Szerényi Tamás: Kisüsti (novella)

Mindenkinek az életében vannak hősök. Kinek kisebbek, kinek nagyobbak, kinek valódi szuperhősök, kinek egyszerű szájhősök. Az én hősöm Zorró volt. Zorrót mindenki ismerte a környéken. Én a sarki presszóban találkoztam vele először, mikor anyám leküldött szódáért.

Zorrót azért hívták Zorrónak, mert ő volt a falu igazságosztója: egész nap a kocsmában ült, és osztotta az igazságot. Amikor nem a nagyotmondással volt elfoglalva, ivott és játékgépezett. Várta, hogy leessen a három cseresznye, amire persze hiába várt, mégis úgy beszélt, mintha már rég nála lenne, nem is három, hanem az összes.

– Ha nem tudom kipörgetni, akkor kikérem! – mondogatta, és olyankor a kocsmáros töltött neki egy újabb kisüstit. Nem sajnálta tőle, a pohár csurig volt, úgy kellett leinni belőle, vagyis hát, kellett volna, de Zorró nem vacakolt, ő egy bravúros mozdulattal lecsapta az egészet, anélkül, hogy egy csepp is kilöttyent volna.

Az első találkozásunkkor is ott hevert előtte a felespohár, ami a gyenge villanyfényben kissé opálosan csillogott, akárcsak Zorró tekintete.

– Elöblítsem? – kérdezte tőle a kocsmáros, akinek akkoriban még nem tudtam a nevét, pedig néha kaptam tőle málnafröccsöt.

– Isten ments! Víz nem érheti – vágta rá Zorró, és intett, hogy töltsön. Ahogy az utolsó csepp is a poharában landolt, egy hajtásra megitta. Aztán rám nézett.

– Gyere csak ide, kisöreg! – rendelt magához. – Na, mondd, mit kérsz: egy barackot a fejedre vagy egy cseresznyét a kezedbe?

– Én csak a habos málnát szeretem! – feleltem önérzetesen. Ez a habos málna, ez nagyon tetszett neki. Azt mondta, mégiscsak rokonlelkek vagyunk, ha mindketten ennyire szeretjük a gyümölcsöt. Arra kért, mondjak még ilyeneket, cserébe megtanít az életre.

És én mondtam. És csak mondtam és mondtam. Be nem állt a szám, kivéve, mikor tele volt málnával, de ő is rengeteget mesélt, akármit mondtam, eszébe jutott róla egy újabb történet, mindenkit ismert, mindenhez értett, és közben még a nyerő szisztémáját is elárulta nekem.

Végül anyám jött értem, valamikor estefelé. Üdvözlésképp lekevert egy méretes pofont. Amíg bömböltem, Zorróhoz fordult. – A franc megesz téged! – támadta le rögtön, aztán mindenféle gyerekhülyítő vén bolondnak elmondta. Persze már késő volt, Zorró addigra végérvényesen a hősömmé vált. Mikor anyám a fülemnél fogva kicibált a presszóból, ő utánam fordult. – Viszlát, kisöreg! – mondta búcsúzóul, és elvigyorodott.

Legközelebb már én kértem anyámat, hogy mehessek szódáért, és ahogy nőttem, egyre többet jártam le, egy idő után bevásárolni is engem küldött, én pedig boldogan mentem, mert útközben találkoztam Zorróval, aki betartotta az ígéretét – ha épp nem a presszóban, akkor a piacon okított, de olyankor is meghívott egy málnára, aztán már nem csak arra: ő vette az első sörömet, ő kínált meg először cigivel, még borotválkozni is ő tanított, egy rozsdás sörnyitóval mutatta meg, hogy kell.

Aztán eltelt sok-sok év, és belőle lett kis öreg, összetöpörödött az évek meg a kisüstik súlya alatt. Már egyetemista voltam, mikor először lerobbant. Onnan lehetett tudni, hogy jóval kevesebbet beszélt. Agyvérzés. A fél arcára lebénult. Azért a kisüstit még le tudta nyomni, és cigizett is félpofával, úgy szívta, mint két másik, persze nem lett volna szabad neki. Ugrattam is vele, de csak módjával, mert bántani nem akartam, kioktatni meg végképp nem lett volna értelme.

Akkor már jobbára csak a fociról tudtunk beszélgetni, a régi sztorikat Zorró helyett a többiek mesélték, akik szintén hamar megvénültek, gyorsabban, mint ahogy én felnőttem. Csak ültem ott csendben, hallgattam őket és ittam a sportfröccsömet vagy valami mentes lónyálat – így becézte Zorró az ilyen nullanullás söröket. Azt se igazán értette, miért nem iszom rendesen, meg mire fel tanulok annyit, mikor ő se ment semmire a papírral.

Pedig minden fontosabb vizsgám után vele koccintottam először, és olyankor én is lehúztam azt a cefreszagú cseresznyét. Szó nélkül megittam az elsőt, de a többit már nem is próbálta meg rám tukmálni. Abból tudtam, hogy ha nem is ért teljesen, legalább elfogad. Hát ilyen volt ő.

Aztán, mikor nekem tapsoltak, neki akkor harangoztak. A diplomaosztóm másnapján kinn volt a neve – korábban soha nem láttam leírva –, egyedül az övé szerepelt a gyászjelentésben. Hiába, ennek így kellett lennie, Zorró ezt már jóval azelőtt kiérdemelte.

A temetésen láttam őt utoljára. A nyitott koporsóban feküdt, aztán kivitték, mi pedig mentünk utána. Felfoghatatlanul hamar elnyelte a föld. De mielőtt még a virágok és a koszorúk is rákerültek volna, a kocsmáros – akit Gézának hívtak – poharakat osztott szét, így még egyszer, utoljára ihattunk egyet közösen a hősünk emlékére, majd a pohár aljára gyűlt kisüstit rálöttyintettük a földhalomra, azzal búcsúztunk tőle. Egy árnyas juharfa tövében temették el. Jó helye volt ott, nem messze apámtól.