A festőállvány regénye

Váli Dezső több mint három évtizede csak a saját műtermét festi, de ez az első látásra egysíkú piktúra az élet teljességének megragadására képes. Kompozícióban megjelenik a magabiztos tapintat és a céltudatos bizonytalanság.

Ha valakinek eddig még nem tűnt fel, hogy mily gyanúsan emberformájúak Váli Dezső festőállványai, most rögtön a bejáratnál szembesülnie kell a tényekkel. A Godot Galéria egész ikonfalat rendezett be háromszor három kis olajképből, és az események-jellemek legalább olyan változatosak, mint az ortodox ikonosztázionokon.

A legalsó, középső kép tűnődő figurája törékeny, védtelen és stabilitása bizonytalan, hiába próbálja ellensúlyozni csupa szürke dőlését egy bizonytalan sárga négyzet. Tőle jobbra (nincsenek külön címek: Kilenc kicsi műterem - A/2019/53) erős, zsíros-lazán festett fekete vidékiség markolja maga előtt a majdnem üres vásznat. Van védekező, a képnégyszöget pajzsként tartó állvány, aztán hirtelenjében, éppen középen az epikus belelátás lehetősége megszűnik.

Lényegét tekintve állvány, fekete állványrészlet ez a középső tábla is, de a vakítóan fehér, alig körvonalazott képkocka úgy szakítja el egymástól az eszköz egyébként is dőlő alsó meg felső részét, úgy taszítja szét, hogy állvány helyett már csak drámát látunk, brutális, visszavonhatatlan szakadást.

A szerkezet-jellemek, ha tetszik, így egymás után regényt alkothatnának, kivált a nem kevésbé szóra bírható a fekvő- és ülőalkalmatosságokkal. Váliról köztudott, hogy több mint három évtizede csak a műtermét festi, s benne az egykor barátságosan stafelájként ismert szerkezeten kívül egy ülő, vagy egy fekvőbútort. Amely utóbbit lehet éppen heverőnek, ágynak, de leghelyesebb mégis dikónak nevezni, mert kísértetiesen széttartó vékony lábai, majdnem gyanús, de semmiképp nem csomózott szőnyeg minőségű takarója ezt a bizonytalan etimológiájú népies kifejezést indokolják.

A négylábúak is élnek, ha nem is antropomorfak, mint az állványok. Még mindig a nyitó tablóhoz visszatérve, nem belemagyarázás felfedezni a mégiscsak sárga alapon (ha elkoszolódott alapon is) szürke, a dőlt lábaival inogni látszó asztal, meg a hasonlóképpen bizonytalan lábú, ámde vörös lapú, s ezáltal dinamikusnak tetsző asztal közötti különbséget, a legizgalmasabb azonban az az állapot, amikor ezek a bútorok, főleg a hálóhelyek, együtt jelennek meg, viszonyba kerülnek a festőállványokkal.

Amely együttes az együtt valósága ellenére sem éppen kedélyes. A Műterem, rosszkedvünk tele - A/2019/43 már a címével előkészíti az állvány majdnem szorongó magányát, amelyet aligha old fel az asztal világos, ámde elgörbülő síkja; még súlyosabb drámát sejtet a Lebegő műterem A/2018/54, komor, olykor katonaszín barnássága, de igazi feszültséget a távolodó, a távolban a képszéllel kíméletlenül elvágott állvány kelt. A Műterem búcsúzáson (a kötelező szám A/2019/40) ez olyan végletessé válik, hogy az egyetlen motívum a szürke mezőben szürkén elveszni látszó heverő, de a motívumok leírása önmagában nem elegendő a látvány felméréséhez.

Váli finom, régóta érett piktúrájának erejét most is tisztán mutatják a csaknem nonfiguratív képek. Ez a festészet ugyan régóta a figurativitás szélén vonz magához, ha akarom, a derékszögű állványszerkezet, a kiterített bútorsíkok négyszögei, rombuszai éppen absztrakt kompozíciót is alkothatnak. A belelátás korántsem önkényes; az utca felőli falon lévő táblák tűnődő kékkel lazán kitöltött négyzetes síkja és nem kevésbé szabadon értelmezett fekete kerete ebben a rendszerben éppúgy lehet tűnődésbe oldott geometria, mint műteremablakra és képrámára való távoli emlékezés.

A lényeg azonban nem ez; a lényeg az a felismerhető és alig felismerhető elemeket megjelenítő magabiztos tapintat, céltudatos bizonytalanság, amely Váli Dezsőnél kompozícióban, színkezelésben és a megejtően álságos monotóniában megjelenik. Mert hiába az egyetlen téma harminc éve, hiába ennek is a látszólagos leegyszerűsítése: ez az első látásra egysíkú piktúra az élet teljességének megragadására képes.

A kamaszosan kihívó kiállításcím pedig jogos.