Szerényi Tamás: Kisüsti (novella)

Publikálás dátuma
2020.02.22. 09:47

Fotó: Adományozó: Erdei Katalin / Fortepan
Mindenkinek az életében vannak hősök. Kinek kisebbek, kinek nagyobbak, kinek valódi szuperhősök, kinek egyszerű szájhősök. Az én hősöm Zorró volt. Zorrót mindenki ismerte a környéken. Én a sarki presszóban találkoztam vele először, mikor anyám leküldött szódáért. Zorrót azért hívták Zorrónak, mert ő volt a falu igazságosztója: egész nap a kocsmában ült, és osztotta az igazságot. Amikor nem a nagyotmondással volt elfoglalva, ivott és játékgépezett. Várta, hogy leessen a három cseresznye, amire persze hiába várt, mégis úgy beszélt, mintha már rég nála lenne, nem is három, hanem az összes. – Ha nem tudom kipörgetni, akkor kikérem! – mondogatta, és olyankor a kocsmáros töltött neki egy újabb kisüstit. Nem sajnálta tőle, a pohár csurig volt, úgy kellett leinni belőle, vagyis hát, kellett volna, de Zorró nem vacakolt, ő egy bravúros mozdulattal lecsapta az egészet, anélkül, hogy egy csepp is kilöttyent volna. Az első találkozásunkkor is ott hevert előtte a felespohár, ami a gyenge villanyfényben kissé opálosan csillogott, akárcsak Zorró tekintete. – Elöblítsem? – kérdezte tőle a kocsmáros, akinek akkoriban még nem tudtam a nevét, pedig néha kaptam tőle málnafröccsöt. – Isten ments! Víz nem érheti – vágta rá Zorró, és intett, hogy töltsön. Ahogy az utolsó csepp is a poharában landolt, egy hajtásra megitta. Aztán rám nézett. – Gyere csak ide, kisöreg! – rendelt magához. – Na, mondd, mit kérsz: egy barackot a fejedre vagy egy cseresznyét a kezedbe? – Én csak a habos málnát szeretem! – feleltem önérzetesen. Ez a habos málna, ez nagyon tetszett neki. Azt mondta, mégiscsak rokonlelkek vagyunk, ha mindketten ennyire szeretjük a gyümölcsöt. Arra kért, mondjak még ilyeneket, cserébe megtanít az életre. És én mondtam. És csak mondtam és mondtam. Be nem állt a szám, kivéve, mikor tele volt málnával, de ő is rengeteget mesélt, akármit mondtam, eszébe jutott róla egy újabb történet, mindenkit ismert, mindenhez értett, és közben még a nyerő szisztémáját is elárulta nekem. Végül anyám jött értem, valamikor estefelé. Üdvözlésképp lekevert egy méretes pofont. Amíg bömböltem, Zorróhoz fordult. – A franc megesz téged! – támadta le rögtön, aztán mindenféle gyerekhülyítő vén bolondnak elmondta. Persze már késő volt, Zorró addigra végérvényesen a hősömmé vált. Mikor anyám a fülemnél fogva kicibált a presszóból, ő utánam fordult. – Viszlát, kisöreg! – mondta búcsúzóul, és elvigyorodott. Legközelebb már én kértem anyámat, hogy mehessek szódáért, és ahogy nőttem, egyre többet jártam le, egy idő után bevásárolni is engem küldött, én pedig boldogan mentem, mert útközben találkoztam Zorróval, aki betartotta az ígéretét – ha épp nem a presszóban, akkor a piacon okított, de olyankor is meghívott egy málnára, aztán már nem csak arra: ő vette az első sörömet, ő kínált meg először cigivel, még borotválkozni is ő tanított, egy rozsdás sörnyitóval mutatta meg, hogy kell. Aztán eltelt sok-sok év, és belőle lett kis öreg, összetöpörödött az évek meg a kisüstik súlya alatt. Már egyetemista voltam, mikor először lerobbant. Onnan lehetett tudni, hogy jóval kevesebbet beszélt. Agyvérzés. A fél arcára lebénult. Azért a kisüstit még le tudta nyomni, és cigizett is félpofával, úgy szívta, mint két másik, persze nem lett volna szabad neki. Ugrattam is vele, de csak módjával, mert bántani nem akartam, kioktatni meg végképp nem lett volna értelme. Akkor már jobbára csak a fociról tudtunk beszélgetni, a régi sztorikat Zorró helyett a többiek mesélték, akik szintén hamar megvénültek, gyorsabban, mint ahogy én felnőttem. Csak ültem ott csendben, hallgattam őket és ittam a sportfröccsömet vagy valami mentes lónyálat – így becézte Zorró az ilyen nullanullás söröket. Azt se igazán értette, miért nem iszom rendesen, meg mire fel tanulok annyit, mikor ő se ment semmire a papírral. Pedig minden fontosabb vizsgám után vele koccintottam először, és olyankor én is lehúztam azt a cefreszagú cseresznyét. Szó nélkül megittam az elsőt, de a többit már nem is próbálta meg rám tukmálni. Abból tudtam, hogy ha nem is ért teljesen, legalább elfogad. Hát ilyen volt ő. Aztán, mikor nekem tapsoltak, neki akkor harangoztak. A diplomaosztóm másnapján kinn volt a neve – korábban soha nem láttam leírva –, egyedül az övé szerepelt a gyászjelentésben. Hiába, ennek így kellett lennie, Zorró ezt már jóval azelőtt kiérdemelte. A temetésen láttam őt utoljára. A nyitott koporsóban feküdt, aztán kivitték, mi pedig mentünk utána. Felfoghatatlanul hamar elnyelte a föld. De mielőtt még a virágok és a koszorúk is rákerültek volna, a kocsmáros – akit Gézának hívtak – poharakat osztott szét, így még egyszer, utoljára ihattunk egyet közösen a hősünk emlékére, majd a pohár aljára gyűlt kis­üstit rálöttyintettük a földhalomra, azzal búcsúztunk tőle. Egy árnyas juharfa tövében temették el. Jó helye volt ott, nem messze apámtól.

Tatár Sándor versei

Publikálás dátuma
2020.02.22. 07:31

Én nem tudom, miért rinyáltok úgy a tartós elköteleződéstől (párkapcsolat); öltse az akár házasság formáját?? – pókhálós, régi intézmény, szentigaz, de nem bizonyul épp elégszer meggyőzőnek poros-pókhálós palackok bel-nedűje? szóval melenget az (na jó: akár melengethet is), mint erejét próbálgató napsugár a vékonygyapjú tavaszi bárányt és VESZÉLYTELEN, MINT a felsővezetékre vizelni a gyalogoshídról, vagy mást gondolni errefelé a világról, mint amit kell, avagy mint a cápavontatású vízisí. „Mindig így volt e világi élet…”                                      (De vajon mennyit kapnánk értük?) Látnivaló semmi: oszoljunk; Ki tudja, mi is a reszortunk? Mindig így volt: van, ki felkarol, S olyan is akad, ki kifarol. (Kitart az egyik, más kihátrál – Nem teazsúr ez, lásd, virágszál!) Aljas szándék is lesz felülről, Ami tisztességet felőröl: Kommandóra közénk pénzt lövet – Telhet abból whisky s szép kötet; Végső soron mindőnk védtelen (Így vagy úgy mindenképp vétkezem); Nem ítél egy’, más meg pálcát tör – Így virul s terjed az ártáskör. Hát ez van, szépöcsém, facsiga; Csapnánk kormányunkat zaciba!
Szerző
Frissítve: 2020.02.22. 07:32

Sose nő be a szíve lágya (Öt éve hunyt el Fodor Ákos költő)

Publikálás dátuma
2020.02.21. 20:48

"Szerves életbe merülten / sebeztem és sebesültem. / Mindezeken túlvagyok. / El- és megbocsássatok” – lehettek volna akár ezek az éppen ma öt éve, 70 éves korában elhunyt haiku nagymesternek az utolsó szavai, de Fodor Ákos közvetlenül a halála előtt már nem mondott semmit. Jólesően megsörözött, cigarettára gyújtott, majd elindult. Befelé.
A felesége, Podonyi Hedvig részletesen, minden pátosz nélkül, megrendítő tárgyilagossággal számolt be Fodor Ákos utolsó napjáról egy a Parnasszus 2015-ös őszi számában megjelent írásban. Sok egyéb mellett az a gondolat hangsúlyos belőle nagyon, amit Fodorral kapcsolatban lényegében mindenki megemlít, aki ismerte vagy akár csak egyetlen egyszer is találkozott vele életében: roppant tapintatos ember lévén nem bírta elviselni, ha úgy érezte, valakinek a terhére van, netán bárkit önszántán kívül megbánt. Már nagyon beteg volt, mégis csupán az utolsó másfél napját töltötte ágyban fekve. Akkor is folyton föl akart kelni, figyelt rá, hogy ne okozzon túl sok aggodalmat a szeretteinek. „Végtére is attól, hogy az ember haldoklik, még nem muszáj tunyulnia, ha ád magára” – mondta a két álomba zuhanás közötti alig ébrenlétben. Kevesen tudtak úgy szeretni, mint ő – mondják ezt is róla sok egyéb szuperlatívusz mellett; „Minden megérint – Úgy látszik: sose nő be a szívem lágya” – mondja magáról ő az egyik sokat idézett haikujában. Temérdek japánosan rövidre szabott Fodor Ákos-ver­si­ke és hozzájuk kapcsolódó élmény toporog az ember szeme és szíve előtt, ha kísérletet tesz rá, hogy felidézze, milyen volt a költőjük, mégis olyan nehéz róla bármit is mondani, ami egy in memoriam-méltatásban nem lesz közhelyes, tudálékos és másismétlő. Fel kell csak csapni egy Fodor Ákos-kötetet, bármelyiket a most már 22 közül (az utolsó három – Gyöngyök, göröngyök, Zaj-szünet, Zene-idő – posztumusz jelent meg), vagy találomra rákattintani a közösségi oldalak valamelyik Fodor Ákos-profiljára (rengeteg van a F. Á. Kedvelőinek Társaságától az Akik szerették Fodor Ákos verseitig), és belemerülni a pár soro­saiba. Annál többet senki és semmi nem tud mondani róla. Lehetne akár pusztán azokból összerakni egy ilyen írást, mintha ő beszélne arról, ki is volt valójában, egyes szám első személyben: „Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, / átléphetsz rajtam bármikor / oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan / bármikor. amikor csak jössz: zárva találsz, /érintésedre- / nyílóan, könnyen, zajtalanul.” „Egyik sem vagyok. / Sem üllő, se kalapács: Talán: a csengés.” Becsvágya több is volt, az egyik: „mennél kedvesebb / emléked legyek”, a legfőbb pedig: „Mennél pontosabb / mondatokat írni a / kérdőjel elé”. Alig akad a versein kívüli nyilatkozata, interjúkat sem szívesen adott, ha mégis megszólalt a klasszikus kérdezz-felelek felállásban, vagy az önesszé mezsgyéjére tévedt, sosem mulasztotta el valamiképpen megjegyezni, mennyire komikusnak érzi, ha az író önmagáról fecserészik. „Nem rejtőzöm – mondta –, egyszerűen nevetségesnek és kontraproduktívnak tartom, ha a festő a képe és annak lehetséges nézői közé áll és hadonászik. Más közelítésben: Hamlet ne menjen a szünetben a nézőtérre vicceket mesélni!” Pedig a haikuk Hamletje nagyon szerette a vicceket. Különböző helyzetekre különféle viccei voltak betárazva. Zalán Tibor mesélte róla, hogy az utolsó éveiben, amikor a szeme már annyira meggyengült, hogy az Angelika presszóig sem szívesen merészkedett le, a nappaliját avatta afféle „kávéházi találkahellyé”. Ha Zalán bejelentkezett hozzá, telefonon jeleznie kellett, mikor indul és mikor érkezik, hogy Fodor Ákos igazi Kishercegként várhassa. Fehér nadrág, fekete póló vasalva, bor, sör, Unicum behűtve, körötte makulátlan rend, és egy cédula a megdiskurálandó témákkal teleírva. Azt mondta, mármint Fodor, hogy ha már olyan ritkán találkoznak, legalább biztos lehessen benne, hogy semmi olyan nem felejtődik el, amit mindenképp meg akart tárgyalni Zalánnal. Ezek között, ezt már Zalán Tibor mesélte, a legfontosabb aktualitások mellett mindig akadt egy-egy ordenáré vicc is, oldandó az amúgy is oldott hangulatot. A fotós Díner Tamás – aki azt a John Lennon-os portrét is készítette róla – sok egyéb mellett az „érzelmi életszínvonal” fogalmáért hálás neki, Bornai Tibor pedig elegáns káromkodáskultúráját irigyli. Csellóhangon káromkodott, körmondataiba úgy szőve bele egy-egy finomítatlan lófaszt, hogy kötőszó nem lehetett volna jobb helyen. Victor Máté, akivel együtt kezdték a zenei gimnáziumot, együtt jártak a Zeneakadémiára, s akinek a hetvenes évek elején Fodor Ákos írta a dalszövegeit (Non-Stop együttes), Beatles-viszonylatban határozta meg a fodorákosi koordinátákat. A Beatles iránti rajongás közös volt bennük – nem volt véletlen a hosszú haj és a lennonos körszemüveg sem –, és a költő szavaival élve mindketten úgy látták, hogy „ahogy a madárfütty, úgy a Beatles és Mozart zenéje sem tud hamis lenni, azt így adta a természet”. „Ha majd száz-kétszáz év múlva valaki az 1960-as évek kordokumentumát, zenei lenyomatát keresi – írta Fodor Ákos –, nem Krzysztof Penderecki Lukács Passióját fogja meghallgatni, hanem a Beatles-dalokat. Mert azokban mindenestül benne van a korszak, a társadalmi folyamatok, a világ változása.” És ha valaki száz-kétszáz év múlva a XX. század végének, a XXI. század elejének magyar irodalmi lenyomatát akarja majd előhívni a digitális éterből, sanszos, hogy Fodor Ákos instaversekké avanzsált (vagy silányult?) haikuiba botlik majd. És ha beleszippantana ezerkilencszázhatvan-hetven-nyolcvan-kilencvenvalahányba, ami onnan nézve kissé összefolyik, hallgathatja majd a Beatlest, és közben olvashatja, hogy „Zeneidő / mikor az élet / bocsánatot kér azért, / amilyen máskor”, s hogy „Egészen biztos, / hogy előbb-utóbb ez vagy/ az lesz, így vagy úgy”.

Minden költők közül

talán Fodor Ákos az, aki az általa űzött műfaj sajátságánál fogva leginkább beszivárgott a szó szerinti köz-tudatba, vagyis a köz-össégi médiába és a köz-érthető bulvárba. Három negatív szóból álló pozitív üzenete – nincs semmi baj – már rég elhagyta szerzőjét és önálló életre kelt; szerelmes haikui a legtöbbet idézett Valentin-napi üzenetek; és tavaly decemberben elérte a merchandising is. Fodor Ákosból póló lett, a vates.hu oldalán rendelhető meg 7990 Ft-ért. Az elején a legendás Díner Tamás készítette portré, körülötte a Fodor-haiku: „Oly szókimondók lettünk, hogy már alig van mit kimondanunk.” Ahogy a honlap hirdeti: puha, könnyed és lezser stílus. 100% magyar, 100% pamut, kiváló minőség és tartósság. Illetve, hogy „a póló megvásárlásával közvetve hozzájárulsz Fodor Ákos posztumusz köteteinek kiadásához”. Azért ebben van valami mélységesen szomorú is.

Szerző