Számos újdonságot tudunk felsorolni a ma, Philippe Falardeau rendezte My Salinger Year rendezte művel induló 70. Berlináléról. Egyrészt, hogy a film hosszú idő óta az első nyitógálán bemutatandó alkotás, mely nem versenyfilm. Ahogy a németországi mustrát tizennyolc évig vezető Dieter Kosslickot váltó új művészeti igazgató, Carlo Chatrian mondta a programot bejelentő sajtóeseményen: nagyon nem szerencsés, ha versenymű a nyitófilm, mert ezen a napon túl nagyok az elvárások. Ha jóindulatú vagyok, a szakember szerint a nyitó eseményen inkább kommerszebb műre van szükség, delikát szerzői film helyett, de gondolhatom azt is, hogy nem versenyez olyan alkotás, amely „elviselte” volna a felfokozott szituációt.
Nem ez az egyetlen változás azonban a struktúrában. Amikor megkérdezték Chatriant, hogy elődjéhez hasonlóan mond-e mottót a beválogatott művekkel kapcsolatban, azt felelte, hogy ez baromság volt, amire senkinek nem volt semmi szüksége. Majd a filmek magukért beszélnek. Kivéve persze a kulináris szekció, mert azt idén eltörölték, cserébe jött egy „alverseny”, cannes-i modell alapján olyan alkotásoknak, amelyek nem fértek a fő sodorba. Ennyi magabiztosság után csak remélhetjük, hogy erős lesz a szelekció. Sajnálatos hír, hogy magyar produkció idén nem került versenybe, de Bucsi Réka személyében hivatalos zsűritagot üdvözölhetünk, aki a kisfilmes grémiumba kapott meghívást.
A Berlinale új csapata nem várt gondokkal szembesült. Már hosszú évek óta a senkiföldjén felépült új városrészben, a Potsdamer platz és a plázái falai között lévő központi rész idén már nem ideális helyszín, mivel január 1-én bezárt a Sony center plázája (nem tudtak megegyezni a bérleti díjban, lám Németországban is van ilyen), így most csaknem húsz vászonnal kevesebb áll rendelkezésre. Sőt, olyan híreszteléseket is hallani, hogy Berlinale palota funkciót is betöltő rendezvénykomplexum színházzá alakul, így kérdéses, hogy jövőre mennyire lesz szívesen látott vendég a filmes világ. A szaklapok szerint ezek a problémák nem biztos, hogy tragikusan érintik a fesztivált, mivel jelenleg vannak Berlinben olyan mozik, ahol a kulturális rendezvény elfér. Az elmúlt tizenöt évben elképesztően nagyra nőtt filmvásár, azaz a European Film Market azonban komoly gondokkal küzdhet majd, ha így lesz.
Nem várt villámcsapás volt a fesztivál számára a Die Zeit meglepetés cikk, amelyben nyilvánosságra hozták: bizonyítékot találtak arra, hogy a Berlinálét alapító Alfred Bauer tagja volt a Sturmabteilungnak, illetve, hogy 1942-től Goebbels propaganda minisztériumában magas beosztású ember volt és konkrétan ő döntött arról, hogy mely színészeket és rendezőket sorozzák be és küldik a frontra, illetve, hogy kik készíthetnek "lelkesítő és orientáló" filmeket.
Cikkükben kitértek arra is, hogy Bauer professzionális módon tüntette el a náci múltja bizonyítékait - de mindent nem sikerült. Peter Cowie kritikus 2010-ban megjelent Berlinale című könyvében állítja: közismert tény volt Németországban, hogy Bauer a 1940-es években dolgozott "Nemzeti Filmirodában", de független filmőrültnek tartották, aki szakmai okok miatt volt a helyén. Vagy talán inkább kém volt, mivel az 1945-ös megszállás után a britek őt nevezték ki filmügyi tanácsadónak és amerikai segítséggel alapította meg a Berlinálét. Ezek az új információk a fesztivál történetét is új kontextusba helyezik, hiszen nyilvánvaló, hogy megalapításánál politikai erők húzódtak a háttérben. A Berlinale szervezői úgy döntöttek, hogy mindennek hatására felkérnek történészeket: kutassák és írják meg a fesztivál születésének hiteles történetét, ám addig is felfüggesztik az Alfred Bauer-díjat, amely a legjobb friss tehetségnek járt eddig.
A filmfesztiválok és a politika kapcsolata nem újkeletű dolog. A velencei mustrát 1932-ben alapító Giuseppe Volpi konkrétan Benito Mussolini ötletét valósította meg, amikor létrehozta a filmalkotásokat ünnepélyes keretek között bemutató fesztivált és senki előtt nem volt kérdés a fasiszta propaganda befolyása. A demokratikus válasz erre a Cannes-i fesztivál létrehozása volt 1946-ban. Az viszont, hogy az önmagukat mindig függetlennek valló berliniek kerültek a kínos politikai múlt kontextusába, nem kellemes szituáció.
