Előfizetés

Béke Trump módra

Trump elnök január 28-án, Netanjahu miniszterelnök jelenlétében hirdette meg béketervét. Ennek alapján kellene megállapodniuk egymással az izraelieknek és a palesztinoknak az együttélés új feltételeiben. A terjedelmes, 181 oldalas dokumentum igen ambiciózus célokat tűzött ki, hiszen Izrael 72 éve történt megalapítása óta a két nép szinte folyamatosan háborúban állt egymással. Attól tartok azonban, a terv alapján továbbra sincs esély arra, hogy béke szülessen az ottani olajfák alatt.
A szöveg Trump vejének és főtanácsadójának, Jared Kushnernek a vezetésével felállított team kétéves munkájának eredménye. Némelykor azt a benyomást kelti az olvasóban, mintha megfogalmazásában nem vettek volna részt külügyi szakemberek és hozzáértő jogászok. Maga Kushner korábban ingatlanfejlesztéssel foglalkozott, a team legismertebb tagja, David Friedman, az Egyesült Államok izraeli nagykövete pedig csődügyekben járatos ügyvéd volt. A dokumentum nemcsak hosszú, hanem terjengős is, egyes megállapítások időnként ismétlődnek benne, mások pedig a palesztinok eddig tanúsított magatartását bírálják. Ez egy politikai nyilatkozatban még helyénvaló lenne, most azonban a deklarált cél az volt, hogy mindkét fél számára vonzó békefeltételeket vázoljanak fel. 
A tervből nem derül ki, hogy Izraelnek voltaképpen kivel kellene tárgyalnia és megállapodnia, hiszen a palesztinoknak nincs egységes, önálló államuk. Az országuk ma két részből áll, a Jordán folyó nyugati partján fekvő Ciszjordániából és a tengerparti Gázai övezetből. Míg az előbbiben a Palesztin Nemzeti Hatóság tartja a kezében a hatalmat, addig az utóbbit a Hamász uralja, emellett mindkettő határait – és részben területét is – Izrael ellenőrzi. A két szervezet hosszú ideje élesen szemben áll egymással, így eleve nem léphetnének fel együttes tárgyalóként. Ráadásul a terv a Hamászt – korábbi amerikai döntéseknek megfelelően – terrorszervezetként tartja számon, és kifejezetten kizárja azt, hogy részt vegyen az Izraellel folytatandó tárgyalásokon. 
A terv értelmében a Gázai övezetet demilitarizálni kellene, a Hamászt és más fegyveres alakulatokat pedig lefegyverezni. Mivel az övezetből kiinduló terrortámadásoknak az elmúlt évtizedekben nagyszámú izraeli esett áldozatul, és az ellencsapások is sok áldozatot követeltek, ez mindenképpen indokolt lenne. A terv azonban semmit sem mond arról, hogy milyen politikai vagy katonai erő hajtaná végre az övezet demilitarizálását. Ki kényszerítené a terroristákat arra, hogy adják át fegyvereiket, és tulajdonképpen kinek is kellene átadniuk azokat? 
A terv néhány bekezdéssel odébb mégis felveti annak a lehetőségét, hogy a Hamász is szerepet játsszon egy új, egységes palesztin kormány létrehozásában. Ez akkor történhetne meg, ha a szervezet „félreérthetetlenül és egyértelműen” elismerné Izrael létét, továbbá kötelezettséget vállalna annak a megkötendő megállapodásnak a tiszteletben tartására, amely a terrorcsoportok lefegyverzéséről szólna. De mi ösztönözné a Hamászt erre az elhatározásra? Elképzelhető lenne a demilitarizálás az egész mostani hatalmi rendszer felszámolása nélkül? 
Ami Ciszjordániát illeti, annak helyzetéről az érintett feleknek kellene megállapodniuk. A terv értelmében az Egyesült Államok – Pompeo külügyminiszter két hónappal ezelőtti bejelentésével összhangban – többé nem várja el Izraeltől, hogy „száz százalékig” tartsa magát a Biztonsági Tanács 1967-ben hozott 242. határozatához, tehát nem kell kivonulnia azokról a területekről, amelyeket a hatnapos háborúban szállt meg. Ez a több évtizede képviselt amerikai álláspont gyökeres megváltozását jelenti. A béketerv értelmében izraeli ellenőrzés alatt maradna a Jordán folyó teljes nyugati partja. A zsidó állam csak arra vállalna kötelezettséget, hogy a következő négy évben nem épít ott új településeket. Csakhogy a nemzetközi közösség mind ez idáig azt tudatta a palesztinokkal, hogy jogellenesnek tekinti izraeli települések létesítését a megszállt területeken. Ilyen előzmények után miként várható el az utóbbiaktól, hogy tárgyalási alapként fogadják el ezt a béketervet? 
A dokumentum szerint létre kellene hozni egy új, egységes palesztin államot, amely többé sem terrortámadásokkal, sem más módon nem fenyegeti szomszédjait. Ennek érdekében az új államnak nyugati értelemben vett demokráciává kellene válnia, belső berendezkedésének a „szabad és tisztességes választásokon”, a jogállamiságon, a sajtószabadságon, a vallásszabadságon, az emberi jogok tiszteletben tartásán, a független igazságszolgáltatáson és a gazdasági életet szabályozó garanciális normák betartásán kellene alapulnia. A terv értelmében ezeknek a feltételeknek a teljesítése felett Izrael és az Egyesült Államok bábáskodna. A cél az, hogy majdan jó kapcsolatok alakuljanak ki Izrael és az új palesztin állam között, az utóbbi pedig integrálódjon a nemzetközi kapcsolatok rendszerébe (például, mint a szerzők írják, belépjen a Nemzetközi Valutaalapba). Mindazonáltal Palesztina nem válna teljesen szuverén állammá. Területén fenntartanának legalább egy izraeli „korai előrejelző állomást”, az ország felett pedig biztonsági okokból izraeli felderítő drónok és léghajók köröznének, hogy időben jelezzék a kialakulóban levő veszélyeket. 
A kérdés csak az, hogy a közel-keleti arab társadalmak a belátható jövőben valóban a nyugati történelmi fejlődési mintát fogják-e követni. Vajon a palesztin vezetők elég vonzónak találják-e hazájukban a többpártrendszer bevezetését? Az az eddigi nyilatkozataikból már világosan kitűnt, hogy nem fogadnák el az új állam korlátozott, az izraeli védelmi erők által felügyelt szuverenitását.
Jeruzsálem – Trump 2017 decemberében tett bejelentésének megfelelően – teljes egészében Izrael fővárosa lenne, amelyet nem lenne szabad fizikailag kettéosztani. A szent helyek a jövőben is izraeli ellenőrzés alatt maradnának, a korlátlan hozzáférést minden vallás követői számára egyformán biztosítani kellene. A szerzők szerint az új Palesztina fővárosának határait ugyan Jeruzsálemben, de a mostani elválasztó kerítésen kívül eső, külvárosi körzetekben kellene kijelölni. Az utóbbit egyetlen palesztin küldöttség sem fogadná el tárgyalási alapnak.
Mit kínál a béketerv kompenzációként a palesztinoknak? Egyelőre virágzó gazdasági jövőt. Már korábban nyilvánosságra hozott elképzelések szerint gazdagabb arab országok közreműködésével egy új Marshall-tervet hirdetnének meg, amely a következő tíz esztendőben ötven milliárd dollárnyi új beruházással járna Palesztinában. Egy évtized alatt megkétszereződne a GDP, tíz százalék alá kerülne a munkanélküliségi ráta, csökkenne a korrupció, javulna az élet minősége. A folyamat persze csak akkor indulna meg, ha a felek az említett kérdésekben előzetesen egyezségre jutnának. 
Ha a terv mögött nem állna kétévnyi előkészítő munka, azt gondolhatnánk, hogy a megfigyelők világszerte helyesen azonosították a tulajdonképpeni célt, nevezetesen Netanjahu márciusi és Trump novemberi újraválasztását. Attól tartok azonban, hogy az amerikai elnök egyúttal ultimátumot is akart küldeni a palesztinoknak, mondván, ha nem teljesítitek ezeket a feltételeket, a sorsotok könnyen rosszabbra fordulhat. 
Trump nemrég Iránnak küldött ilyen ultimátumot. Az atomalku egyoldalú felmondása után különböző követelésekkel lépett fel Teheránnal szemben, súlyos közvetlen és közvetett szankciókat vezetett be az iszlám köztársaság ellen, majd likvidálta a legmagasabb beosztású perzsa tábornokot. Az ilyen és ehhez hasonló ultimátumok azonban kiszámíthatatlan, adott esetben tragikus következményekhez vezethetnek az amúgy sem nyugalmas Közel-Keleten. A szerző nemzetközi jogász 

Egy másik valóság

Orbán Viktor évértékelőiben már régóta az a legizgalmasabb, ami kimarad belőlük. Hogy mi lesz az, amit elmond, azt középiskolás életkortól és műveltségtől fölfelé bárki meg tudja jósolni, és ebből a szempontból a mostani szózat is belesimult a rutinba: Trianon nagyon rossz volt, az elmúlt (orbáni) tíz év nagyon jó, egyébként meg Brüsszel, Soros, kommunisták, liberálisok, megvédjük, nem hagyjuk, hajrá Magyarország, hajrá magyarok.
A miniszterelnök prioritásai mintha végleg elszakadtak volna attól, amit az ország fontosnak tart. Ha majd egyszer az úgynevezett nép fog évet értékelni, biztosan szó lesz a kivándorlásról (tíz év alatt 5-600 ezer magyart vesztettünk), az immár térségi összevetésben is gyalázatosan teljesítő közegészségügyről, a nemzetközi statisztikák szerint is a leszakadásunkat újratermelő oktatásról, meg a módszertantól függően három-négymillió, reménytelen szegénységben ragadt honfitársunkról. Ezekre a kormányfő nem sok figyelmet pazarolt. Amiről viszont beszélt, az nincs rajta a mi problémalistánkon: nemhogy az első tízben, de az első százban sem. 
Nincs ott az úgynevezett börtönbiznisz, vagyis hogy az állam nem szeretne kártérítést fizetni a rács mögött jogsértést elszenvedőknek. Mint ahogy nincsenek rajta a hatalom és a jogfosztottak konfliktusaiban az utóbbiak oldalára álló jogvédők Soros-kapcsolatai és egyéb állítólagos gaztettei sem. Nincs ma ember a hazában, aki elhinné, hogy Magyarországot – a fentebb említett valódi sorskérdéseink helyett - tényleg ezeknek a hajuknál fogva előrángatott álproblémáknak a megoldása fogja előrébb vinni. És rengeteg pénzünknek kell majd elfolynia nemzeti konzultációk, plakátkampányok meg a közjavakból etetett pártmédia útján ahhoz, hogy néhány hónap múlva már milliók higgyenek benne (ahogy hittek a migránsokban is).
Orbán évértékelője alig-alig szólt arról az esztendőről, amelyben a NER időben is korlátlannak hitt hatalma megroppant. Ehelyett inkább a 2022-ig szóló programról hallottunk. Arról, hogy az ország – Budapesttel ellentétben – két évig még az övé, az ő kottájából játszik az országgyűlési és a médiatöbbség is. Arról, hogy a klímaválság megoldására nincs semmi ötlete, de frázisai már vannak róla, mert érzi, hogy muszáj valamit mondani. (Ha már tenni nem tesz semmit.) Meg arról, hogy a parlamenti és sajtó-kétharmad maximálisan ki lesz használva: a miniszterelnök fenntartja magának a napirend-meghatározás monopoljogát, és továbbra sem hagyja magát a valóságtól zavartatni. A gondolkodókról lemond, a választásokig csak az orruknál fogva vezethetőkkel kommunikál. Amivel foglalkozni kíván, annak legfeljebb politikai haszna lesz (ha haszonnak tekintjük a hatalom konzerválását), de a közvetlenül a Fidesz kiszolgálásából élőkön kívül senkinek sem kínál semmi előnyt. 
Az ország nem lesz tőle sem jobb, sem egészségesebb, sem okosabb, sem boldogabb. Marad minden ugyanígy – az egyetlen változás, hogy a lejárt szavatosságú bevándorlók/hódítók/megszállók helyett kapunk új, hazai ellenségeket, akiket gyűlölhetünk a már előre beígért kudarcokért.

A védelem hete

Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (Röszkén, ahol Pellegrini szlovák kormányfővel együtt megnézte a határkerítést), hogy amit a nemzetközi sajtó képeiből látunk, az nem fedi a valóságot, mivel 95 százalékban katonakorú férfiak érkeznek. Európában ezt tilos mondani, de ez egy „megszervezett invázió”.
Ezzel szemben a tény az, hogy 60 millió ember vándorlását szerte a világon senki nem szervezi. Mint ahogy Asszad szíriai és Putyin orosz elnökön kívül senki más nem szervezte meg az elmúlt napokban végrehajtott támadásokat sem Szíria Idlib tartományában, ahonnét emiatt 700 ezer ember menekült el. Egyébként pedig nem igaz, hogy az Európába érkező migránsok és menekültek 95 százaléka katonakorú férfi: tavaly 16 százalékuk nő, 28 százalék pedig gyerek volt. Európában talán még ezt is el lehet mondani.
Azt állította továbbá Orbán (ugyanott), hogy a magyar határ nincs lezárva. Ha valaki be akar jönni, „bekopogtat”, elmondja, mit szeretne, jegyzőkönyvet vesznek fel, és lefolytatják az eljárást – mondta.
Ezzel szemben a tény az, hogy hiába kopogtatnának. A magyar hatóságok nem nyitnak se kaput, se ajtót, se kerítést senkinek, legföljebb a két határállomásnál napi 1-1 embernek. Ha tehát reménytelen a bejutás szabályosan és hivatalosan, nem csoda, hogy sokan illegálisan próbálkoznak. Persze nyugodtan vissza is fordulhatnának, és teljesen törvényesen hazamehetnének a barátságos afgán tálibokhoz és a békés Asszad elnökhöz. Ott élned s halnod kell.
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (egy terrorizmusellenes bécsi konferencián), hogy tarthatatlan, hogy az ENSZ nem költ a terrorizmus elleni küzdelemre, és ehelyett olyan ügyekre pazarolja a pénzét, amelyek veszélyesek az egész világra nézve, mint például a migráció elősegítése.
Ezzel szemben a tény az, hogy a migráció megállíthatatlan, és nincs az az ENSZ, amely képes lenne erre. Ezért a világszervezet az országok közti együttműködés elősegítése érdekében, humanitárius, valamint gazdasági okokból is a jelenség kezelésére, kézben tartására, az emberek beilleszkedésére törekszik, és nem a bezárásukra, amit amúgy sem tudna elérni. Szijjártó kijelentésével ellentétben egyébként az ENSZ-nek még terrorizmus elleni hivatala is van, amelynek működtetésére az elmúlt években több mint 200 millió dollárt fordítottak, bár ez a feladat alapvetően titkosszolgálatokra, hadseregekre és rendőrségekre tartozik, nem pedig az ENSZ-re. Aki azonban ezzel a szembeállítással a migrációt a terrorizmussal mossa össze, mint Szijjártó, az egyéb furfangokra is képes.
Azt állította Földi László egykori hírszerző és titkosszolgálati szakértő (a Magyar Nemzetben az új Nemzeti Alaptantervről), hogy „kell a régi idők szimbolikus nádpálcája vagy egy józanító pofon, amely világossá teszi a nebulónak, hogy hol a helye. (…) A nevelés módszere pedig mit sem változott, illetve nem kellene, hogy változzon az elmúlt száz év gyakorlatához képest.”
Ezzel szemben a tény az, hogy de igen, szerencsére változott, és persze kellene is, hogy változzon. Csak Földi László nem változott.