Akárhova is mentem, mindig azt éreztem, nem mentem sehova - exkluzív interjú Elia Suleiman rendezővel

Elia Suleiman azon kevés karizmatikus alkotók egyike, aki saját személyiségét teszi művészete tárgyává. Legújabb alkotása, A mennyországnak kell lennie főhőse újfent önmaga alteregója, aki palesztinként hiába menekül, a probléma mindenhova követi. Az író-rendező Párizsban adott exkluzív interjút a Népszavának.

A mennyországnak kell lennie – furcsa cím. Én sokkal inkább poklot mondanék.

Ha az lenne a film címe, hogy A pokolnak kell lennie, akkor már be sem kellene ülni rá, mert az egészet előre lelőné. Jól gondolja, szerintem sem a mennyország a világ, amelyben élünk – de hát, némi iróniával már a címadásnál is éltem. Az ön verziója viszont a másik véglet. Mert ami nem a mennyország, az nem feltétlenül pokol. Ha azt állítanám, hogy igen, akkor már feladtam volna mindent az életben, filmet sem forgattam volna, nem is beszélgetnénk. Van pokolszerűsége annak a posztapokaliptikus világnak, amelyben élünk, ám apró reményt látok arra, hogy tehetünk még valamit a világért. Szóval, most gyorsan átgondolva: nem, az ön címe nem az én világomat tükrözi.

Élt Názáretben, New York-ban és Párizsban egyaránt. A némafilmből idepottyanónak tűnő főhős ES, akit ön alakít, épp ezen a három helyen fordul meg a filmben. Önéletrajzi alkotás?

Abszolúte. Az összes filmem intim és személyes alkotás. A filmtörténet során számos olyan korszak volt, amikor a mozgókép fogalmát úgy határozták meg: a valóság leképezése. A nézők és kritikusok többsége a filmet a történetmeséléssel azonosítja. A fikciós művek valós felvételeket, úgynevezett live actiont bemutató alkotások, azaz túlnyomórészt valós események olyan módosítatlan fotografikus felvételeiből állnak, amelyek valós helyszínen zajlottak. Tarkovszkij szerint a mozi a valóság rekonstruálása volt, el sem tudott képzelni absztrakt vagy szürreális műalkotásokat. Én ebben nem hiszek. Minden filmemet megtörtént életesemény ihlette, de semmi sem úgy zajlott le a valóságban, ahogy a mesémben megmutatom. Ha a velem megesett frusztráló pillanatokat és helyzeteket realista módon mutattam volna meg, akkor dühös film lett volna az eredmény. Erre ki lenne kíváncsi? Az emberi elme kompenzál: ami felbosszantott minket, az az idő múlásával egyre abszurdabb atmoszférát kap. Az emlékezetben élünk, nem a jelen pillanatában. És, igen, amit lát, az valamilyen szinten megtörtént, de ES, az én emlékezetem már egy gegsorozat főszereplője. Tudja, ez az én szerencsém: nincs olyan élénk fantáziám, hogy mindazt, amit látott a moziban, én találjam ki.

Cannes-ban a világpremieren azt mondta: A mennyországnak lennie kell arról szól, hogy ez egész világ palesztiniziálódik. Teszem hozzá: illetve arról, hogy bárhova megy, mindig idegenként, divatosabb szóval, migránsként a problémák forrásaként kezelik. Viszont, iróniával és humorral mindent túlél.

Amikor forgatok – hangsúlyozom, itt most csak rólam van szó – fogalmam sincs arról, miről fog szólni a filmem. Intuícióim vannak, amelyeket vakon követek. Rengetek ilyet jegyzek fel és elhelyezem őket a dolgozószobám falán. Úgy dolgozom, mint egy festő, nem azt szeretném elérni, hogy megmutassam, hogyan is volt valami, hanem a „sosemvolt” megfestése izgat. Tablószerű rövid performanszokat állítok össze, amelyekre önálló eseményként tekintek. Nem valami nagy téma vezérel, csak az érdekel, hogy olyan szituációkat teremtsek, amelyek engem érdekelnek és a nézők élvezni fogják. Ezen felül nincs tudatom arról, hogy merre tartok a filmmel. Próbáltam montázst alkotni arról, hogy a humor hogyan működik a világ különböző részein, vagy hogy egy názáreti ember komikuma hogyan kerül kontextusba Párizsban vagy New Yorkban. Nagyon sokáig azt hittem, hogy gegparádét készítek, amin mindenki nevetni fog és kész.

A korábbi műveiben ES nem hagyja el a szentföldet. Most viszont világgá ment. Miért?

Utolért a globalizáció. Eszem ágában sem lett volna nemzetközi helyszíneken forgatni, de be kellett látnom, hogy a világ, amelyben élünk, egyre visszataszítóbb. Lassan mindegy egyes ország egy-egy nagy checkpoint. A világ maga egy nagy checkpoint! Akárhova is mentem, mindig azt éreztem: nem mentem sehova. Végül, ahogy haladtam a film forgatókönyvével, egyre világosabb lett, hogy társadalomkritikai és politikai rétegei is vannak. De nem elemzem magamat, mert ha ilyenbe bonyolódom, általában az a vége, hogy mindent kivágok a kukába. A nézőknek is azt tanácsolom, sose elemezzenek a moziban. Élvezzék a látottakat.

A filmben ES egyetlen mondatot mond: „Palesztin vagyok.” Most viszont hosszan beszélgetünk.

A mai világban mindent magyarázni kell. Nem baj, benne vagyok. Csak, amikor a filmemet nézik, kérem, egy kis ideig ne tegyék. És nem csak az én esetemben, a többi műalkotásnál se: ha egy festményt nézünk, ne kezdjünk el agyalni azon, mi van rajta. Inkább adjuk magunkat át a színek dramaturgiájának.

Gegek, irónia, élvezet. Mégiscsak az jut eszembe, hogy a félelemről készített filmet.

Épp azért készítettem el a filmet, mert hatott rám az, hogy a világot letarolja a jobboldali demagóg politika. Ahogy öregszem, egyre nő bennem a szorongás és a sebezhetőség. Vagy a magányé, amely fiatalon egyáltalán nem zavart. Hogyne félnék! Ezzel az érzéssel kelek. Nem mindig volt ilyen a világ. A korábbi filmjeimben ES-ként sosem játszottam, statikusan voltam jelen. Most a félelmet palástolandó szerepet alakítottam. Az idő gyilkos: egyre bölcsebbek vagyunk és egyre inkább számoljuk, vajon mennyi lehet hátra. Amikor örömpillanatok adódnak az életben, azt tanácsolom mindenkinek: álljon meg és élvezze a kozmoszt.

A hülyeség nem bosszantja?

Már hogyne bosszantana. De nem az emberekre haragszom, hanem a szörnyetegekre, akik a tudatlanságot terjesztik és erősítik. Soroljam: a gazdagok, a multinacionális vállalatok és a kormányok. Ezek egy nagy csapatot alkotnak, akik lopják a Föld életerejét. A kort, amelyben élünk, a történelemkönyvekben majd úgy fogják jellemezni: amikor a szegényeket kiéheztették. De, summa summarum, ahogy A mennyországnak lennie kell záró jelenete is megmutatja: a fiatalokban a reményem. A mostani és az idősebb generációk vesztésre állnak, de a jövő nagy emberei még fordíthatnak a történelem kerekén.

A záró jelenet állítólag nem is volt a forgatókönyvben. Ez igaz?

Igaz. Amikor Názáretben forgattam, kérdeztem: hova lett a sok fiatal? Azt mondták, az összes palesztin, aki a kulturális ellenállásban és forradalomban hisz, Haifába költözött. Elmentem oda, egész éjszaka ittam és megtaláltam ezeket az embereket. Megtaláltam azt, amit kerestem. Így ezt a felfedezést mindenképpen bele szerettem volna tenni a filmbe.