Bihari Tamás: Rigó Jancsi

Rigó Jancsi szinte kizárólag Géza csapossal váltott néhány szakmai mondatot. Nem volt szószátyár típus. Azután egyszer csak eltűnt.

Lövöm a rigót – jelezte diszkréten a valaha jobb napokat látott, télen-nyáron csuklóig érő fekete kabátot viselő, borostás arcú férfi. Természetesen nem arra gondolt, hogy vadászpuskájával embert ölne, vagy a kedvelt csokoládés süteményre nyitna tüzet. Cigarettacsikkre vadászott, amit a pesti argó 50-60 éve rigónak nevezett. A borostás figura hangjában nyoma sem volt a kéregetőkre jellemző alázatnak, vagy a végleg lecsúszottak agresszivitásának. Leginkább afféle társasági hangnemnek lehetne nevezni, amin megszólalt. Mintha egy fogadáson az egyik szmokingos úr azt mondta volna: „Kérlek szépen, ki tudnál segíteni egy Habano Torpedóval, vagy egy Montecristóval? Otthon felejtettem a szivartárcámat”. Az új vendégek hamar megtanulták tisztelni, mert aki megpróbálta megalázni, lekezelően, gúnyosan beszélt vele, ne adj' isten belekötött, az később megbánta vagy elmaradt a kocsmából.

Mindenesetre a budai kocsmában, ahol olykor megfordultam, ez a különc figura szívesen elszívott néhány mezítlábas Symphoniát, Fecskét, de nem vetette meg a Kossuth, sőt a Munkás csikket sem. Szigorúan a felajánló kezéből vette át a bagót. Sosem láttam, hogy hamutartóban turkált volna. Egy világ választotta el azoktól a szerencsétlenektől, akik nem szerepeltek a létező szocializmusról festett képeken, amint a villamos- és buszmegállókban lesték az eldobott csikkeket és ki zsebbe, ki külön e célra rendszeresített zacskóba gyűjtögette a rigókat.

Egyszer egy kissé már tudat-módosult törzsvendég szólt oda neki, „Rigó Jancsi, itt a rigó!”. Attól kezdve úgy ráragadt ez a név, mintha csirizzel ragasztották volna rá. Rigó Jancsi nem vette zokon, talán nem is bánta, hogy az igazi nevét csak a kerületi rendőrségen ismerték, mint notórius közveszélyes munkakerülőét, vagyis kmksét. Igaz, időnként kitiltották a fővárosból, ahogy a kmksokkal szokás volt, de amikor néhány napi távollét után ismét felbukkant, nem törte össze kezét-lábát a járőr, hogy javítsa a „bűnüldözési” statisztikát. Csak ha muszáj volt, mert valami túlbuzgó fejes okoskodott, akkor intézkedtek tessék-lássék.

Ráadásul ez a Rigó Jancsi előkelő névnek számított, hiszen kevés magyar cigányprímásnak volt hercegné szeretője és film is ritkán szólt róluk. Az igazi Rigó Jancsi mindkettővel eldicsekedhetett volna, ha megérte volna a 100 évet, amikor is 1958-ban leforgatták a róla szóló „A fekete szem éjszakája” című alkotást.

Hát a mi Rigó Jancsink nem volt prímás és annyi bizonyos, hogy nemigen forgott kékvérű körökben sem. Igazából még azt sem tudtuk róla, hogy hol lakik, amikor nem a kocsmában sertepertél. Ámbár egyesek tudni vélték, hogy valójában horthysta katonatiszt volt és az orosz hadifogságban kissé megőrült.

Nagyon is öntudatos ember volt. Néha, amikor új járőr jött igazoltatni és rongyos személyi igazolványát némi undorral lapozgatta, a kérdésre, hogy van-e munkája, közölte, hogy segédcsapos a X. számú dél-pesti vendéglátóipari egységben. Tulajdonképpen ez az állítása nem is volt teljesen alap nélküli. Rigó Jancsi ugyanis Géza „főcsapos” szociális érzékenységének köszönhetően rendszeresen összeszedte az üres söröskorsókat és a röviditalos „ampullákat”, ahogy a kocsma műveltebb közönsége a féldecis poharakat nevezte. Pénzügyi elszámolási viták nem zavarták a két ember közötti harmonikus együttműködést, mert ahogy az úriemberek közt szokás, piszkos anyagiakról nem esett szó közöttük. Hallgatólagos megegyezésük, amelyet soha egyikük sem szegett meg, arról szólt, hogy Rigó Jancsi a hosszú „munkanap” végén egy vonásig töltött csapolt Kőbányait és egy stampedli, avagy ampulla barack-, vagy cseresznyepálinkát kapott a két pogácsa mellé.

Rigó Jancsi soha nem alázkodott meg senki előtt. Valamiféle furcsa tiszteletet érezhettek iránta a rendőrök is, mert akik már ismerték a terepet, nem engedték meg maguknak vele szemben a csendőrpertut, amit egyébként a proletárdiktatúra peremén tengődő gyanús elemekkel szemben rendszeresen alkalmaztak.

Évekig látogattam a kis budai műintézményt, amely számomra is elképzelhetetlen volt Rigó Jancsi nélkül. Akkortájt füstszűrős Symphoniával mérgeztem a tüdőmet, mert Marlborót, Pall Mallt, Camelt és a többi nyugati bűzrudacskát legföljebb amerikai, angol, vagy olasz filmekben, esetleg becsempészett Bravo-hirdetésekben láttunk. Amikor jeleztem Rigó Jancsinak, hogy lőheti a rigót, mert legalább bő egy centinél eloltottam a parazsat, kis fintorral reagált, hogy nem igazán kedveli ezeket a flancos modern cigarettákat, de megbántani sem akart, így elfogadta. Ebből látszott, hogy kissé konzervatív ízlése volt, de értékelte a gesztust.

Rigó Jancsi szinte kizárólag Géza csapossal váltott néhány szakmai mondatot. Nem volt szószátyár típus. Azután egyszer csak eltűnt. Megkérdeztem Géza csapost, nem tudja-e, mi van Rigó Jancsival. Egyedül ő tudta azt is, hol lakik.

Elmentem abba a bérházba, aminek a mosókonyhájából átalakított helyiségében húzta meg magát. Ismerős rendőrök éppen intézkedtek. Rigó Jancsi felakasztotta magát. Hagyott egy cetlit, amin ez állt: „Ennyi volt”.