Titkokat rejt Lechner csodája

Publikálás dátuma
2020.02.15. 10:00
Walter Crane Pávakert címu szecessziós tapétája az egykori foigazgató dolgozószobáját díszítette
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Három év alatt kiürítették az Iparművészetit, immár az utolsó lépés, a beépített műtárgyak kiemelése van soron.
Az Iparművészeti Múzeum hófehér, elegáns központi csarnoka minden kiállításlátogató számára emlékezetes látvány. Az üvegtetőn át beáradó fényben fürdő tér egyszerre ideális és alkalmatlan a tárlatok rendezésére. Ideális, hiszen a tárgyak pompásan láthatóak, a fehér falak pedig kellően semleges hátteret biztosítanak nekik; alkalmatlan, hiszen a levegős, átlátható terekben szinte lehetetlen elválasztani egymástól a bemutatandó egységeket.
Persze, legyinthetünk magunkban, 1896-ban kicsit másként képzelték el a múzeumot, mint ma. Pedig ez a kiállítótér köszönőviszonyban sincs azzal, amilyennek Lechner Ödön megálmodta: azzal a színpompás díszítőfestéssel és üvegablakokkal ékes csarnokkal, amelyet a használat első negyedszázada után a mai puritánra cseréltek, leverve a falról a festéket, fehérre váltva az üvegeket. Hogy milyen volt az Üllői úti „cifra” palota külső megjelenésére rímelő belseje, az csak most sejthető meg, amikor a csarnok galériáján csodával határos módon előkerült a díszítőfestés egy darabja.
A régóta tervezett rekonstrukcióra készülve kiürítették ugyanis a múzeumot, és a munka végére maradtak azok a műtárgyak, amelyeket a XX. században beépítettek a lechneri épületbe. Köztük az alsórákosi Bethlen-kastély díszterméből való XVII. századi stukkódísz másolata, melyet még 1915-ben erősítettek fel a galéria mennyezetére. Ami dupla öröm, hiszen egyrészt megmaradt a műtárgymásolat, miközben az eredeti elpusztult, alatta pedig meglepő épségben átvészelt egy évszázadot a terem festése is. A lelet ugyanakkor felvet egy komoly kérdést: el kell dönteni, a felújítás során rekonstruálják-e a csarnok eredeti formáját (ami évekkel nyújtja meg a kivitelezést, és jelentősen meg is drágítja), vagy maradjanak a húszas évekbeli, leegyszerűsítő megoldásnál – veti fel Cselovszki Zoltán, az intézmény főigazgatója. A válasz már csak azért is kardinális jelentőségű, mert egy másik, hasonló ügyben a kormány a sosem volt eredeti „helyreállítását” látszik pártolni. Egy 2015-ös kormányrendelet legalábbis azt szabta az emberminiszter feladatául, hogy a múzeum Hőgyes Endre utcai, a millenniumkor megépítetlenül maradt szárnyát ne kortárs eszközökkel, hanem Lechner Ödön és Pártos Gyula „autentikus tervein nyugvó” megoldással hozza tető alá. S mivel ezek a tervek részben föllelhetők, a kormányra vár annak eldöntése, a XXI. században a felújítást tervező Vikár és Lukács iroda látszóbetonjának és üvegfelületeinek, vagy Lechner és Pártos szecessziójának van-e létjogosultsága az Üllői út mentén. A stukkó alól előkerült falfestés ugyanakkor bepillantást enged abba a mára feledésbe merült világba is, ahol az Iparművészeti Múzeum eredeti funkciójában megszületett. A mai intézmények ismeretében meglepő a történeti emlékek és kortárs vívmányok tanító jellegű keveredése, amelyek foglalatául sajátos műtárgyként maga a múzeum is testet öltött. Pedig ez eredetileg egyfajta dizájncenter volt: az őrjítő tempóban épülő, bővülő, gazdagodó főváros ízlésének nevelője, a megőrzendő régi módszerek és a fejlett nyugati megoldások bemutatóhelye, egyben az új magyar építészeti stílus zászlóvivője. Innen nézve válik érthetővé például az is, hogy került Walter Crane Pávakert című, csodálatos szecessziós tapétája az egykori főigazgatói lakás fogadóterébe: Radisics Jenő főigazgató a századfordulón nem pusztán kiállításon mutatta be a jeles brit iparművész munkáit, de értelemszerűen használta is őket, ahogy a Zsolnay gyár termékeit is. Elvégre ez az „arts and crafts” lényege, a művészi megjelenésű tárgyak így tudják megédesíteni a mindennapokat. Az más kérdés, hogy az egykor használati tárgynak minősülő tapéta ma már múzeumi műtárgy, így most éppen vakolattal együtt operálják le a restaurátorok a falról, hogy biztonságba helyezhessék; a mai főigazgató reményei szerint a szecessziós szalon enteriőr más elemeivel együtt, megújulva kerül majd vissza a helyére. Ám hogy milyen titkokat rejthet még az épület, azt jól mutatja: a munkálatok közben egy másik, korábban ismeretlen, aranyozott tapéta is előkerült ugyanebben a helyiségben.

Negyedszázados várakozás

Az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciója immár huszonöt éves adósság. Az intézmény 1996-ban kikerült a nagy állami múzeumfelújítási programból: ennek köszönhetően született újjá a Nemzeti és a Szépművészeti, illetve kapott – illékonynak bizonyult – új helyet a Ludovikában a Természettudományi Múzeum. A helyzet tarthatatlansága 2011-ben vált egyértelművé, amikor a kupola kerámia csúcsdísze, az úgynevezett lanterna életveszélyessé vált, ezért el kellett távolítani. Újragyártva kerül majd vissza a helyére, ha egyszer eljutnak odáig a munkálatok. A helyreállítás terveit már 2012-ben elkészítette a Vikár és Lukács iroda: ebben a műemléki terek megújítása mellett a Hőgyes Endre utcai szárny és egy föld alatti térsor kialakítása szerepel, illetve múzeumi funkciót kap a Kinizsi utcai egykori iskolaszárny is. A 2015-ös, a lechneri tervek szerinti megvalósítást proponáló kormányrendelet után az iroda erre is készített kiviteli terveket. Akkor még azt lehetett remélni, 2017 és 2021 között le is zajlanak a munkák. Végül 2017 szeptemberében zárt be a múzeum, akkor kezdték meg a kiköltözést. Most már üres az épület, minden szem a kormányra szegeződik. A legutóbbi költségvetés 25 milliárdos árral számolt, ami természetesen a döntések függvényében emelkedhet. A Duna Aréna 43 milliárdjával vagy a Puskás Stadion 190 milliárdjával összevetve nem is olyan sok.

Semmiből régit

A Hőgyes Endre utcai szárny „eredeti” formában való megépítése logikáját tekintve abba a sorba illeszkedik, amelyet a kormány a budai Várban kezdett követni. A megsemmisült épületek eredeti tervek, illetve fotók alapján való „rekonstruálása” a korábbi műemléki gyakorlat szerint elképzelhetetlen volt, ma viszont semmi akadálya – csak meg kellett hozzá szüntetni a műemlékvédelmet. Az első ilyen kísérlet a Sándor-palota újjáépítése volt. Ez történt a Főőrség és a Lovarda esetében, ilyesfajta „újjáépítésre” készülnek a volt Pénzügyminisztérium és Külügyminisztérium esetében. Ugyanakkor a Kossuth téri Szabad György Irodaház példája is jól mutatja, hogy az „eredeti” külső csak kulissza. A lebontott MTESZ irodaház helyén külsejében egy sosem volt Hültl-féle bérház épült meg, a falak azonban ultramodern belsőt, XXI. századi tereket, kortárs megoldásokat rejtenek.

Szerző

Lappal az értelmiség felé

Publikálás dátuma
2020.02.14. 21:34
Falusi Márton
Fotó: MMA - Szöllősi Mátyás
Nem először próbálnak versenytársat támasztani a Fidesz közeléből az Élet és Irodalomnak.
Országút címmel új, kormányközeli kulturális és közéleti lap jelent meg – írta a Média1. Feltételezések szerint a kéthetente megjelenő lappal kormánnyal kritikus Élet és Irodalom című hetilapnak próbálnak versenytársat támasztani kormányközelből – további cél lehet, hogy a Fidesz egykori, kiábrándult értelmiségi szavazóit megszólítsák, és visszacsábítsák a párthoz. Erre utal az is, hogy az első számban Kodolányi Gyula és Navracsics Tibor is publikált.

A korábbi sajtóhírek alapján – múlt év májusában a hvg.hu számolt be elsőként a készülő újságról – a lapra évente több száz, az első időszakban több mint 300 millió forintnyi állami pénzt fordítanak. Az Országút főszerkesztője Falusi Márton költő, kiadója a Magyar Szemle Alapítvány.

Az Élet és Irodalomnak nem először próbálnak versenytársat támasztani a Fidesz közeléből. 2009 decemberében ilyen céllal indította útjára a Nagyítás című hetilapot a Közép-Európai Kultúráért Alapítvány, amelyet Csoóri Sándor elnökölt. A lap azonban negyven szám után megszűnt, hetente 4-600 példányban kelt el, vesztésegesen működött. A Csontos János főszerkesztésében megjelent lapnak azt is felrótták, hogy „balliberálisnak” titulált szerzők műveiről közölt pozitív kritikát.
Szerző

A hat Francia a Zeneakadémián

Publikálás dátuma
2020.02.14. 21:12

Fotó: KOTSCHY GÁBOR
Bach billentyűs muzsikája alapvető játszani való a zongoristák számára. Fejérvári Zoltán egy teljes estét szentelt a művészek és a közönség számára is kötelező Francia szviteknek, ami nem mindennapi tett volt.
Angol szvitek és Francia szvitek néven ismert, az a hat-hat műből álló sorozat, amelyeket Bach csembalóra írt. Az elnevezések eredetét homály fedi, és mint sok hasonló esetben, minden bizonnyal nem a zeneszerzőtől származnak. A névvel ellátott műveket mindenesetre könnyebb azonosítani, mint a csak hangnemükről, vagy számozásukról ismerteket, ami egyben azt is jelenti, általában kitüntetett helyet foglalnak el egy zeneszerző életművében.

Nem mondható, hogy az Angol és a Francia szvitek „jobbak” lennének, mint a Partiták (amelyek egyébként szintén szvitek, szintén hat van belőlük, és szintén billentyűs hangszerre készültek), de tény, a hat Francia szvit különösen koncentráltan megkomponált, egységes egészet képző darab: több év után nyerték el végleges formájukat és sorrendjüket. Mivel viszonylag rövidek – hiányzik például a bevezető prelúdium –, és technikailag kevésbé követelődző művek (erről később többet), egy estén való bemutatásuk nem tűnik öncélú, magamutogató produkciónak, afféle tour de force-nak. De azért előadásuk ilyenformán kihívás, különösen egy zongorista számára, akinek mindenekelőtt meg kell választania azt a módot, ahogyan az eredetileg nem a hangszere számára készült művekhez közelít. Hiszen nagyon kiváló csembalisták mutatták már meg, ha talán azt nem is, hogyan játszhatta ezeket Bach, azt mindenesetre, mit nem illik művelni velük.

Túlromantizált, gyors, nagy hangerő- és hangszínbéli változásokkal operáló Bach-előadást nem nagyon hallunk ma már zongorán, de még a manapság már uralkodó, visszafogottabb megközelítésekhez hasonlítva is különösen takarékosak voltak azok az eszközök, amiket Fejérvári Zoltán alkalmazott. Jobb pedált, amely megkönnyíti a folyamatos dallamformálást egyáltalán nem használt, a hangszínbeli változásokat kiemelő bal pedált is csak egy-két tételben. Mindent ujjaival, billentéstechnikájával kellett megoldania tehát, miközben nem élhetett a csembalón alkalmazható eszközök jó részével sem: ami ott természetes, zongorán már csak utánzás.

Az első nehézséget jól oldotta meg zongorista, miközben elmaradtak a hangszeren megszokott, ide nem illő manírok, nem hallottunk száraz, távolságtartó hangképzést sem. Másodszor: tisztán, különös gonddal megformált dallamokat, jó tempójú, táncos jellegű tételeket, egymást alátámasztó, kiegészítő, értelmező, egymással jól követhetőn összefonódó szólamokat kellett követnünk, ami a mi dolgunkat megkönnyítette, ritkán hallhatóan élvezetessé tette. Az előadó életét ezek megszólaltatása azonban egészen biztosan nem tette egyszerűvé. Feltűnő volt a balkéz szólamainak önállósága, mintha egy másik művész, másik hangszeren adta volna őket elő. A régmúlt, a közelmúlt, és a ma nagy magyar zongoristáinak lemezeiről, műsorából – talán az egy Schiff Andrást leszámítva – fájóan hiányoznak a megkerülhetetlen, emblematikus Bach kompozíciók.

Reméljük, mind több ilyet hallunk Fejérváritól, aki ritka, megérdemelt sikert is mondhatott most magáénak: a darabokat végig füttyös, bravózós tapsok követték, így ki más, mint ő, reméljük, folytatja a megkezdett sorozatot, jönnek a többi „hatok”, a Goldberg-variációk és a többi.   Infó: Fejérvári Zoltán: Bach szólóban Zeneakadémia, február 13.
Szerző
Témák
Zeneakadémia