Előfizetés

Sose nő be a szíve lágya (Öt éve hunyt el Fodor Ákos költő)

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.02.21. 20:48

"Szerves életbe merülten / sebeztem és sebesültem. / Mindezeken túlvagyok. / El- és megbocsássatok” – lehettek volna akár ezek az éppen ma öt éve, 70 éves korában elhunyt haiku nagymesternek az utolsó szavai, de Fodor Ákos közvetlenül a halála előtt már nem mondott semmit. Jólesően megsörözött, cigarettára gyújtott, majd elindult. Befelé.
A felesége, Podonyi Hedvig részletesen, minden pátosz nélkül, megrendítő tárgyilagossággal számolt be Fodor Ákos utolsó napjáról egy a Parnasszus 2015-ös őszi számában megjelent írásban. Sok egyéb mellett az a gondolat hangsúlyos belőle nagyon, amit Fodorral kapcsolatban lényegében mindenki megemlít, aki ismerte vagy akár csak egyetlen egyszer is találkozott vele életében: roppant tapintatos ember lévén nem bírta elviselni, ha úgy érezte, valakinek a terhére van, netán bárkit önszántán kívül megbánt. Már nagyon beteg volt, mégis csupán az utolsó másfél napját töltötte ágyban fekve. Akkor is folyton föl akart kelni, figyelt rá, hogy ne okozzon túl sok aggodalmat a szeretteinek. „Végtére is attól, hogy az ember haldoklik, még nem muszáj tunyulnia, ha ád magára” – mondta a két álomba zuhanás közötti alig ébrenlétben. Kevesen tudtak úgy szeretni, mint ő – mondják ezt is róla sok egyéb szuperlatívusz mellett; „Minden megérint – Úgy látszik: sose nő be a szívem lágya” – mondja magáról ő az egyik sokat idézett haikujában. Temérdek japánosan rövidre szabott Fodor Ákos-ver­si­ke és hozzájuk kapcsolódó élmény toporog az ember szeme és szíve előtt, ha kísérletet tesz rá, hogy felidézze, milyen volt a költőjük, mégis olyan nehéz róla bármit is mondani, ami egy in memoriam-méltatásban nem lesz közhelyes, tudálékos és másismétlő. Fel kell csak csapni egy Fodor Ákos-kötetet, bármelyiket a most már 22 közül (az utolsó három – Gyöngyök, göröngyök, Zaj-szünet, Zene-idő – posztumusz jelent meg), vagy találomra rákattintani a közösségi oldalak valamelyik Fodor Ákos-profiljára (rengeteg van a F. Á. Kedvelőinek Társaságától az Akik szerették Fodor Ákos verseitig), és belemerülni a pár soro­saiba. Annál többet senki és semmi nem tud mondani róla. Lehetne akár pusztán azokból összerakni egy ilyen írást, mintha ő beszélne arról, ki is volt valójában, egyes szám első személyben: „Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, / átléphetsz rajtam bármikor / oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan / bármikor. amikor csak jössz: zárva találsz, /érintésedre- / nyílóan, könnyen, zajtalanul.” „Egyik sem vagyok. / Sem üllő, se kalapács: Talán: a csengés.” Becsvágya több is volt, az egyik: „mennél kedvesebb / emléked legyek”, a legfőbb pedig: „Mennél pontosabb / mondatokat írni a / kérdőjel elé”. Alig akad a versein kívüli nyilatkozata, interjúkat sem szívesen adott, ha mégis megszólalt a klasszikus kérdezz-felelek felállásban, vagy az önesszé mezsgyéjére tévedt, sosem mulasztotta el valamiképpen megjegyezni, mennyire komikusnak érzi, ha az író önmagáról fecserészik. „Nem rejtőzöm – mondta –, egyszerűen nevetségesnek és kontraproduktívnak tartom, ha a festő a képe és annak lehetséges nézői közé áll és hadonászik. Más közelítésben: Hamlet ne menjen a szünetben a nézőtérre vicceket mesélni!” Pedig a haikuk Hamletje nagyon szerette a vicceket. Különböző helyzetekre különféle viccei voltak betárazva. Zalán Tibor mesélte róla, hogy az utolsó éveiben, amikor a szeme már annyira meggyengült, hogy az Angelika presszóig sem szívesen merészkedett le, a nappaliját avatta afféle „kávéházi találkahellyé”. Ha Zalán bejelentkezett hozzá, telefonon jeleznie kellett, mikor indul és mikor érkezik, hogy Fodor Ákos igazi Kishercegként várhassa. Fehér nadrág, fekete póló vasalva, bor, sör, Unicum behűtve, körötte makulátlan rend, és egy cédula a megdiskurálandó témákkal teleírva. Azt mondta, mármint Fodor, hogy ha már olyan ritkán találkoznak, legalább biztos lehessen benne, hogy semmi olyan nem felejtődik el, amit mindenképp meg akart tárgyalni Zalánnal. Ezek között, ezt már Zalán Tibor mesélte, a legfontosabb aktualitások mellett mindig akadt egy-egy ordenáré vicc is, oldandó az amúgy is oldott hangulatot. A fotós Díner Tamás – aki azt a John Lennon-os portrét is készítette róla – sok egyéb mellett az „érzelmi életszínvonal” fogalmáért hálás neki, Bornai Tibor pedig elegáns káromkodáskultúráját irigyli. Csellóhangon káromkodott, körmondataiba úgy szőve bele egy-egy finomítatlan lófaszt, hogy kötőszó nem lehetett volna jobb helyen. Victor Máté, akivel együtt kezdték a zenei gimnáziumot, együtt jártak a Zeneakadémiára, s akinek a hetvenes évek elején Fodor Ákos írta a dalszövegeit (Non-Stop együttes), Beatles-viszonylatban határozta meg a fodorákosi koordinátákat. A Beatles iránti rajongás közös volt bennük – nem volt véletlen a hosszú haj és a lennonos körszemüveg sem –, és a költő szavaival élve mindketten úgy látták, hogy „ahogy a madárfütty, úgy a Beatles és Mozart zenéje sem tud hamis lenni, azt így adta a természet”. „Ha majd száz-kétszáz év múlva valaki az 1960-as évek kordokumentumát, zenei lenyomatát keresi – írta Fodor Ákos –, nem Krzysztof Penderecki Lukács Passióját fogja meghallgatni, hanem a Beatles-dalokat. Mert azokban mindenestül benne van a korszak, a társadalmi folyamatok, a világ változása.” És ha valaki száz-kétszáz év múlva a XX. század végének, a XXI. század elejének magyar irodalmi lenyomatát akarja majd előhívni a digitális éterből, sanszos, hogy Fodor Ákos instaversekké avanzsált (vagy silányult?) haikuiba botlik majd. És ha beleszippantana ezerkilencszázhatvan-hetven-nyolcvan-kilencvenvalahányba, ami onnan nézve kissé összefolyik, hallgathatja majd a Beatlest, és közben olvashatja, hogy „Zeneidő / mikor az élet / bocsánatot kér azért, / amilyen máskor”, s hogy „Egészen biztos, / hogy előbb-utóbb ez vagy/ az lesz, így vagy úgy”.

Minden költők közül

talán Fodor Ákos az, aki az általa űzött műfaj sajátságánál fogva leginkább beszivárgott a szó szerinti köz-tudatba, vagyis a köz-össégi médiába és a köz-érthető bulvárba. Három negatív szóból álló pozitív üzenete – nincs semmi baj – már rég elhagyta szerzőjét és önálló életre kelt; szerelmes haikui a legtöbbet idézett Valentin-napi üzenetek; és tavaly decemberben elérte a merchandising is. Fodor Ákosból póló lett, a vates.hu oldalán rendelhető meg 7990 Ft-ért. Az elején a legendás Díner Tamás készítette portré, körülötte a Fodor-haiku: „Oly szókimondók lettünk, hogy már alig van mit kimondanunk.” Ahogy a honlap hirdeti: puha, könnyed és lezser stílus. 100% magyar, 100% pamut, kiváló minőség és tartósság. Illetve, hogy „a póló megvásárlásával közvetve hozzájárulsz Fodor Ákos posztumusz köteteinek kiadásához”. Azért ebben van valami mélységesen szomorú is.

Együtt nyerik a hajrát – In memoriam Tandori Dezső és Tandori Ágnes

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.02.15. 15:41
Tandori Dezső
Fotó: Honéczy Barnabás / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap
Egy nappal múlt egy éve, hogy nincs Tandori Dezső. A tandoridezsőség jelenségnek legalábbis vége lett, nincs hangja már, mert ahogy Az Éj felé című kötet egyik versében írja, „Valami más, / valami több nem kezdődik, ahol / a hang-próba véget ér céltalan”. Ami maradt belőle mégis, emlékezeten és betűkupacokon túl, élőn és tapinthatón, azt idén január 1-jén Tandori Ágnes vitte magával. A közös földbe, ahová a két T már jó ideje együtt készült…
A medvék Mi lesz vagy lett vajon a medvékkel? Nem tudom, elrendezték-e a sorsukat, de az biztos, hogy már 16 vagy 17 évvel ezelőtt, a 65. születésnapjára készülve, az úgynevezett sakktáblaévben (64) megírta, sőt meg is szónokolta, mennyire aggasztják, mi lesz velük, ha ők már nem lesznek. Jött haza apám a szokásos reggeli kocsmakörútjáról, és mesélte unicumos-negrós szagú szavakkal, hogy a Dezső olyat mondott a szeretetről, és úgy mondta, hogy azt mindenkinek hallani kellett volna, mert csak harsogjuk a szót a vakvilágba, és közben nem vesszük észre, miképpen nyomorítjuk meg vele a másikat. És hogy a Dezső halni készül – ezt már kevéssé színpadiasan, inkább viccesen mesélte –, mert megígértette vele meg a Pali bácsival, meg még ki tudja, ki mindenki mással, hogy ha ő és a felesége egyszer nem lesznek, nem engedik, hogy a medvék valami haszonleső kucséber ószeres kocsiján végezzék. Jóval később, amikor apám már feltehe­tően egy kifogyhatatlan stampedlivel a kezében várta cimborája csinnadrattás érkezését az örök nincs talponállójában, kezembe került „A 65. mezőről” című vers, melyből megértettem a szeretet és a medvék közötti negatív összefüggéseket. „…az emberiség a szeretetet is, / mint egy kocsmai reggelen meséltem makacsul, / arra találta fel csupán, hogy uralmát mint faj / s Földön a többi faj felett ily ravaszságosan / megszilárdítsa, fokozza: az állítólagos szeretet / is csak hatalmi, nagyon ravasz hatalmi eszköz, / mint az egyházak elhatalmasáobsbló elgyhaltamazoásdból / is látk, láutk, látukt. S más ily vadakat szónokoltam. / Pedig fájdalmaim és félelmeim igazak voltak. / S nem is néztük akkor, halálom után drága Medvéimmel mi lesz, / Ha majd aztán társném sem lesz nekik.”
Tandori Ágnes és Tandori Dezső
Fotó: Népszava
Társné Legtöbbször így jelenik meg a versekben és a prózákban Tandori Ágnes, a Lány, Másikunk, Madame D’Array, Tradoniné vagy Mrs. Tanrodi, Tandori Dezső másik fele, aki nélkül nem lennének medvék, nem lettek volna verebek, zöldikék és poszáták, a Kis és Nagy Koala Kártyabajnokságok, és nagy valószínűséggel nem lett volna Tandori Dezső sem. Legalábbis az, aki. Ők ketten együtt a tandoridezsőség: Dezső, szikárul, amolyan weöressándorosan éneklő hanggal, parázsló tekintettel, tornacipőben, egy vagy két kötött sapkában, Ágnes pedig diszkréten a háttérbe vonulva, egyenes tartással és roppant humorral, gurulós cekkerét is makulátlan eleganciával maga után húzva. Az otthonuk, Lánchíd utcai madárházuk közös életük és irodalmuk mikrovilága, ahonnan számtalan makrogondolat kapott szárnyra, s ahová a legtöbben „csak” a sorokon keresztül kukkanthattak be. Azt írja több helyütt Tandori, hogy lakásunkban meglepő látványoknak lehetne szemtanúja a látogató, már amennyiben látogatókat fogadnának. „Madaraink ugyanis – csúnya szóval – háklisak, iszonyúan a megszokások rabjai. Bennünket is ilyenné alakítanak, meg se kottyan nekünk egy kis egyformaság, sőt. Talán a szívünk mélyén mindig áhítottuk a megbízható, állandó dolgokat. Egyikünk, mondjuk így, Monsieur Madárfelügyelő-Maigret itt a lakásban, madaraink jelenlétében csakis – diszkréten csíkos sortot és ujjas fehér trikót viselhet, másikunk ugyanilyen körülmények között, Madame Madárfelügyelő-­Maigret szerepköréhez illően, szép hosszú, ujjas, karcsúsított köpenyt. A sort szárának hosszát, azaz rövidségét, valamint a köpeny szabásának karcsúságát madaraink szerencsére nem kifogásolják.” (Az evidenciatörténetek) Lényegében minden megtudható kettejük közös mindennapjairól, viszonyukról, szeret-nemszeret stációikról a Tandori-életműből, melybe – egy-egy versben, közös fordításaikban, A Semmi Kéz című válogatáskötetben megjelent, Pipike című írásban és egyetlen közösen jegyzett művükben, a Madárnak születni kell! című madártani kézikönyvben – szavakkal is bele van rejtve, vésve, tetoválva Tandori Ágnes. Érdekes, hogy mindig ő a bölcsebb, a tudatosabb, a visszavonhatatlanabb, a megfellebbezhetetlen. Ha Egyikük (Tandori Dezső) valamiféle ontológiai igazságot készül megfogalmazni, azt egészen biztosan így vagy úgy a Másikuk (Tandori Ágnes) szájába adja. Mrs. Tanrodi fogalmazza meg életrendjük afféle filozófiáját is, mely zanzában annyit tesz, hogy ha valaki egy verébbel nem képes úgy foglalkozni, mint ha az a veréb teljes világ lenne, a maga reménytelenségével és reményeivel, veszendőségével és pontos tökéletességével, szépségével és furcsaságával, akkor a világ sosem fog tudni igazi világgá válni. Tandori életfilozófiája, ha volt ilyenje egyáltalán, 30 gramm, törékeny és pihe-puha mércével mérhető. Azt mondja több helyen, hogy az irodalom, amire nyolcéves kora óta készült, s ami végső soron látszólag annyi eredményt hozott neki, mégse lett „az, ami”. De a madarak azok, amik-akik! „S nem menekvésképpen. Ugyan ki merészelne olyan badarságot állítani, hogy menekvés az, ha valaki végre eljut oda, amiről mindig is szó lett volna? Miért, miről van szó a világon, kérdezi másikunk ugyanígy, valami íróasztal vagy pozíció megszerzéséről? A pénzről? A hírnévről, az ismertségről? Egyáltalán nem! Ha azt mondjuk, élet, akkor magáról az életről van szó. S ha valaki madarakkal – vagy bármi hamisítatlan dologgal – foglalkozik így, netán még különbül, mint mi, az tudni fogja, mi a hamisított és a hamisítatlan. Hát ennyi minden rejlik egy olyan apró tény mögött, hogy Csucsu elkerült pár héten át Szpéró mellől, Papsi van ott, és mind nagyon-nagyon énekelnek erre az írógépzajra. Amivel e sorok készülnek, még nyomdai sorsuk előtt, a géppapíron. Másikunk állapítja meg ezt, és igaza van. Ezzel ő hirtelen ugyanott van íróilag, mint ha évtizedeken át készült volna a pályára. A madarak: ez – irodalom.” Másikuk azt is mondogatta, hogy ha ő halna meg előbb, Egyikük ültessen tyúkhúrt a sírjára, járjanak oda a verebek, és legyen ez Pipike meg a többiek emlékműve. Tyúkhúrt kell ültetni a Tandori-sírra, ha ezt a halál már csak így intézte!
Halál Mindig és mindenhol jelen van az életműben. Hányszor és hányféleképpen kántálja már-már rituálisan, hogy csőr, szárny, szétforduló, elnémuló szavak. Az a pillanat – mutatja is egy videóban –, amikor meghal a madár és szétdobódik a szárnya. Június 6-a Szpéró halálévfordulója – ezt is mindenkinek tudnia kell – mondja valahol; s a számára nagyokat, irodalmi hatalmasságokat és pályatársakat, ha fiatalabb korukban mentek el annál, mint amennyit ő már megért, szintén a halál avatta húgaivá és öccseivé. A múlandóság kísért Ágnes kivett fél veséjében épp­úgy, mint a Suicidal Tendencies, a Morbid Angel vagy, a Slayer dalszövegeiben, vagy A Nagy Ismeretlen című vers életre nem rímelő családneveiben: nomen est omen Furzenbauer, azaz Fingépítő. Tandori lényegében mindig is a meghalással foglalkozott. Főleg 1977 után, amikor belekezdtek a madarasdiba. Onnantól minden pillanatát húsba vájón járta át az érzés: mi lesz, ha Alíz, Csucsu, Szpéró, Samu, Böbe és a többiek nem lesznek? „Ha lecsupaszodik minden, ha semmi se lesz tényleg, akkor lesz-e egy következő fokozat megint? Nem lehet tudni. (A ki- és meghalást kell gyakorolni.)” Látom, hogy ott áll még ma is, a Clarkon – ahol megcsúszott a jégen, és eltörte a lábát – és nézi, és ki tudja, honnan kérdezi: „volna-e aszfalton folt még, / volna-e úgy utánam, / és a két lábam, mondjuk, / a kórházi gyűjtőbe / dobták volna, s a hamvak, / a TéDé hamvai, pardon, / t. d. hamvai , kis / betűvel, tökéletlen / hamvak, bár a Tabánban, / porladó madarak, / a madárkái közt, / s bár ez már olyan mindegy, /e borzalmas halál / megérte-e a sok / kacifántot…?” Amire Társnéja csak annyit felel, hogy „az odúban a radiátoraink azért… ugye, milyen csinosak? Ennek most tényleg örülünk, örülnünk kell, hogy reggel van s akadnak mégis még valami terveink, és Abdusaparov nyerte a hajrát.”

Madarak, plüssök, lovak

A verebek és plüssmedvék bűvöletén túl Tandori Dezső a lovak szerelmese is volt – állítólag Ottlik Géza feleségétől, Debreczeni Gyöngyitől örökölte a szokást, aki – amíg Tandori és Ottlik atlétikaversenyeken szurkoltak a sprintereknek – a lovin múlatta az időt. Egyszer Tandori is vele tartott, és olyannyira megmámorosodott a sebességtől, hogy egy csapásra hűtlen lett Ottlikhoz és a lassú atlétikához. Afféle fatalistaként mindenben összefüggéseket vélt felfedezni: sosem fogadta túl magát, mindig csak arra figyelt, indul-e olyan nevű ló a versenyen, amit valamiképpen a saját életére, a plüssmedvéire vagy a madaraira, az élőire vagy a halottaira tud vonatkoztatni. Különösen az angol és az ír lóversenypályákat szerette – különféle alkotói korszakaiban rendre a közelükbe vonult el írni, kijárt a pályákra, és ha „ismerős” nevű lóba botlott és megjátszotta, rendre nyert. Egy African Peace nevű lóról a korelnök Samu madár jutott eszébe, akinek, elvben költöző madár lévén, sokszor énekelte a zongoránál ülve, hogy „Elment a Samu Afrikába”; amikor nagyon szomorú volt, egy Heartbroken (Tört szív) nevű lóval nyert; egy kialvatlan éjszaka után pedig Nessun Dorma (a Turandot-ból Kalaf áriájának első sora: Senki ne aludjon!) győzelme biztosított számára kávéházi apanázst. De Bécsben, a Krieauban is volt egy garantált befutója: egy Főmedve (High Bear) nevű ló, ami ugye Tandori plüssmackógyűjteményének Főmedvéjét idézi, akiből csak egy van – a többiek puszta medvék –, és aki miatt T. D. és T. Á. a Főmedvefelügyelő, illetve Főmedvefelügyelőné titulus büszke viselői lehettek.

Debreczeny György: panoráma a vécéablakon át a Márvány utcából (vers)

Debreczeny György
Publikálás dátuma
2020.02.15. 14:10

Fotó: LETTNER JÓZSEF / Fortepan - Adományozó
pirítom a képemet a nappal a korhadt klozettablakban

Marno János

vajon a vécéablakon nézel ki vagy egy tűzfalba vágott ablakon amikor látod a vasúti pályát odalent de nem látod ahogy a 424-esek vizet vesznek magukhoz és szenet mert mostanra már kivonták a gőzösöket a forgalomból mert csak néhány éve laksz itt és még nem vontak ki a forgalomból téged sem engem jó pénzért vesszük a vizet de a szén már kiment a divatból mert gázzal fűtünk gázkazánnal én a szemközti házban lakom és sosem láttam vécéablakomból a vaspályát odalent mivel a földszinten lakom csak a hangosbemondót szoktuk hallani nyáron ha nyitva az ablak meg a Márványmenyasszony turistákat szórakoztató egyenműsorát aminek a végén nem csak az ostor csattog de lövöldöznek is nekünk még el kellett sétálni a Győző utca házatlan oldalába ha meg akartuk bámulni a vonatokat a gőzösöket ahogy felveszik a vizet és a mozdonyfordító korongot a Kuny Domonkos utcában a fűtőházat és a javítóműhelyeket amiket aztán megszüntettek és vasutaskert lett a helyükön később pedig ingyenparkoló ahol ma már fizetni kell fizetős lett az utcán parkolás is a régi házakat lebontották a fehérnemű varroda helyén új épület készül már évek óta hatalmas utca fölé nyúló ereklyékkel akarom mondani erkélyekkel a gazdagoknak bár néhány telek még beépítésre vár szobáink ablakai pár éve még a megszűnt Ruzicska pékség falára s magas kéményére néztek azt is lebontották és kivágták a tégla réseiből kinőtt ecetfát nem kell már a szegények fája nem kellenek már a szegények ha kinézek a fürdőszobaablakon csak a lichthof szürke vakolathiányos falait látom és nem látom a Márvány utcai hidat sem amit 45-ben lebombáztak aztán elrondítottak vagyis újjáépítették a másik sarokról hova lett már a filléres fűszer és csemege? és lassan hová leszünk mi el nem mesélt történeteinkkel