Előfizetés

Akárhova is mentem, mindig azt éreztem, nem mentem sehova - exkluzív interjú Elia Suleiman rendezővel

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2020.02.20. 08:30

Fotó: IMDB
Elia Suleiman azon kevés karizmatikus alkotók egyike, aki saját személyiségét teszi művészete tárgyává. Legújabb alkotása, A mennyországnak kell lennie főhőse újfent önmaga alteregója, aki palesztinként hiába menekül, a probléma mindenhova követi. Az író-rendező Párizsban adott exkluzív interjút a Népszavának.
A mennyországnak kell lennie – furcsa cím. Én sokkal inkább poklot mondanék. Ha az lenne a film címe, hogy A pokolnak kell lennie, akkor már be sem kellene ülni rá, mert az egészet előre lelőné. Jól gondolja, szerintem sem a mennyország a világ, amelyben élünk – de hát, némi iróniával már a címadásnál is éltem. Az ön verziója viszont a másik véglet. Mert ami nem a mennyország, az nem feltétlenül pokol. Ha azt állítanám, hogy igen, akkor már feladtam volna mindent az életben, filmet sem forgattam volna, nem is beszélgetnénk. Van pokolszerűsége annak a posztapokaliptikus világnak, amelyben élünk, ám apró reményt látok arra, hogy tehetünk még valamit a világért. Szóval, most gyorsan átgondolva: nem, az ön címe nem az én világomat tükrözi. Élt Názáretben, New York-ban és Párizsban egyaránt. A némafilmből idepottyanónak tűnő főhős ES, akit ön alakít, épp ezen a három helyen fordul meg a filmben. Önéletrajzi alkotás? Abszolúte. Az összes filmem intim és személyes alkotás. A filmtörténet során számos olyan korszak volt, amikor a mozgókép fogalmát úgy határozták meg: a valóság leképezése. A nézők és kritikusok többsége a filmet a történetmeséléssel azonosítja. A fikciós művek valós felvételeket, úgynevezett live actiont bemutató alkotások, azaz túlnyomórészt valós események olyan módosítatlan fotografikus felvételeiből állnak, amelyek valós helyszínen zajlottak. Tarkovszkij szerint a mozi a valóság rekonstruálása volt, el sem tudott képzelni absztrakt vagy szürreális műalkotásokat. Én ebben nem hiszek. Minden filmemet megtörtént életesemény ihlette, de semmi sem úgy zajlott le a valóságban, ahogy a mesémben megmutatom. Ha a velem megesett frusztráló pillanatokat és helyzeteket realista módon mutattam volna meg, akkor dühös film lett volna az eredmény. Erre ki lenne kíváncsi? Az emberi elme kompenzál: ami felbosszantott minket, az az idő múlásával egyre abszurdabb atmoszférát kap. Az emlékezetben élünk, nem a jelen pillanatában. És, igen, amit lát, az valamilyen szinten megtörtént, de ES, az én emlékezetem már egy gegsorozat főszereplője. Tudja, ez az én szerencsém: nincs olyan élénk fantáziám, hogy mindazt, amit látott a moziban, én találjam ki. Cannes-ban a világpremieren azt mondta: A mennyországnak lennie kell arról szól, hogy ez egész világ palesztiniziálódik. Teszem hozzá: illetve arról, hogy bárhova megy, mindig idegenként, divatosabb szóval, migránsként a problémák forrásaként kezelik. Viszont, iróniával és humorral mindent túlél. Amikor forgatok – hangsúlyozom, itt most csak rólam van szó – fogalmam sincs arról, miről fog szólni a filmem. Intuícióim vannak, amelyeket vakon követek. Rengetek ilyet jegyzek fel és elhelyezem őket a dolgozószobám falán. Úgy dolgozom, mint egy festő, nem azt szeretném elérni, hogy megmutassam, hogyan is volt valami, hanem a „sosemvolt” megfestése izgat. Tablószerű rövid performanszokat állítok össze, amelyekre önálló eseményként tekintek. Nem valami nagy téma vezérel, csak az érdekel, hogy olyan szituációkat teremtsek, amelyek engem érdekelnek és a nézők élvezni fogják. Ezen felül nincs tudatom arról, hogy merre tartok a filmmel. Próbáltam montázst alkotni arról, hogy a humor hogyan működik a világ különböző részein, vagy hogy egy názáreti ember komikuma hogyan kerül kontextusba Párizsban vagy New Yorkban. Nagyon sokáig azt hittem, hogy gegparádét készítek, amin mindenki nevetni fog és kész. A korábbi műveiben ES nem hagyja el a szentföldet. Most viszont világgá ment. Miért? Utolért a globalizáció. Eszem ágában sem lett volna nemzetközi helyszíneken forgatni, de be kellett látnom, hogy a világ, amelyben élünk, egyre visszataszítóbb. Lassan mindegy egyes ország egy-egy nagy checkpoint. A világ maga egy nagy checkpoint! Akárhova is mentem, mindig azt éreztem: nem mentem sehova. Végül, ahogy haladtam a film forgatókönyvével, egyre világosabb lett, hogy társadalomkritikai és politikai rétegei is vannak. De nem elemzem magamat, mert ha ilyenbe bonyolódom, általában az a vége, hogy mindent kivágok a kukába. A nézőknek is azt tanácsolom, sose elemezzenek a moziban. Élvezzék a látottakat. A filmben ES egyetlen mondatot mond: „Palesztin vagyok.” Most viszont hosszan beszélgetünk. A mai világban mindent magyarázni kell. Nem baj, benne vagyok. Csak, amikor a filmemet nézik, kérem, egy kis ideig ne tegyék. És nem csak az én esetemben, a többi műalkotásnál se: ha egy festményt nézünk, ne kezdjünk el agyalni azon, mi van rajta. Inkább adjuk magunkat át a színek dramaturgiájának. Gegek, irónia, élvezet. Mégiscsak az jut eszembe, hogy a félelemről készített filmet. Épp azért készítettem el a filmet, mert hatott rám az, hogy a világot letarolja a jobboldali demagóg politika. Ahogy öregszem, egyre nő bennem a szorongás és a sebezhetőség. Vagy a magányé, amely fiatalon egyáltalán nem zavart. Hogyne félnék! Ezzel az érzéssel kelek. Nem mindig volt ilyen a világ. A korábbi filmjeimben ES-ként sosem játszottam, statikusan voltam jelen. Most a félelmet palástolandó szerepet alakítottam. Az idő gyilkos: egyre bölcsebbek vagyunk és egyre inkább számoljuk, vajon mennyi lehet hátra. Amikor örömpillanatok adódnak az életben, azt tanácsolom mindenkinek: álljon meg és élvezze a kozmoszt. A hülyeség nem bosszantja? Már hogyne bosszantana. De nem az emberekre haragszom, hanem a szörnyetegekre, akik a tudatlanságot terjesztik és erősítik. Soroljam: a gazdagok, a multinacionális vállalatok és a kormányok. Ezek egy nagy csapatot alkotnak, akik lopják a Föld életerejét. A kort, amelyben élünk, a történelemkönyvekben majd úgy fogják jellemezni: amikor a szegényeket kiéheztették. De, summa summarum, ahogy A mennyországnak lennie kell záró jelenete is megmutatja: a fiatalokban a reményem. A mostani és az idősebb generációk vesztésre állnak, de a jövő nagy emberei még fordíthatnak a történelem kerekén. A záró jelenet állítólag nem is volt a forgatókönyvben. Ez igaz? Igaz. Amikor Názáretben forgattam, kérdeztem: hova lett a sok fiatal? Azt mondták, az összes palesztin, aki a kulturális ellenállásban és forradalomban hisz, Haifába költözött. Elmentem oda, egész éjszaka ittam és megtaláltam ezeket az embereket. Megtaláltam azt, amit kerestem. Így ezt a felfedezést mindenképpen bele szerettem volna tenni a filmbe.  

ELIA SULEIMAN

Elia Sulieman palesztin rendező-forgatókönyvíró-színész. Amikor Názáretből New Yorkba költözött elkezdett kísérleti és absztrakt kisfilmeket forgatni. Első egészestés műve, a Chronicle of a Disappearance 1996-ban a legjobb elsőfilm díját kapta a Velencei filmfesztiválon. Második műve, a Deus ex machina a zsűri díját nyerte el Cannes-ban. Legújabb műve, A mennyországnak lennie kell tavaly Cannes-ban elismerő oklevelet, illetve a nemzetközi kritikusok díját kapta.

Nagy művek a kisteremben

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.02.19. 19:08
Illusztráció
Fotó: Carlo Morucchio / AFP
Az elmúlt évtizedek két magyar zeneszerzőikonja - Kurtág György és Ligeti György - megkerülhetetlen műveit hallhattuk a Solti nevét viselő egykori kisteremben, négy művész hozzájuk méltó előadásában.
Az 1982-ben komponált Kürttrió Ligeti fontos művei közé tartozik, mintegy 25 perces hosszával és jelentősége révén is megérdemli, hogy egy komplett est egyik – jelen esetben első - félidejét alkossa. És ahhoz sem fér kétség, hogy az elmúlt évtizedek két legjelentősebb magyar zeneszerzője, akik a világ zenetörténetében is meghatározó alakként vannak jelen, megalapozottan kerülhet egymás mellé egy műsorban. A hagyományok tisztelete mindkettőjükre jellemző, de saját alkotói univerzumot teremtve azokat a kérdéseket próbálták megválaszolni, amelyeket a XX. század második fele megkerülhetetlenül vetett fel. Nem mellékes, hogy valódi barátság fűzte őket össze, amely zeneakadémista koruktól kezdve Ligeti haláláig tartott. A második részben így Kurtág Kafka-töredékek című énekhangra és hegedűre komponált, egy órás alkotása természetes párosításként hangzott el. A hegedű a Kürttrióban is hangsúlyos szerepet kap, a két egyébként eltérő, de sok közös pontot mutató zeneszerzői világ között a vonóshangszer egyfajta kapcsolatot teremtett: a játékos Keller András volt, aki a hallatlanul igényes szólamokat pontosan, odaadással, minden hangjuk iránti felelősséggel játszotta, végig az egész est folyamán, már csak ezzel is figyelemre méltó teljesítményt nyújtva. Kurtág darabjában a hegedű olyasfajta egyenrangú szólamként szerepel, mint a legmagasabb rendű dalokban a zongora. Nem egyszerűen kíséri az éneket, hanem teljesen egyenrangú partner, legalább olyan fontos és súlyos gondolatok hordozója mit a szöveges zene, sőt ebbéli minőségében jelentősége néha akár az énekhangé fölé is emelkedik. Mivel szöveg nélkül kell kifejezőnek lennie, a megkívánt játéktechnikai lehetőségek a húrok határait feszegetik, ehhez tartozik Kurtágnál az a mozzanat is, hogy a játékosnak többször kell két hegedűjét cserélgetnie, mivel az egyik a szokásostól eltérően kell legyen hangolva.    Persze az énekelni való sem egyszerű, Anu Komsi személyében olyan szopránénekesnőt láthattunk, hallhattunk – igen néha a látvány is előírt elem volt, például amikor az énekesnő megpendített egy húrt az egyik tétel záróhangjaként Keller hegedűjén –, aki elkötelezett előadója mindkét zeneszerző műveinek. Mint azt egy interjúban 15 évvel ezelőtt e sorok írójának elmondta, pályáját zenekari hegedűsként, fuvolistaként kezdete, első operai megjelenése az Aventures et Nouvelles Aventures című Ligeti műben volt. Szólamát a szerző jelenlétében tanulta be, és adta elő úgy, ahogyan az a kottában le van írva, ezt maga Ligeti jegyezte meg: másoknak addig ez nem sikerült. Második előadója volt Kafka-töredékeknek, amely szintén egy zeneszerző életmű fő opusai közé tartozik. A teljes tanulási folyamat két évet vett igénybe, több koncertelőadás után férjével, Sakari Oramóval 1996-ban lemezre is vették. Csengery Adrienne, akinek Kurtág a művet írta, most a nézőtéren foglalt helyet. Mondanunk sem kell, ilyen előzmények után az énekesnő, aki a dzsessztől a reneszánszon át a kortárs zenéig kivételesen nagy terjedelmű hangjával minden stílusban otthon van, szintén autentikus módon, kiválóan, élményszerűen énekelt, suttogott, koloratúrázott, játszott a színpadon. Nem feledkezhetünk meg a Kürttrió névadó hangszerének játékosáról, Zempléni Szabolcsról sem, aki szintén teljes tudásával szolgálta Ligeti művének megszólaltatását és a mű, zongoristájáról, Borbély Lászlóról sem, aki nem egyszerű szólamának kiváló előadójaként hívta fel magára a figyelmet. Két nagy kortárs zeneszerző két alapműve előadásának kisterem jut ma is: megszólaltatásuk egyenrangú volt minőségükkel, így gondolati jelentőségük, érzelmi hatásuk, falak nélkülivé tágították a hallgatók körül a teret.    Infó: Itt és most Kurtág – Ligeti Ligeti Kürttrió Kurtág Kafka-töredékek Előadók: Anu Komsi szoprán, Keller András hegedű, Zempléni Szabolcs kürt, Borbély László zongora  Február 18. Zeneakadémia, Solti Terem

Gyászistentiszteleten búcsúztak Makkai Ádámtól

MTI
Publikálás dátuma
2020.02.19. 15:02
ORBÁN Viktor; MAKKAI Ádám
Fotó: Máthé Zoltán / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap
A gyászszertartást Balog Zoltán vezette.
Gyászistentisztelet keretében vettek búcsút szerdán Makkai Ádám Kossuth-nagydíjas költőtől, nyelvésztől, műfordítótól, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) néhai tagjától Budapesten, a Fasori református templomban. Makkai Ádámtól tisztelői, pályatársai, barátai, családja búcsúzott, a szertartáson részt vett Orbán Viktor miniszterelnök és Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár is. A gyászszertartást Balog Zoltán református lelkész vezette.
- Makkai Ádám életpályája szédületes távolságot fog át nemcsak földrajzi, hanem történelmi értelemben is - hangsúlyozta búcsúbeszédében Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott. Arról szólt, hogy az alkotó változatos élete alatt olyan tudásra is szert tett, amely nem szerezhető meg tanintézményekben, és amely metafizikai bölcsességnek nevezhető. Ez képessé tette őt arra, hogy belelásson számára ismeretlen emberek életébe, személyiségébe. Szőcs Géza kiemelte, hogy Makkai Ádám intuíciója, mindent átfogó műveltsége, a nyelv működésével kapcsolatos tudása rendkívüli volt. Lefordíthatatlannak tartott magyar verseket volt képes nyelvileg és poétikailag is tökéletesen, bravúrosan angol nyelvre átültetni, magyar költők üzeneteit, műveit terjesztette a világon. - Ez olyan szolgálat, amellyel nem sokan dicsekedhetnek - mutatott rá, hozzátéve, az angol olvasók világában a magyar költészet alkotóinak remekműveit Makkai Ádám munkái jelentik. Nagy szellemet és nagy patriótát veszítettünk el, tette hozzá a miniszterelnöki megbízott.
Mezey Katalin, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozatának vezetője azt hangsúlyozta, hogy Makkai Ádám világtapasztalata az évtizedek alatt azért tudott szerves egésszé épülni, mert volt viszonyítási pontja. Mindvégig kötődött a szülői házhoz, a magyarság melletti elköteleződéséhez, a magyar kultúra sokrétű örökségéhez. Édesanyjától, irodalmunk máig méltatlanul mellőzött írójától, Ignácz Rózsától örökölt hitét mindvégig megőrizte. - Makkai Ádám a csaknem egész életét igénybe vevő nagy világjárása végeredményeként saját személyes tapasztalatai hitelességével bizonyítja, hogy minden ország és nép története, mindennapi valósága ismerős és értelmezhető annak, akinek van saját kiindulási pontja - fogalmazott Mezey Katalin. Makkai Ádám költő, nyelvész, műfordító, a Szent István Rend kitüntetettje, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora 85. életévében Budapesten hunyt el január 18-án. Az MMA és az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekintette. Hamvait szűk családi körben később helyezik örök nyugalomra. Makkai Ádámot 2011-ben tüntették ki Kossuth-díjjal a magyar költészetet világszerte népszerűsítő műfordítói munkásságáért, a rendkívüli formakultúrájú és páratlan nyelvi leleménnyel megírt költeményeiért, életpályája elismeréseként. A Kossuth Nagydíjat 2016-ban vehette át világszerte nagyra értékelt és a magyar költészet rangját emelő műfordításai, egyedülálló formavilágú és invenciózus költészete, kivételes művészi pályája, valamint értékteremtő oktatói és tudományos közéleti életműve elismeréseként. 2016-ban a Magyar Szent István Rend kitüntetésben részesült, 2019-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagjává választotta.