Mindegy nekem, csak jampi legyen! - Bereményi Géza a fényről az éjszakában

Publikálás dátuma
2020.02.22. 18:58

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A Teleki tértől az orosházi barakkvilágig kacskaringóznak Bereményi Géza önéletrajzi regényének néhol megrendítően önvallomásos, máshol pimaszul szarkasztikus sorai, tizennyolc éven és hatszázharminchat oldalon keresztül. A személyes szűrőn átengedett korrajzból kiderül többek között, hogy miért jó jampecnek lenni, hogyan lett Vetró Géza áthúzva, miként okoz gyomorgörcsöt a Kincses kalendárium szignálja vagy mekkora kalamajkát képes okozni néhány üres bambisüveg.
A Dickens-féle regény teljes címe – A Varjúvárbeli ifjú, David Copperfield élettörténete, kalandjai, tapasztalatai és megfigyelései (melyeket egyébként egyáltalán nem akart nyilvánosságra hozni) – minden további nélkül behelyettesíthető „a józsefvárosi Bereményi Géza kalandjaival, tapasztalataival és megfigyelései­vel”. Mi köze a magyar Copperfieldnek a félárva angol kisfiúhoz?  Már gyerekként alakmásomként figyeltem fel Copperfield Dávidra – én is éppúgy érezni akartam annak a boldog száműzetésnek a szabadságát, amit ő érzett a XIX. századi Angliában. Sok párhuzam van az életünkben is: a magyar Copperfieldnek ugyan nem halt meg az édesapja, de elhagyta őt és az édesanyját, és a gyereket hatéves koráig az anyai nagyszülei nevelték. Nagy boldogságban élt a Teleki tér 9-ben, az udvart körülölelő tíz szoba-konyhás lakás egyikében, a felnőttek kedvenceként. Aztán hatéves korában, amikor már iskolába kellett volna mennie, eljött érte az édesanyja – mondhatom így, harmadik személyben? –, aki férjhez ment megint, hogy magával vigye, és nadrágos embert csináljon belőle. Mert a kis magyar Copperfieldnek piszkos volt a keze, látszólag teljes elhanyagoltságban és túlzott szabadságban élt. Aztán jött egy szőke, kemény tekintetű, fiatal orvos, Rozner István, aki onnantól a nevelőapja lett, aki miatt áthúzták az eredeti nevét a bizonyítványán – Vetró Géza –, és aki miatt hirtelen ugyanúgy vége szakadt a gondtalan gyerekkornak, mint mikor Copperfield Dávid anyja hozzáment Edward Murdstone-hoz. Csak őt úgy írja le Dickens, hogy „baljós tekintetű fiatal férfi”. Annyiban is hasonlít a két fiú sorsa, hogy később, már kamaszként mindketten egyetlenegy csodás szökéssel szabadultak meg mindentől. Bámulatos részletességgel ír egészen korai emlékeiről – 200 oldal után még mindig csak hatéves. Én alig emlékszem valamire óvodás koromból…  Az később derül ki, melyik korból vannak az embernek emlékei. Azt hiszem, az eseményekben és érzelmekben gazdag időszakok csak egy időre halványodnak el. Az én legintenzívebb időszakom életem első 15 éve volt. Egyszer egy professzor azt mondta nekem, hogy visszanézve az életére, kiderült, a gyerekkor hosszú, a kamaszkor hosszú, az ifjú kor hosszú, és amikor az ember belép a munkahelyére vagy elkezdi az úgynevezett karrierjét, akkor megváltozik az idő menete. És az első munkanap után kilépve hirtelen azon kapja magát, hogy máris nyugdíjas. Aztán, ha megérjük, az öregkor megint hosszú lesz. Minél több minden történik velünk, annál lassúbbnak tapasztaljuk az idő folyását. A munkával töltött időben nagyon sok társadalmilag hasznos dolog történik ugyan, de ennek a nagy része az egyéni élet szempontjából teljesen felesleges. Amikor Kodály Zoltán meghallotta, hogy a New Yorkban élő Bartók Béla meghalt, annyit mondott, hogy „Ő a könnyebbik karriert választotta, hogy elment Amerikába, és a nehezebb életet. Én pedig, azzal, hogy itthon maradtam, a könnyebbik életet és a nehezebbik karriert”. A kar­rier és az élet különválasztása egyébként nagyon gyakori az irodalomban. A gyerek- és ifjú korról sokat lehet írni, a felnőttkort pedig írja meg más, ha figyelemre méltó. Egy kicsit azért majd még szeretném továbbszőni a regényt, nagyjából 25 éves koromig (a Magyar Copperfield Bereményi Géza 18 éves korában, a besorozásával ér véget – A szerk.), de egyelőre nem találom rajta a fogást, nem látom a hozzá vezető utat.
A mostani énje könnyebben azonosul a kis Vetró, majd Rozner Gézával, mint a későbbi Bereményivel? Vagy egyszerűen csak szívesebben csalogatja elő a gyerekkorát? Ahogy a Cseh Tamás-dalban írta: „Még egyszer csak bújj elő, vízben, kövek alatt rejtőzködő, félelmes, álmos korom…”? Nem is tudom. Az biztos, hogy miközben írtam, teljesen gyerekké lényegültem. Mintha ott lettem volna újra az adott történésekben, a Teleki téri ház udvarán, ugyanazokkal az érzésekkel, mint amiket 6, 8 vagy 14 évesen éreztem. És az is igaz, hogy az egyetemista, később karriert kezdő Bereményi életét, aki végigtombolta Budapest utcáit, szerintem nem fogom tudni megírni egyes szám első személyben. Igen, talán ez lesz a jó irány, az egyes szám harmadik személy… Az meg, hogy miért kell ezt nekem megírnom? Egyszer Hanoiban egy számlára felfirkantottam, hogy „az írás az egyetlen feltétele annak, hogy az ember elfogadja önmagát”. Hogy a Teleki tér, a nagyszülői ház mennyire meghatározó volt az életében, korábbi műveiből is kiderül. Mint ahogyan az is, hogy az arany valamiféle különös, szimbolikus jelentőséggel bír. Az Eldorádóban Monori életfilozófiája, hogy akinek aranya van, annak mindene van; és ebben a regényben is emblematikus, hogy amikor először látja az édesapját, Vetró Gézát, ő épp a volt apósának adja el az arany Doxáját, amit aztán a Bereményi nagyapa, miután megvett a volt vejétől, önnek ajándékoz mint családi ereklyét. Mitől ennyire fontos az arany? Olyan anyag, ami mindig és minden körülmények között tartja az értékét. Ráadásul talán a legritkábban előforduló nemesfém az egész földkerekségen, legalábbis nekem ezt mondták a kereskedők a Teleki téri piacon. Csak veszélyes, mert elrabolhatják. Mert mindenki szereti. A pénz változik, romlik, javul, de az arany mindig arany marad. Egy biztos pont a folyton változó világban. Még a gyémántnál is biztosabb. Szimbolikus az is, ha van belőle, és az is, ha nincs vagy ha ellopják. Én apám arany Doxa óráját elveszítettem. Leesett a kezemről. És nem bántam egy pillanatig sem. Idegen volt számomra. Az anyai nagyapám meg az apám, egy ravasz és egy naivabb felnőtt vetélkedésének a tárgya lettem általa. Én akkor ezt ott világosan láttam, így az aranyóra elvesztette az értékét a szememben. Nagyon sok dal megidéződik a regényben. Ha ezek mentén rajzolná meg az élete ívét, melyiktől indulunk és melyikhez érkeznénk? Lehettem vagy 3-4 éves, amikor az egyik Teleki téri szomszéd, a Zsiga bácsi, 74 százalékos hadirokkant, elvitt a feleségével az Erkel Színház elé egy utcabálba. Volt ott néhány pár, akik furcsa zenére nagyon különösen táncoltak, dobálták magukat, az illedelmesek meg csak álltak megsértődve. „Mindegy nekem, csak jampi legyen, s már a vérem forr” – szólt a dal, én meg irigykedve és csodálva néztem őket. A jampecek voltak ez első hőseim, azt hiszem, a jampik tisztelete ’56-ig kitartott. Aztán ott van a Te vagy a fény az éjszakában, amit a szomszéd Winkler néni énekelt mindig, aki vagy tíz éven át haldoklott – sokáig ez a dal volt az én nótám is. Aztán jönnének a kamaszkori csajozások zenéi, a Summertime, később a Beatles és a mindenkori lényeg: Love Me Do. Végül a saját dalszövegek felé kanyarodnánk, amelyek ugyan a dalműfajt utánozzák, de már másról szólnak. Mi másról? Az örök jampiságról. Az igazi életről. A társadalmon kívüliségről. A társadalmon kívülieket mindig rendkívül tiszteltem. Én magam is az akartam lenni. Sikerült? Olykor. Néhány jelben. Néhány dologhoz még ma is ragaszkodom. Például, hogy nem számít nekem a pénz annyira, mint kéne, nem érdekelnek a körülmények, amelyek között élek. Csak az a fontos, hogy ne gátolja a szabadságomat semmi. Maximum az, amit tudatosan veszek magamra. „Micsoda útjaim voltak nekem / – szólt Désiré, most, hogy emlékezem, / micsoda egy zűrzavar, hány tévedés, / tán hazudtam is…” A nevelőapja önt is számtalanszor lehazugozta. Volt olyan füllentés, amit megbánt? Nem. Egyébként hatéves koromig egyáltalán nem hazudtam. Nem volt rá szükségem. Később se lettem valami ügyes hazudozó, a hazug emberek sosem ügyesek a hazudozásban. Kevés közülük a jól elhitető. Belőlem a nevelőapám csinált hazugot, én meg elfogadtam ezt. És nem bánok egyetlen füllentést sem. Jogom volt mindenhez, hiszen terror alatt éltem. Azt hiszem, terror alatt – meg szerelemben – az embernek joga van mindenhez. A szabadságáért…

Magyar Copperfield

Ízelítő a Magvető Kiadónál február 20-án megjelent önéletrajzi regényből Ráadásul Winkler néni is egyre csak a Te vagy a fény az éjszakábant énekelgette, úgy várta a halálát. Őneki nyitva volt az ajtaja, kihallatszott az udvarra, ahogyan énekel. Nem volt erős a hangja, mégis követni tudtam a már ismerős szöveget. Ült az ágyában két párnával a háta mögött egész nap Winkler néni, az ajtaja mellett zománcos tábla a falon, ráírva, hogy HÁZMESTER, ő meg énekelgetett. Maczkáné meg Karolinka is ápolni meg tisztába tenni jártak át hozzá, ők mondták nekem, hogy szegényke a halálán van, tehát ő már a közelítő Istennek dalolta azt a slágert, amit Horváth néni a fia iránti szerelemből búgott mosás, vasalás idején. Egyikük udvarolt, a másik imádkozott vele, de mind a kettőnek álmodozó lett az arca közben, azért is szerettem, ha énekelnek az asszonyok. A férfiak csak akkor danolásztak, ha részegen jöttek haza és botladoztak az udvaron, de abban, hogy Ne menj rózsám a tarlóra, gyönge vagy még a sarlóra, nem volt semmi érdekes. Engem csakis a városi slágereket éneklő nők ragadtak magukkal. És ha megkérdezte valaki, hogy nekem mi a nótám, mindig megmondtam neki, hogy a Te vagy a fény az éjszakában, mert az arról szól, hogy aki szerelmes, az bármit csinálhat, nem szabad megbüntetni.

Szerző

Ahogy azt egy unoka elképzeli (Alex Capus: Léon és Louise)

Publikálás dátuma
2020.02.22. 15:06

A Franciaországban (Normandiában) született, Svájcban élő, német nyelven író Alex Capus 1997 óta jelentős szépirodalmi életművet tudhat magáénak, 22 kötete látott napvilágot ez idáig: elbeszélések, portrék és regények – a 2011 februárjában megjelent Léon és Louise utóbbiakból a hetedik volt a sorban, amit a rangos Német Könyvdíjra is jelöltek. A magyar olvasó a több mint 20 éves munkásságból most először ezzel a – 2019 decemberében kiadott – regénnyel ismerkedhet meg, Tatár Sándor fordításában. Halállal, pontosabban temetéssel nyit ez az életről mesélő könyv: 1986-ban Léon Le Gall Notre-Dame-béli ravatalánál találkozunk először a főszereplőinkkel. Az elhunytat öt gyermeke, tizenkét unokája, négy dédunokája és hozzátartozóik gyászolják – valamint Louise Janvier, aki hívatlanul jelenik meg a gyászszertartáson, hogy lerója kegyeletét élete nagy szerelme előtt. A történetüket León legkisebb fiának elsőszülöttje meséli el – „időbeli mérföldkövenként”. Kezdve a 17 éves fiatal fiú és lány 1918-as egymásra találásától egy normandiai faluban, az alig pár hónappal azutáni, I. világháború végi elszakadásukig; az egy évtizeddel későbbi párizsi viszontlátásukon és szerelmi együttlétükön át; az újabb 12 évnyi kommunikációs szünetet megszakító, Louise által írt levelekig (3 levél 1940–43-ból); majd az 1945 őszi ismételt találkozást – a Szajnán ringó lakóhajóban (lásd a könyvborítót) – követő részbeni együttélésig, ami a feleség, Yvonne halála után, 1962-től válik teljessé. Bő negyed évszázadot, a két világháború keretezte francia történelmet átfogó mesét – benne családregényt – kap kézhez az olvasó, amibe éppúgy beletartozik a francia vidék és a főváros történelme, mint a szerelmeseké, az időközben rendőrségi laboránssá lett, házas és a gyerek­áldásra nem panaszkodható Léon és a Banque de France aranytartalékaival Francia-Szudánba, a Szenegál-folyó partjára távozó hivatali kompániához tartozó Louise élettörténete. (Érdekes adalék a fiktív történetek mögött is valóságot kutató olvasóknak, hogy az író nagyapja, mit ad isten, éppen a párizsi rendőrségen, a Quai des Orfèvres-en töltött be laboránsi állást, mint Léon, és éppen abban az utcában lakott, a Rue des Ècoles-on, mint Léon családja, ahol a később íróvá lett unoka feledhetetlen nyarakat töltött. Továbbá az elbeszélő unoka pont abban az évben, 1961-ben született, mint az író…) A háborúk borzalmai, a túlélés érdekében tett mindennapi árulások, kollaborá­ciók vagy ellenállási formák éppúgy bemutatásra kerülnek, mint a boldogság/boldogtalanság házasságon belüli vagy azon túli megélése; a gyereknevelés apró-cseprő ­teendői; a francia gyarmatosítók a német megszállókhoz hasonlítható afrikai gyakorlata. Mindez a főszereplő Léonra is jellemző „vidám melankóliával”, szellős derűvel kerül papírra, jól érzékelhető – az olvasót is megigéző – tisztasággal, amit a magyar fordítás pompás (mondat)gördülékenysége biztosít. A tragikusnak is mondható élethelyzeteket és sorsokat ellensúlyozandó az elbeszélés szinte mesei. [Amibe csak kivételesen csúszik be néhány elírás: Louise első életjelét/levelét az elbeszélő a 174. oldalon 1940. április 14-re teszi, a 182. oldalon már 1940. június 14-re – utóbbi a helyes dátum; Léon nem „tizenhat éve” érzett viszolygást, mint ahogy a 226. oldalon áll, hanem 16 évesen; és nem négy gyermeke van (299. o.), hanem öt! – de ez tényleg csak kicsinyes kukacoskodás a részemről.] Ez a fentebb említett mese – az életrajzi ihletettség dacára – tényleg erősen fikciós a regény terében. Az unoka retrospektíven beszéli el valamikor, de mindenképpen 1992 után, egy nagybácsi halálát követően, amikor a dédunokák száma immár huszonhárom. „Elképzelem”, „úgy képzelem” kezdi mondatait az elbeszélő, hiszen nincs biztos tudása semmiről, Louise mindösszesen három levelének és a Banque de France-évkönyvek böngészésén túl. Merthogy a családban senki soha nem tett utalást Léon szerelmi viszonyára, amikor ellenben maga a nagyapa alkalmilag mégis elmesélt egy-egy régi eseményt, szemérmesen egy Louis nevű barát szerepelt benne, nem pedig a fekete hajú, zöld szemű, szeretett nő, Louise. Így az elbeszélői (puffer) távolságtartást a valós történelmi események közé beágyazott magántörténetek valóságtartalmát fixírozó olvasásmódnak is követnie érdemes. Arról nem is beszélve, hogy az 1962 és 1986 közti történések eleve a mesei befejezések homályos („boldogan éltek, amíg…”) ködébe vesznek: „eloldották a köteleket, fölszedték a horgonyt és kifutottak… az óceán felé”. Nem is szaporítanám a szót tovább e szép történet kapcsán: minden jó, ha jó a vége. (Ford. Tatár Sándor. Gondolat Kiadó, 2019. 333 o.) 
Szerző

Marton Dániel: Adiemus (Részlet egy készülő regényből)

Publikálás dátuma
2020.02.22. 11:01

Mohamed nem megy a hegyhez A nagy kérdés: miért & hogyan jutottunk el a Párhuzamos Világba? Miért nem a Párhuzamos Világ jutott el hozzánk? Lehetnék nagyon demagóg, hogy a Szocializmus egyszerűen ennyivel faszább a Kapitalizmusnál, ám a helyzet azért ennél bonyolultabb: amit mi így hívunk, az egyrészt nem kicsit különbözik attól, amely odaát a bolsevik forradalomból kifejlődött, másrészt, hogy ez így alakult, ahhoz sem kicsit járultak hozzá e két emberi világ fölött álló aktorok, akik a kettő közül az egyiket (segítek: a miénket) kvázi istenek módjára terelték a bolygóközi civilizációvá válás rögös útján. Ez a lényeg: űripar!!! Az itt nálunk tényleg nagyon pörgött, hisz ez volt a cél, hogy pörögjön, úgyhogy pörgött is: 1 kg teher felröpítésének fajlagos ára nagyjából ugyanolyan drámai mértékben csökkent az elmúlt 40 év alatt, mint egy tranzisztor legyártásáé… Ám amíg a tranzisztorok egyre kisebbek lettek, addig ezen űrbe felszálló járművek egyre nagyobbak, tehát nem is egyre több lett belőlük, hanem egyre kevesebb: egy nukleáris hajtómű már önmagában akkora, mint egy kisebb gyárcsarnok, az üzemeltetése pedig annyiba kerül, mint egy egész városé. Cserébe felröpít kb. kétezer intermodális konténert évente akár ötvenszer is, ami tehát összesen kb. százezer, ami bizony nem kevés! Évente kb. ötmilliárd nemzetközi dollár osztva százezerrel, az tehát kb. $50 000 konténerenként. Egyben ötven ember is kényelmesen elfér… Legalábbis relatíve kényelmesen! Küldetésem évében mindössze két gép működött, noha félig már elkészült a harmadik is. Mind a 2 olyan elképesztően gigantikus volt, (meg olyan rondák is), hogy a legtöbb emberben már a puszta látványuk általában zsigeri halálfélelmet keltett. Sokan eleve nem is mernek felszállni rájuk, pedig nekik köszönhetően lett jóval olcsóbb a világűrben vakációzni, mint a felkapottabb nyaralóhelyeken, meg amúgy biztonságosabb is. Ezek mindketten hidroplánok + elődeik is azok voltak: az óceánról szálltak fel nagyrészt az Egyenlítő környékén, hogy a bolygónk forgása is adjon nekik egy kis extra lendületet. Születésem évében épült meg az első működőképes hajtómű, amit a következő évben már bele is raktak egy hatalmas gépbe, amelyet 8 évnyi sikeres szolgálat után egy igen szerencsétlen baleset miatt kellett kivonni a forgalomból. A sugárhajtómű égéskamráját ugyanis erősen radioaktív hasadóanyag fűtötte, melyből egy meghibásodás miatt egy igen komoly dózis a légkörbe került. Hát bizony az nem volt vidám! A kényszerleszállás után az egész gépet egy mindentől távol eső partszakaszon direkt erre a célra kialakított szárazdokkba vontatták, ahol azóta turisták százezrei mentek föl a fedélzetére nehéz & kényelmetlen ólompáncélokban, ám abban az évben konkrétan a másik 3 gépet is le akarták állítani az opportunista politikusok. Szerencsére végül inkább őket állították le oly súlyos harcok árán, hogy apámat el is bocsátották részben emiatt a Cégtől, meg a fekete hattyúk egész főtörzsét is darabokra szedték! Az iparág konjunktúrája viszont ekkor már megállíthatatlan volt elsősorban a Holdon és a Föld gravitációs mezejébe befogott apró égitesteken zajló bányászat következtében: egy nagyobb meteor ásványkészlete gyakorlatilag többet ért, mint az emberiség összes gazdasági tevékenysége egy egész év alatt, úgyhogy azt a 3 gépet végül mindenféle szigorú biztonsági felülvizsgálatok után újra szolgálatba állították, hogy a bányászáshoz mindenféle eszközöket felvigyenek, az ásványokat pedig lehozzák. A mostani két gépet már fúziós reaktorok hajtják, amelyeknek egyes alkatrészei egy idő után szintén radioaktívvá válnak ugyan, de korántsem annyira, mint a dúsított urán, úgyhogy egyelőre nem történt velük semmilyen galiba. Már felnőtt nő voltam, amikor a 2 gép szolgálatba állt, az első kifejezetten profitorientált erőmű átadásának évében pedig már 30 éves. Európa legutolsó szénégető erőművét 2015-ben állították le ünnepélyesen végleg valahol Donyeck környékén.  Ad astra per aspera Space marine-oknak hívják nálunk is azon bátor férfiakat & nőket, akik tetszetős címerekkel díszített masszív rikító szkafandereikben a futurisztikus fegyverekre emlékeztető nagy szerszámgépeikkel kb. úgy néznek ki, mint a népszerű „Warhammer 40 000” világ főhősei, ám a szkafanderek alatt nálunk nem holmi mutáns übermenschek vannak, hanem nagyon is finom & aprólékos halandó emberek, akik egyúttal meglepően rugalmasak & türelmesek is kellett, hogy legyenek! Mindenbe bele kellett ugyan kössenek a szigorú biztonsági előírások miatt, ám a végén mindig észszerű kompromisszumokat kellett kötni, hogy a részvénytársaságok „zsoldos” űrhajósai ne rettegve dugdossanak előlük mindent, hanem bízzanak bennük még inkább, mint a saját főnökeikben. Egy space marine kedvenc mondása: „Ez a szabály értetek van, drágáim, nem ellenetek!” – ez lehetne akár a mottójuk is. A legjobb, akit én ismerek a szakmában, egy kedélyesen bolond, alacsony, vézna, középkorú kolumbiai férfi: egy bizonyos Manuel Bronsky százados, a legendás Intrepid űrhajó kapitánya. Itt nincs helye tehát semmiféle dogmatizmusnak & brutalitásnak, mert gyakran hihetetlenül abszurd & bizarr (valamint természetesen elképesztően bonyolult) szituációkat is a legnagyobb nyugalommal kell megoldjanak: ők felügyelnek minden tevékenységet odakint a tágas világűrben, a kritikus rendszereket pedig maguk üzemeltetik. Tízéves voltam, amikor kb. húsz másik gyerekkel együtt engem is fölvittek az űrbe, mert már akkor is elég sok ilyen programot szerveztek a természettudományok iránt érdeklődő fiataloknak, hogy azok az érettségi után egyből közéjük álljanak. Többször is mehettem, miután egy népszerű parancsnok az első alkalommal kijelentette, hogy engem az Isten is space marine-nak teremtett, úgyhogy igyekeztem ennek megfelelően jó viszonyt ápolni velük, amelynek köszönhetően végül a legnagyobb megtiszteltetésükben is részesülhettem: egy nagyszabású akciójuk operatív irányítását bízták rám a Vénusz felső légkörében, ahol egy aerosztatikus gázgyűjtő állomás parancsnoka a személyzet egy részével együtt meglehetősen bonyolult politikai okokból teljesen bekattant. Az űrben elég könnyen meg lehetett menni bizony ilyen okokból is, mert itt sajnos egyszerűen mindent áthatott a politika: a zsoldosok leginkább anarcho-kapitalista nézeteket vallottak, a marine-ok pedig ezzel szemben kizárólag a Birodalom „régi” szocialista-humanista eszményeihez állhatatosan kötődő kollégákat vettek maguk közé.
Szerző
Témák
sci-fi űrutazás