Béke Trump módra

Trump elnök január 28-án, Netanjahu miniszterelnök jelenlétében hirdette meg béketervét. Ennek alapján kellene megállapodniuk egymással az izraelieknek és a palesztinoknak az együttélés új feltételeiben. A terjedelmes, 181 oldalas dokumentum igen ambiciózus célokat tűzött ki, hiszen Izrael 72 éve történt megalapítása óta a két nép szinte folyamatosan háborúban állt egymással. Attól tartok azonban, a terv alapján továbbra sincs esély arra, hogy béke szülessen az ottani olajfák alatt.

A szöveg Trump vejének és főtanácsadójának, Jared Kushnernek a vezetésével felállított team kétéves munkájának eredménye. Némelykor azt a benyomást kelti az olvasóban, mintha megfogalmazásában nem vettek volna részt külügyi szakemberek és hozzáértő jogászok. Maga Kushner korábban ingatlanfejlesztéssel foglalkozott, a team legismertebb tagja, David Friedman, az Egyesült Államok izraeli nagykövete pedig csődügyekben járatos ügyvéd volt. A dokumentum nemcsak hosszú, hanem terjengős is, egyes megállapítások időnként ismétlődnek benne, mások pedig a palesztinok eddig tanúsított magatartását bírálják. Ez egy politikai nyilatkozatban még helyénvaló lenne, most azonban a deklarált cél az volt, hogy mindkét fél számára vonzó békefeltételeket vázoljanak fel.

A tervből nem derül ki, hogy Izraelnek voltaképpen kivel kellene tárgyalnia és megállapodnia, hiszen a palesztinoknak nincs egységes, önálló államuk. Az országuk ma két részből áll, a Jordán folyó nyugati partján fekvő Ciszjordániából és a tengerparti Gázai övezetből. Míg az előbbiben a Palesztin Nemzeti Hatóság tartja a kezében a hatalmat, addig az utóbbit a Hamász uralja, emellett mindkettő határait – és részben területét is – Izrael ellenőrzi. A két szervezet hosszú ideje élesen szemben áll egymással, így eleve nem léphetnének fel együttes tárgyalóként. Ráadásul a terv a Hamászt – korábbi amerikai döntéseknek megfelelően – terrorszervezetként tartja számon, és kifejezetten kizárja azt, hogy részt vegyen az Izraellel folytatandó tárgyalásokon.

A terv értelmében a Gázai övezetet demilitarizálni kellene, a Hamászt és más fegyveres alakulatokat pedig lefegyverezni. Mivel az övezetből kiinduló terrortámadásoknak az elmúlt évtizedekben nagyszámú izraeli esett áldozatul, és az ellencsapások is sok áldozatot követeltek, ez mindenképpen indokolt lenne. A terv azonban semmit sem mond arról, hogy milyen politikai vagy katonai erő hajtaná végre az övezet demilitarizálását. Ki kényszerítené a terroristákat arra, hogy adják át fegyvereiket, és tulajdonképpen kinek is kellene átadniuk azokat?

A terv néhány bekezdéssel odébb mégis felveti annak a lehetőségét, hogy a Hamász is szerepet játsszon egy új, egységes palesztin kormány létrehozásában. Ez akkor történhetne meg, ha a szervezet „félreérthetetlenül és egyértelműen” elismerné Izrael létét, továbbá kötelezettséget vállalna annak a megkötendő megállapodásnak a tiszteletben tartására, amely a terrorcsoportok lefegyverzéséről szólna. De mi ösztönözné a Hamászt erre az elhatározásra? Elképzelhető lenne a demilitarizálás az egész mostani hatalmi rendszer felszámolása nélkül?

Ami Ciszjordániát illeti, annak helyzetéről az érintett feleknek kellene megállapodniuk. A terv értelmében az Egyesült Államok – Pompeo külügyminiszter két hónappal ezelőtti bejelentésével összhangban – többé nem várja el Izraeltől, hogy „száz százalékig” tartsa magát a Biztonsági Tanács 1967-ben hozott 242. határozatához, tehát nem kell kivonulnia azokról a területekről, amelyeket a hatnapos háborúban szállt meg. Ez a több évtizede képviselt amerikai álláspont gyökeres megváltozását jelenti. A béketerv értelmében izraeli ellenőrzés alatt maradna a Jordán folyó teljes nyugati partja. A zsidó állam csak arra vállalna kötelezettséget, hogy a következő négy évben nem épít ott új településeket. Csakhogy a nemzetközi közösség mind ez idáig azt tudatta a palesztinokkal, hogy jogellenesnek tekinti izraeli települések létesítését a megszállt területeken. Ilyen előzmények után miként várható el az utóbbiaktól, hogy tárgyalási alapként fogadják el ezt a béketervet?

A dokumentum szerint létre kellene hozni egy új, egységes palesztin államot, amely többé sem terrortámadásokkal, sem más módon nem fenyegeti szomszédjait. Ennek érdekében az új államnak nyugati értelemben vett demokráciává kellene válnia, belső berendezkedésének a „szabad és tisztességes választásokon”, a jogállamiságon, a sajtószabadságon, a vallásszabadságon, az emberi jogok tiszteletben tartásán, a független igazságszolgáltatáson és a gazdasági életet szabályozó garanciális normák betartásán kellene alapulnia. A terv értelmében ezeknek a feltételeknek a teljesítése felett Izrael és az Egyesült Államok bábáskodna. A cél az, hogy majdan jó kapcsolatok alakuljanak ki Izrael és az új palesztin állam között, az utóbbi pedig integrálódjon a nemzetközi kapcsolatok rendszerébe (például, mint a szerzők írják, belépjen a Nemzetközi Valutaalapba). Mindazonáltal Palesztina nem válna teljesen szuverén állammá. Területén fenntartanának legalább egy izraeli „korai előrejelző állomást”, az ország felett pedig biztonsági okokból izraeli felderítő drónok és léghajók köröznének, hogy időben jelezzék a kialakulóban levő veszélyeket.

A kérdés csak az, hogy a közel-keleti arab társadalmak a belátható jövőben valóban a nyugati történelmi fejlődési mintát fogják-e követni. Vajon a palesztin vezetők elég vonzónak találják-e hazájukban a többpártrendszer bevezetését? Az az eddigi nyilatkozataikból már világosan kitűnt, hogy nem fogadnák el az új állam korlátozott, az izraeli védelmi erők által felügyelt szuverenitását.

Jeruzsálem – Trump 2017 decemberében tett bejelentésének megfelelően – teljes egészében Izrael fővárosa lenne, amelyet nem lenne szabad fizikailag kettéosztani. A szent helyek a jövőben is izraeli ellenőrzés alatt maradnának, a korlátlan hozzáférést minden vallás követői számára egyformán biztosítani kellene. A szerzők szerint az új Palesztina fővárosának határait ugyan Jeruzsálemben, de a mostani elválasztó kerítésen kívül eső, külvárosi körzetekben kellene kijelölni. Az utóbbit egyetlen palesztin küldöttség sem fogadná el tárgyalási alapnak.

Mit kínál a béketerv kompenzációként a palesztinoknak? Egyelőre virágzó gazdasági jövőt. Már korábban nyilvánosságra hozott elképzelések szerint gazdagabb arab országok közreműködésével egy új Marshall-tervet hirdetnének meg, amely a következő tíz esztendőben ötven milliárd dollárnyi új beruházással járna Palesztinában. Egy évtized alatt megkétszereződne a GDP, tíz százalék alá kerülne a munkanélküliségi ráta, csökkenne a korrupció, javulna az élet minősége. A folyamat persze csak akkor indulna meg, ha a felek az említett kérdésekben előzetesen egyezségre jutnának.

Ha a terv mögött nem állna kétévnyi előkészítő munka, azt gondolhatnánk, hogy a megfigyelők világszerte helyesen azonosították a tulajdonképpeni célt, nevezetesen Netanjahu márciusi és Trump novemberi újraválasztását. Attól tartok azonban, hogy az amerikai elnök egyúttal ultimátumot is akart küldeni a palesztinoknak, mondván, ha nem teljesítitek ezeket a feltételeket, a sorsotok könnyen rosszabbra fordulhat.

Trump nemrég Iránnak küldött ilyen ultimátumot. Az atomalku egyoldalú felmondása után különböző követelésekkel lépett fel Teheránnal szemben, súlyos közvetlen és közvetett szankciókat vezetett be az iszlám köztársaság ellen, majd likvidálta a legmagasabb beosztású perzsa tábornokot. Az ilyen és ehhez hasonló ultimátumok azonban kiszámíthatatlan, adott esetben tragikus következményekhez vezethetnek az amúgy sem nyugalmas Közel-Keleten.

A szerző nemzetközi jogász