tiszti különítmények megérkeztek Budapestre.

A Népszava elleni első terrorakció nem sokat késett: 1919. december 8-án feldúlták a szerkesztőségét, és a Világosság Nyomdában is törtek-zúztak. Somogyiék azonban a másnapi, „A csőcselék uralma” című vezércikkben leszögezték: „A szocialista eszmét gépek összetörésével, könyvek megsemmisítésével nem lehet megölni. Ez a vasárnapi merénylet a szociáldemokráciának csak rövid, átmeneti időre árthat, de további hatásában igen nagyon fog ártani a keresztény eszmének, amelynek nevében aljas demagógok és éretlen sihederek véghezvitték. Évszázadok óta ilyenek kompromittálják a keresztény eszmét. Mi megyünk előre!”

A következő két hónapban azonban Somogyit annyiszor megfenyegették, hogy elhatározta, külföldre menekül, az útlevelet azonban megtagadták tőle, és álnéven se tudta elhagyni az országot. A biztonsága érdekében a Népszava Conti (ma Tolnai Lajos) utcai szerkesztősége közelében bérelt szállást, és a lap egy-egy munkatársa vállalta, hogy esténként hazakíséri. 1920. február 17-én este éppen a huszonnyolc éves Bacsó Béla, a Kassai Munkás korábbi munkatársa volt a kísérő, aki csak november óta dolgozott a Népszavánál. De őt is betuszkolták a gépkocsijukba azok a fehérterroristák, akik a Blaha Lujza téri régi Nemzeti Színház hátsó bejáratánál vártak a hazafelé sétáló Somogyira. Nem sokkal éjfél előtt a megyeri Duna-parton brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a két újságírót: megkötözték, ujjaikat eltörték, összeszurkálták, majd fejbe lőtték őket és a Dunába dobták a testeket.

Horthy felelőssége

Somogyi Béla holttestére már másnap ráakadt egy Duna-parton rőzsét szedő asszony, s a gyilkosság hatalmas felzúdulást keltett. Horthy Miklós környezetében kísérletet is tettek arra, hogy a Népszava-szerkesztő meggyilkolását a szintén eltűnt Bacsó Bélára kenjék, akit veszett „kommunistaként” írtak le. De február 21-én Bacsó Béla hullája is előkerült Dunakeszinél.

A kettős gyilkosság – ahogy arra Hajdu Tibor rámutatott a 2010-es megemlékezésében – igen rosszul jött az éppen 1920. március 1-jei kormányzóvá választására készülő Horthy Miklósnak, akinek elvitathatatlan a felelőssége a történtekben. A Somogyi-Bacsó-gyilkosság közvetlen előzménye ugyanis egy Gellért Szállóban rendezett februári vacsora volt, amely közben felolvasták egy cenzúrázott Népszava-cikk kefelevonatát. A cikk feldühítette az asztaltársaságot, és ezért megjegyezték, hogy „ezt a gaz Somogyit a Dunába kéne tenni”, mire Horthy Miklós állítólag úgy felelt: „Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni!”

Ezután önállósították magukat az Ostenburg-Moravek különítmény tagjai, hogy a kormányzó kedvében járjanak. A tetteseket – Kovarcz Emilt és társait –, akik ellen bizonyítékok sora szólt az azonosított gépkocsijuktól egy tetthelyen hagyott monogramos zsebkendőig, nem is hagyták az út szélén. Bár a kettős gyilkosság nemcsak óriási hazai, hanem nemzetközi felháborodást is okozott, a nyomozást 1920-ban leállították. Sőt, végül azokat büntették meg, akik a történtek ötéves évfordulón fényt akartak deríteni a gyalázatra.

A mindig az elnyomottak pártján álló Fényes László oknyomozó újságíró – Faludy György rajzol róla szép portrét a Pokolbeli víg napjaimban – 1925 februárjában „Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkoltatásának története” címmel közölt cikksorozatot a polgári radikális Világban (a lapot egy évvel később betiltották, miután kirobbantotta a frankhamisítási botrányt), a perújrafelvétel koronatanújának pedig a szociáldemokraták megnyerték Beniczky Ödönt, aki belügyminiszter volt a Somogyi-Bacsó-gyilkosság idején. Beniczky utóbb legitimista szimpátiája miatt szembekerült a kormányzóval, akit IV. Károly elárulójának tekintett. Miután a hivatali titoktartási kötelezettsége alól feloldást nyert, Beniczky vállalta, hogy tanúskodik a perben: ritka becsületes gesztus volt ez a XX. századi magyar történelemben. A bíróság előtti tanúságtételét azonban ellehetetlenítették, s a Horthy Miklóst kompromittáló vallomása miatt, amelyet címlapon hozott Az Ujság 1925. május 31-i száma, még Beniczky Ödönt ítélték börtönbüntetésre kormányzósértés miatt. Szabadulása után később gyanús körülmények között fejbe lőve találták, a hivatalos verzió szerint öngyilkos lett.

Okkal írta hát később József Attila a Hazám című versében: „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.”