President Sanders?

Donald Trump amerikai elnök győzelmi mámorban úszik. Az elődjétől jó állapotban kapott gazdaság robog, a munkanélküliség fél évszázados mélypontra süllyedt, a reálbérek végre újra emelkednek, a tőzsdék szárnyalnak. A szenátusi felmentéssel lezárult az impeachment-eljárás. A Republikánus Pártot szorosan a markában tartja, a párt törzstábora a rajongásig kitart mellette, de a közvéleményben is korábban nem látott szintre ugrott fel Trump támogatottsága. Nyolc hónappal a következő elnökválasztás előtt a demokratikus elnökjelölt-aspiránsok közül az egyik sebezhetőbbnek tűnik a másiknál. Nem áll rosszul Trump szénája.
A demokrata oldalon az impeachment csak tovább mélyítette az elnök ellen kezdettől fogva meglévő zsigeri megvetést. A Demokrata Párt vezérkarát és a demokrata szavazók túlnyomó többségét ma egy szempont vezérli: Ki tudja legyőzni a gyűlölt Trumpot? Ez a cél elhomályosítja még azt is, hogy milyen társadalmi program kerüljön a trumpizmus helyébe.
Az eddig lezajlott két demokrata előválasztás kimenetele (Iowában csupán egy hajszállal lett második, New Hampshire-ben pedig győzött) és az előremutató közvélemény-kutatások alapján kiemelkedő figyelem irányul Bernie Sanders vermonti szenátorra, aki győztesként várja a következő előválasztást Nevadában, de a nagyon fontos Kaliforniában is. Sanders a 2016-os elnökválasztási küzdelemben vált országosan ismert politikussá, amikor a vártnál sokkal keményebb küzdelemben több mint húsz államot vitt el az előre megkoronázott Hillary Clintontól. Sanders hozzájárult Clinton Trump elleni végső elbukásához azzal, hogy túl későn szállt ki az előválasztási csatából, s utána is csak fél szívvel támogatta őt – híveihez hasonlóan.
2016-ban Sanders egy hagyományosan jobbközép beállítottságú, konzervatív országban „demokratikus szocializmus” és „politikai forradalom” jelszavakkal kampányolt, s az egész Demokrata Pártot magával húzta balra. Trump elnöksége alatt a balra át csak fölgyorsult, s Sanders mostani „progresszív-liberális” programja már a szélsőbalos populizmussal határos. Gyökeres változást akar az oligarchikus kapitalizmus korrupt rendszerében, amely szerinte a milliárdosokat és a mamutcégeket szolgája, miközben kiüresíti a középosztályt. A választásokra és a törvényhozásra rátelepedett pénzes lobbik aláássák a demokráciát. A szenátor felrobbantaná a pénzügyi spekuláció, a kaszinókapitalizmus üzleti modelljére épülő megabankokat. Síkra száll a mindenkire (még az illegális bevándorlókra is) kiterjedő, ingyenes egészségellátásért, az egészségbiztosítás államosításáért, az ingyenes állami felsőoktatásért, a minimálbér duplájára emeléséért és a szupergazdagok vaskos megadóztatásáért. Sanders vállalatirányítási reformja kilátásba helyezi a munkások 20 százalékos részvénytulajdonát az őket foglalkoztató nagyvállalatoknál, amelyek igazgatótanácsaiban 45 százalékos lenne a kötelező dolgozói képviselet. Dekriminalizálná az illegális bevándorlást. Támogatja a Green New Dealt, amely kizárólag zöld energiára támaszkodva és államilag menedzselve egy évtizeden belül karbonsemlegessé tenné Amerikát.
Mi szól Sanders mellett, minek köszönheti korai előválasztási sikereit? Legfőképpen annak, hogy megőrizte, sőt még mélyítette is azt a fiatalos, alulról jövő politikai mozgalmat, amelynek 2016-ban lett a zászlóvivője. Miközben riválisai választási koalíciókat építgetnek, Sanders már egy olyan tömegmozgalmat vezet, amelynek kemény magja osztja a diagnózisát: „Amerikának nem toldozgatásra-foldozgatásra van szüksége, hanem olyan forradalomra, amely mélyrehatóan átalakítja az országot gazdaságilag, politikailag, társadalmilag és ökológiailag.”
Javarészt a millenniumi nemzedék (a mai 23-38 évesek) által fűtött mozgalom számára Sanders autentikussága a legvonzóbb érték: nem változtatja alapvető nézeteit, nem adja be a derekát a politikai széljárásnak vagy taktikai választási számításoknak. A politikai lényeget tekintve a skandináv típusú szociáldemokráciához húzó szenátor már régóta „demokratikus szocialistaként” határozza meg magát, jóllehet tudja, hogy az amerikai átlagszavazó számára a „szocialista” jelző vörös posztó. De nem az a millenniumi törzsbázisa szemében, akiknek a szocializmus már nem idéz föl baljós felhangokat a létező szocializmus rossz példái alapján. Sanders kampányához dől a pénz, de nem az általa velejéig korruptnak bélyegzett választásfinanszírozási rendszeren keresztül, hanem hívei apró felajánlásaiból (átlagosan 18 dollár). Büszke a választásokat „megvásárló” milliárdos donoroktól való függetlenségére.
Sanders előtt azonban számos akadály tornyosul az előválasztási kampányban. Melyek a legfontosabbak? Nem kis meglepetésre magas kora (78) és egészségi állapota (októberben szívinfarktust kapott) nem jelent nagy hátrányt számára. Tény, hogy Amerika történelmében még soha nem választottak elnökké ilyen idős embert. A „sandersista” keményvonalasokat leszámítva komoly kételyek fogalmazódtak meg a szenátor nagyratörő választási programjának realitásával kapcsolatban egy olyan időszakban, amikor „pörgős” a gazdaság, a munkanélküliség rendkívül alacsony, a munkabérek emelkedő pályán vannak. Barack Obama volt demokrata elnök kritikusan szóvá is tette, hogy ilyen alaphelyzetben az amerikai szavazók többsége aligha lesz vevő egy olyan radikális tervre, amely kiforgatná sarkából a társadalom számos alrendszerét.
Sanderst sok bírálat éri még a liberális oldalon is azért, hogy figyelmen kívül hagyja a méregdrágának tartott programja gyakorlati megvalósíthatatlanságát a törvényhozásban, amely 2021 januárjától is várhatóan megosztott marad, s fennmarad a Fehér Ház és a Kongresszus közötti patthelyzet. Programjai a szövetségi kormány költségvetésének megduplázódását vonnák maguk után. A rendíthetetlen Sanders-táboron kívül kevesen hisznek abban, hogy csupán a leggazdagabbakra kivetett új adókkal (köztük nyolcszázalékos vagyonadóval) be lehet majd tömni a költségvetésen ütött hatalmas lyukat.
Aggodalmak támadtak továbbá a mostani, viszonylag szűk sandersi koalíció kiszélesítésével, új választói rétegek megszólításával kapcsolatban, ami nélkül Sandersnek nincs komoly esélye az elnökjelöltség megkaparintására, a Trump elleni végső diadalról nem is beszélve. Sanders támogatottsága kifejezetten gyenge a Demokrata Párt hagyományos bázisát képező afro-amerikaiak, az ötven éven felüli szavazók és az elővárosokban élő nők körében. Sikeresnek tűnik viszont a hispán etnikum felé való nyitása. A március 3-i Szuperkedd után tisztábban lehet majd látni Sanders koalícióbővítési erőfeszítéseinek eredményességét. (Ekkor tizenhárom államban tartanak előválasztást, köztük Kaliforniában és Texasban, s kikristályosodhat a demokrata elnökjelölt személye.)
Sandersnek szembe kell néznie a ténnyel, hogy a Demokrata Párt establishmentje minden követ megmozgat a háttérben azért, hogy ne ő legyen a párt választottja a Milwaukeeban tartandó júliusi elnökjelölő konvención. Miért? Mert nem tartják őt alkalmasnak az eltérő politikai irányzatok közötti hídépítésre, a párt „progresszív” és mérsékelt szárnyának egyesítésére, ami nélkülözhetetlen a Trump elleni győzelemhez. Az önként vállalt „demokratikus szocialista” ideológiai címkével a homlokán nem tartják őt megválaszthatónak. Az is Sanders ellen szól, hogy nem rózsás a helyzete a politikai szélsőségektől idegenkedő bizonytalan szavazóknál, akik általában eldöntik az elnökválasztásokat. Kevés esélyt adnak neki arra is, hogy megnyerje magának a Trump elnökből kiábrándult mérsékelt republikánus szavazókat. Ez csak egy centrista beállítottságú demokrata elnökjelölt számára lenne lehetséges.
Mégis ki szeretné Washingtonban a legjobban, hogy egy meggyőződéses szocialista legyen a demokraták elnökjelöltje? Donald Trump. Az elnökválasztás végső csatájában a rá jellemző kíméletlenséggel játszana el a szenátorral mint a Szovjetunióból hátramaradt bolsevikkal. Sanders 1988-ban ott töltötte a második házasságkötése utáni mézesheteket. A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza 
Szerző
Dobozi István

Gúzsba kötve feszengenek

Hát beindult az új, Fidesz-féle nemzeti alaptanterv rendszere. A felülről, hatalmi szóval irányított és központosított egyenfazon-rendszer, amelyben az iskolák már régóta nem autonómok. Nincs érdemi beleszólásuk abba, amit csinálnak, legyen szó bármiről is.
A „ma” iskolájában nem épülhetnek kölcsönös együttműködésre a pedagógiai folyamatok, a fideszes pártállam kezébe vette az intézményrendszer teljes irányítását. Szabályoz, utasít, ellenőriz és büntet. A sorból nincs kilógás. A mellérendeltséget feltételező bizalmi rendszert felváltja a modern hűbériség. Az állami iskola az állami hivatali rendszer részévé vált, a pedagógus pedig hivatalnokká. Ennek következménye az, hogy a pedagógus – az elvárások szerint - már nem a saját szakmaiságát kell, hogy közvetítse a gyermek felé, hanem a kötelező állami akaratot. Amely abban nyilvánul meg, hogy a tanuló csak igazodjon ahhoz, amit a hatalom képviselői az íróasztal mögött, politikai alapon kiagyaltak. Sem az iskola, sem a pedagógus nem dönthet arról, hogyan fejleszti a rábízott tanulót. Ezek után nem meglepő, hogy az újabb gúzs ellen a pedagógiai kar, sőt a pedagógus kamara is – a maga módján – lázad.
Az állami hivatali rendszer részévé vált iskola elvesztette szakmai önállóságát: ebben az uniformizált rendszerben csak azt taníthatja, amit az állam előírt, csak abban az ütemben, ahogy azt az állam megkívánja, csak abból a tankönyvből és segédletből, amit az állam megenged. És az állam elvárásainak következetes végrehajtása felett az állami tanfelügyelet hűséges ebként őrködik.
Hoffmann Rózsa egykori indoklása szerint ha nem ilyen lenne az iskola, akkor a fiatalok elkallódnak, rossz útra térnek, elkezdenek bandázni, rengeteget interneteznek, ülnek a gép előtt, rossz hatások érik őket, ne adj Isten, odáig fajulhat mindez, hogy devianciába torkollik az életük. Ezért és a Hoffmann-féle nevelésközpontú oktatásirányítás érvényre juttatása érdekében több iskolában már akkoriban létrehozták a kvázi iskolarendőrséget, amelyet most már csak felélesztenek – aminek következtében afféle büntetés-végrehajtási intézménnyé válnak az iskolák. Ne feledjük, állampártunk törvényalkotási tevékenységének köszönhetően immár 12 éves kortól büntethető és elzárható a diák. Szép új világ.
A rendszerre ráerőltetett értékválasztás jellemző példája a kötelezően előírt hittan vagy erkölcstan óra tartása, aminek esetleges szükségességébe nem szólhatott bele sem a szakma, sem a pedagógus társadalom. Persze, hiszen Hoffmann Rózsa már az ő idejében is világossá tette, hogy az iskolákban a keresztény értékrendet kell megjeleníteni. (És aki más vallású, az térjen át talán? Hol van itt a vallásszabadság?) Nemhogy szétválasztódna az állam és egyház, hanem sokkal inkább összemossa a kormány a kettőt.
Ezek után nem is csodálom, hogy egyes pedagógusok a szakmaiságukkal súlyosan ellentétesnek tartják mindazt a káoszt és ámokfutást, amelyet az oktatásba mint szakmába a hatalom politikai alapon beleerőszakolt. Nem is lennék meglepve, ha az iskolarendőrség a pedagógusokat is megfigyelés alatt tartaná, hiszen ők is gyanúsak lehetnek, lévén ők is a rendszer ellenségei. Nem mindegyikük bizonyította még ugyanis az államhoz való feltétlen lojalitását, sőt egyesek nem átallottak kijelenteni, hogy nem tanítanak fasiszta írót. Ez végképp kiverte a biztosítékot a rendszer ideológusainál.
Mindezt csak megerősíti az a kamerarendszer, amelyet az úgynevezett tanárverések ürügyén kívánnak felszereltetni az osztálytermekben. Az apropója ugyan a nem megfelelő viselkedésű diákok ellenőrzése, ugyanakkor a (lázadó) tanárok megfigyelésére is kiváló. Ezek után merjen mást, ne adj' isten a szakmai meggyőződése alapján tanítani a pedagógus. Az adatvédelmi jogelvek, a személyiségi jogok és az emberi méltóság sorozatos megsértése itt már a világ legtermészetesebb dolga lett. Ferincz Jenő "paragrafus" 
Szerző
Ferincz Jenő
Frissítve: 2020.02.21. 15:51

Minimálbér uniós keretben

Öt évvel ezelőtt vezették be a kötelező minimálbért Németországban. Ehhez képest ma már a németeket az európai minimálbér-koordináció egyik szorgalmazói között találjuk. Az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság egyik első akciójaként látott neki az ezzel kapcsolatos konzultációnak. Mindez EU-szinten igen gyors paradigmaváltásnak számít.
A bérek meghatározása alapvetően a munkáltatók és munkavállalók közötti, lehetőség szerint kollektív alku tárgya. Mégis: több ok miatt már szó esik a bérdinamika uniós koordinációjának szükségességéről, és ezen most gőzerővel dolgozik Nicolas Schmit, az EU munkahelyekért és szociális jogokért felelős biztosa. Egyrészt egyre elterjedtebb az ún. dolgozói szegénység, aminek egyik oka, hogy a minimálbér túlzottan elmarad az átlagbértől, illetőleg nem elég szigorú a meglevő szabályok végrehajtásának kontrollja. Ez a probléma különösképpen a kelet-közép-európai országokra jellemző. Másrészt a bérek GDP-n belüli részesedése jelentősen visszaesett az elmúlt évtizedekben, ami kereslethiányhoz vezet, és fékezheti a növekedést. 
Az EU 2017-ben elfogadta a Szociális Jogok Európai Pillérét, amely megadja a keretet a most induló konzultációkhoz. Ha ezt követően a tagországok mindannyiuk számára kötelező, közös módszertant határoznának meg, az nem jelentené azt, hogy az EU átveszi a bérmeghatározás feladatát. Inkább azt, hogy az alacsonyabb jövedelmű országok, ahol az alacsonyabb jövedelem már eleve versenyelőnyt jelent, kötelesek lennének védeni a dolgozókat az elszegényedéstől. Ki lehetne szűrni számos más anomáliát: amikor pénzügyi válság idején még a nominális minimálbért is csökkentik (ld. Görögország), vagy amikor egyes dolgozói csoportok (fiatal munkavállalók vagy közmunka-programok résztvevői) még a törvényes minimálbért sem kapják meg.
Kérdés, konkrétan hogyan működne az uniós koordináció. Általános európai minimálbérnek, abszolút értékben megszabva nyilván nincs értelme. Ha egy megszabott szint működőképes Bulgáriában, akkor nem ad semmit a hollandoknak. Ha releváns Dániában, akkor agyonvágja a versenyképességet Lengyelországban. Ha azonban nem abszolút, hanem relatív minimálbér-szintben gondolkodunk, vagyis azt keressük, hogy az átlagbérhez képest hol lenne a minimálbér optimális szintje, úgy már van értelme a közös módszereken, sávokon gondolkodni. 
A statisztika azt mutatja, hogy az európai országok körében a magasabb (az átlagbér 45-50 százalékát kitevő) minimálbér nemcsak a szegénységtől véd jobban, hanem magasabb foglalkoztatási rátával is együtt jár az alacsonyan képzettek és a nők körében. Az EU első körben elvárhatná, hogy a minimálbér mindenütt érje el a medián 50 százalékát, amit kis idő elteltével 60 százalékra lehetne emelni.
Nicolas Schmitnek oda kell figyelnie arra, hogy az EU legerősebb gazdaságai között van olyan, ahol nincs is kötelező minimálbér (ld. Svédország, Ausztria). Ezek azonban nem azért versenyképes gazdaságok, mert nincs minimálbér, hanem azért, mert nagyon erős a szociális párbeszéd. Ez teszi nélkülözhetővé a kötelező a minimálbért, és ez a forrása a legtöbb innovatív és rugalmas gazdaságpolitikai megoldásnak is, amelyekből a versenyképesség táplálkozik. Az új szabályozás ezen országok modelljeit nem veszélyeztetheti.
Nyugat-Európában azonban a bérek alakulása nem egyszerűen megélhetés és felzárkózás kérdése, hanem a valutaunió hosszú távú stabilitásáé is. A termelékenység alakulásától tartósan elszakadó bérek (ez sokáig jellemző volt pl. Németországra is) egyensúlytalanságokhoz vezethetnek, súlyosbíthatják a válságokat, költségessé téve azokat a munkavállalók és az adófizetők számára egyaránt. A francia Olivier Blanchard és más szakértők szerint a koordináltabb bérdinamika lenne az egyik kulcs az eurózóna szintjén a fennálló egyensúlytalanságok kiküszöböléséhez. 
Tudni kell azt is, hogy a minimálbér meghatározása igen fontos tényező a nemek közötti bérszakadék tekintetében is. Az EU-nak sok elvi nyilatkozata, de különösen kevés eszköze van ezen a téren. Az Európai Bizottság egyenlőségért felelős biztosa, Helena Dalli a vállalati bérarányok átláthatóságára akar új szabályt alkotni, ami fontos, de önmagában nem elegendő. Mivel a nők jellemzően túlreprezentáltak a minimálbér körüli munkahelyeken (ld. kiskereskedelem, egészségügy stb.), a minimálbér-vita kimenetele ebből a szempontból is döntő fontosságú.
Egy közösen kidolgozott, s minden tagállamban követendő európai minimálbér-módszertan konstruktív mederbe terelhetné a hazai vitákat és tárgyalásokat is. Egy új minőségű fejlődési pálya kijelöléséhez azonban az EU keleti tagországainak nem egyszerűen a legalacsonyabb béreket kell emelniük, hanem erősíteniük kell a valódi szociális párbeszédet. Az Európában sikeresebb és világgazdasági összehasonlításban is versenyképes érdekegyeztető modell felé való elmozdulásnak Kelet-Közép-Európában is komoly hozadéka lehet. Az EU ajánlásai ezt célozzák. Kérdés, hogy a társadalmi és politikai akarat helyben is meglesz-e hozzá.
A jelenlegi magyar kormány nincs egyedül azzal a tévhittel, hogy a visszafogott munkabéreket a versenyképesség legfőbb forrásának, a jóléti államot pedig a gazdasági fejlődés veszélyeztetőjének tekinti, de ez a félreértés is extrém formákban jelenik meg nálunk. A mai helyzetben leginkább azt kell látni, hogy az egyoldalúan túladagolt versenyképességi támogatás (nyomott bérek, gyenge forint stb.) visszaüt. Már-már tragikus mértékű az elvándorlás, ami egyes szakmákat gyakorlatilag kivéreztet, de általában is elmondható: a munkaerő válik a cégek növekedését akadályozó szűk keresztmetszetté. 
A bérpolitikai fordulatnak be kellene ágyazódnia egy általánosabb gazdaság- és humánpolitikai paradigmaváltásba, amely a több innováció, technikai korszerűsítést célzó beruházás, kutatás és fejlesztés felé mutat. Ezt a fordulatot azonban sokkal könnyebb elképzelni és végrehajtani, ha az egyes országok az EU segítségével összehangolt lépéseket tesznek, mert úgy nem kell tartaniuk a versenyképesség átmeneti romlásától.
Végezetül: egy méltányosságra törekvő jövedelem-politikának nemcsak a túl alacsony, hanem a túl magas keresetekkel is foglalkoznia kell. Meg kell találni a kiutat abból a zsákutcából, amelybe 2010-2011 táján a kormány belemanőverezte a gazdaságot, és amely a munka világában olyan anomáliákhoz vezetett, mint a munkanélküli segély időtartamának 90 napra csökkentése, az érdemi szociális párbeszéd eliminálása, valamint a nyugdíj-rendszeren belüli egyenlőtlenségek elszabadulása. 
A minimálbér koordinációja kis lépés Európának. De igen nagy ugrás azoknak a dolgozóknak, akiknek az alkupozíciója ma túl gyenge a hathatós érdekérvényesítéshez. A mi régiónkban a dolgozók jelentős része számára ezen áll vagy bukik, hogy a felzárkózás egy délibáb marad-e, vagy tényleges lehetőség lesz. A szerző közgazdász, az Európai Unió volt szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa 
Szerző
Andor László