A felesége, Podonyi Hedvig részletesen, minden pátosz nélkül, megrendítő tárgyilagossággal számolt be Fodor Ákos utolsó napjáról egy a Parnasszus 2015-ös őszi számában megjelent írásban. Sok egyéb mellett az a gondolat hangsúlyos belőle nagyon, amit Fodorral kapcsolatban lényegében mindenki megemlít, aki ismerte vagy akár csak egyetlen egyszer is találkozott vele életében: roppant tapintatos ember lévén nem bírta elviselni, ha úgy érezte, valakinek a terhére van, netán bárkit önszántán kívül megbánt. Már nagyon beteg volt, mégis csupán az utolsó másfél napját töltötte ágyban fekve. Akkor is folyton föl akart kelni, figyelt rá, hogy ne okozzon túl sok aggodalmat a szeretteinek. „Végtére is attól, hogy az ember haldoklik, még nem muszáj tunyulnia, ha ád magára” – mondta a két álomba zuhanás közötti alig ébrenlétben.
Kevesen tudtak úgy szeretni, mint ő – mondják ezt is róla sok egyéb szuperlatívusz mellett; „Minden megérint – Úgy látszik: sose nő be a szívem lágya” – mondja magáról ő az egyik sokat idézett haikujában.
Temérdek japánosan rövidre szabott Fodor Ákos-versike és hozzájuk kapcsolódó élmény toporog az ember szeme és szíve előtt, ha kísérletet tesz rá, hogy felidézze, milyen volt a költőjük, mégis olyan nehéz róla bármit is mondani, ami egy in memoriam-méltatásban nem lesz közhelyes, tudálékos és másismétlő. Fel kell csak csapni egy Fodor Ákos-kötetet, bármelyiket a most már 22 közül (az utolsó három – Gyöngyök, göröngyök, Zaj-szünet, Zene-idő – posztumusz jelent meg), vagy találomra rákattintani a közösségi oldalak valamelyik Fodor Ákos-profiljára (rengeteg van a F. Á. Kedvelőinek Társaságától az Akik szerették Fodor Ákos verseitig), és belemerülni a pár sorosaiba. Annál többet senki és semmi nem tud mondani róla. Lehetne akár pusztán azokból összerakni egy ilyen írást, mintha ő beszélne arról, ki is volt valójában, egyes szám első személyben: „Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, / átléphetsz rajtam bármikor / oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan / bármikor. amikor csak jössz: zárva találsz, /érintésedre- / nyílóan, könnyen, zajtalanul.” „Egyik sem vagyok. / Sem üllő, se kalapács: Talán: a csengés.” Becsvágya több is volt, az egyik: „mennél kedvesebb / emléked legyek”, a legfőbb pedig: „Mennél pontosabb / mondatokat írni a / kérdőjel elé”.
Alig akad a versein kívüli nyilatkozata, interjúkat sem szívesen adott, ha mégis megszólalt a klasszikus kérdezz-felelek felállásban, vagy az önesszé mezsgyéjére tévedt, sosem mulasztotta el valamiképpen megjegyezni, mennyire komikusnak érzi, ha az író önmagáról fecserészik. „Nem rejtőzöm – mondta –, egyszerűen nevetségesnek és kontraproduktívnak tartom, ha a festő a képe és annak lehetséges nézői közé áll és hadonászik. Más közelítésben: Hamlet ne menjen a szünetben a nézőtérre vicceket mesélni!”
Pedig a haikuk Hamletje nagyon szerette a vicceket. Különböző helyzetekre különféle viccei voltak betárazva. Zalán Tibor mesélte róla, hogy az utolsó éveiben, amikor a szeme már annyira meggyengült, hogy az Angelika presszóig sem szívesen merészkedett le, a nappaliját avatta afféle „kávéházi találkahellyé”. Ha Zalán bejelentkezett hozzá, telefonon jeleznie kellett, mikor indul és mikor érkezik, hogy Fodor Ákos igazi Kishercegként várhassa. Fehér nadrág, fekete póló vasalva, bor, sör, Unicum behűtve, körötte makulátlan rend, és egy cédula a megdiskurálandó témákkal teleírva. Azt mondta, mármint Fodor, hogy ha már olyan ritkán találkoznak, legalább biztos lehessen benne, hogy semmi olyan nem felejtődik el, amit mindenképp meg akart tárgyalni Zalánnal. Ezek között, ezt már Zalán Tibor mesélte, a legfontosabb aktualitások mellett mindig akadt egy-egy ordenáré vicc is, oldandó az amúgy is oldott hangulatot. A fotós Díner Tamás – aki azt a John Lennon-os portrét is készítette róla – sok egyéb mellett az „érzelmi életszínvonal” fogalmáért hálás neki, Bornai Tibor pedig elegáns káromkodáskultúráját irigyli. Csellóhangon káromkodott, körmondataiba úgy szőve bele egy-egy finomítatlan lófaszt, hogy kötőszó nem lehetett volna jobb helyen.
Victor Máté, akivel együtt kezdték a zenei gimnáziumot, együtt jártak a Zeneakadémiára, s akinek a hetvenes évek elején Fodor Ákos írta a dalszövegeit (Non-Stop együttes), Beatles-viszonylatban határozta meg a fodorákosi koordinátákat. A Beatles iránti rajongás közös volt bennük – nem volt véletlen a hosszú haj és a lennonos körszemüveg sem –, és a költő szavaival élve mindketten úgy látták, hogy „ahogy a madárfütty, úgy a Beatles és Mozart zenéje sem tud hamis lenni, azt így adta a természet”.
„Ha majd száz-kétszáz év múlva valaki az 1960-as évek kordokumentumát, zenei lenyomatát keresi – írta Fodor Ákos –, nem Krzysztof Penderecki Lukács Passióját fogja meghallgatni, hanem a Beatles-dalokat. Mert azokban mindenestül benne van a korszak, a társadalmi folyamatok, a világ változása.” És ha valaki száz-kétszáz év múlva a XX. század végének, a XXI. század elejének magyar irodalmi lenyomatát akarja majd előhívni a digitális éterből, sanszos, hogy Fodor Ákos instaversekké avanzsált (vagy silányult?) haikuiba botlik majd. És ha beleszippantana ezerkilencszázhatvan-hetven-nyolcvan-kilencvenvalahányba, ami onnan nézve kissé összefolyik, hallgathatja majd a Beatlest, és közben olvashatja, hogy „Zeneidő / mikor az élet / bocsánatot kér azért, / amilyen máskor”, s hogy „Egészen biztos, / hogy előbb-utóbb ez vagy/ az lesz, így vagy úgy”.
