Az impozáns méretű kötet a szerző 1995 és 2018 között keletkezett tárcanovelláit, publicisztikáit, emlékezés-töredékeit, alkalmi írásait tartalmazza, gondosan időrendbe szerkesztve. A gazdag válogatás, miként a fülszöveg jelzi, az író munkája, ez fontos lehet egy majdani kritikai kiadás szerkesztőinek is. Mármint az, hogy mi ítéltetett kimaradásra…
„Emberré az tesz, ha megszólalok” – idézi a szerző Bertók László híres versét (Elmenni kevés, itt maradni sok), s a kötet alkotásainak egyik meghatározó vonulata épp ennek jegyében tiltakozik a rasszizmus, az antiszemitizmus, a xenofóbia – sunyin rejtőzködő vagy leplezetlen nyíltságú – változatai ellen. Másfelől tehát írások sorában áll ki olyan alapértékek mellett, mint a tolerancia, a másság tisztelete, a kisebbségek emancipációja. Aktuális skandalumokra reagáló írásai, közszereplései révén Parti Nagy Lajos a humanista, felvilágosult értékrend, az antifasiszta szellemi ellenállás emblematikus alakjai közé emelkedett.
A „nap követelését” (Goethe) teljesítve sem feledheti azonban a szkepszis jelzéseit. Amikor például 2009-ben valaki disznólábakat tett a parlament előtti rakparton sorakozó, a nyilasok által a Dunába lőtt zsidóknak nagy hatású emléket állító cipőkbe, az író természetesen nem hallgatott, miközben nem volt kétséges számára: „A disznólábakat megírhattam volna három éve, és megírhatom három év múlva. Itt lesznek, jelen lesznek, büdösen, megrágatlanul. (…) Nyolcvankilenc nyarán állok a tömegben a Hősök terén, s bár van bennem szkepszis, hiszek benne, hogy még az én életemben kinő a létezett szocializmus csődtömege alól egy élhetőbb társadalom. Leginkább disznólábak nőttek ki, valódiak és képletesek tömegével.” Tíz év múltán e sorok – e megcsalatottság – aktualitása, sajnos, mit sem változott. Parti Nagy Lajos groteszk módon mintha e tekintetben is az örökkévalóságnak dolgozna.
A haza, a hazaszeretet a kötet egyik folyvást visszatérő témája. Az el nem téphető érzelmi, spirituális kötődés evidensen fakad az írói hívatásból, ennek nyelvi meghatározottságából. „Az író, ha valamiről, hát minden sorában a hazájáról beszél, hisz amit gyúr, gyömöszöl, mancsol, csöcsörész, gyámbászik, markol, harap, simogat, emledez, amit ki- és befordít életre-halálra, az az édes anyanyelv.” E mély és konzekvens hazaszeretetet olykor persze, épp a kritikai attitűd hitelesíti: „egyre többször szégyellem, és egyre ritkábban vagyok büszke az országra, amelyben élek.”
E szövegek jó részének nyelvi megalkotottsága, képgazdagsága, sűrűsége olykor szinte a prózaversekre jellemző: „úgy költészet, hogy próza”. A szójátékok, a kiapadhatatlan verbális fantázia, az invenciózus ötlettár kavalkádja nemcsak elkápráztat, hanem a stílus groteszk, ironikus, szatirikus regisztereit erősíti. Parti Nagy Lajos a magyar irodalom legjelentősebb nyelvművészei közé tartozik, aki teremti, folyamatosan megújítja művészetének eszközét. Meggyőződése szerint: „A forma az nagyon erős dolog. Egyszerre technika és morál.” Mesterségbeli tudás és becsület. S persze, épp a műhelytitkokról valló tárcák jelzik: a könnyed szellemesség, a csillogó poénok sora szinte mindig kemény szellemi munka eredménye.
A kötet, mely csaknem két és fél évtized alkotásait reprezentálja, arról tanúskodik, hogy e jelentős pályaszakaszon belül az állandóság, a folytonosság a meghatározó. Nincsenek törések, nincsenek drámai változások. A nyelvi megformáltság minősége, az értékrend és a magatartás ugyanaz marad. Következetesen, megbízhatóan. Nagy érték ez ebben a kiszámíthatatlan világban.
Infó:
Parti Nagy Lajos: félszép
506 oldal,
Magvető, 2019.
