Tatár Sándor versei

Én nem tudom,

miért rinyáltok úgy a tartós

elköteleződéstől (párkapcsolat);

öltse az akár házasság formáját??

– pókhálós, régi intézmény, szentigaz,

de nem bizonyul épp elégszer meggyőzőnek

poros-pókhálós palackok bel-nedűje?

szóval melenget az (na jó: akár melengethet is),

mint erejét próbálgató napsugár a

vékonygyapjú tavaszi bárányt

és VESZÉLYTELEN, MINT a felsővezetékre

vizelni a gyalogoshídról,

vagy mást gondolni errefelé a világról,

mint amit kell,

avagy mint

a cápavontatású vízisí.

„Mindig így volt e világi élet…”

(De vajon mennyit kapnánk értük?)

Látnivaló semmi: oszoljunk;

Ki tudja, mi is a reszortunk?

Mindig így volt: van, ki felkarol,

S olyan is akad, ki kifarol.

(Kitart az egyik, más kihátrál –

Nem teazsúr ez, lásd, virágszál!)

Aljas szándék is lesz felülről,

Ami tisztességet felőröl:

Kommandóra közénk pénzt lövet –

Telhet abból whisky s szép kötet;

Végső soron mindőnk védtelen

(Így vagy úgy mindenképp vétkezem);

Nem ítél egy’, más meg pálcát tör –

Így virul s terjed az ártáskör.

Hát ez van, szépöcsém, facsiga;

Csapnánk kormányunkat zaciba!