„Orbán pumpolja az európai költségvetést” – ezzel a címmel jelent meg az a kommentár, amely azt sürgeti, hogy az EU többé ne hizlalja az ellenségeit. Épp ezért fontosnak nevezi, hogy a mostani, kőkemény egyeztetéseken Angela Merkel semmiképpen se engedjen, és igenis vonjanak meg eurómilliárdokat a lengyelektől, magyaroktól, és szükség esetén a csehektől is, ha azok figyelmen kívül hagyják a jogállamot. Legfőbb ideje e kikötés érvényesítésének, mert az eltelt évek azt igazolták, hogy minden más eszköz nem sok sikerrel kecsegtet, ideértve a jogállami eljárást a 7-es paragrafus alapján.
Ostoba módon az Európai Tanács elnöke olyan indítvánnyal jelentkezik, amely leginkább arra jó, hogy nevetségessé tegye az egész elképzelést. Egyszerűen megfordította, amit a Bizottság akart, hogy ti. a szankciókat csupán kétharmaddal lehessen visszavonni. Nála a minősített többség ahhoz kell, hogy elrendeljék a büntetést a vétkesekkel szemben. Ily módon azonban vicc az egész jogállami mechanizmus. Orbán Viktor már most győztesnek érezheti magát. Az a politikus, aki a menekültválság során elárulta, milyen kevésre becsüli az európai szolidaritást. A barátaival együtt bármikor megakadályozhat fontos döntéseket.
Ez nem csupán az EU tekintélye miatt rossz hír, hanem az uniós adófizetők szempontjából is. Egyenesen botrány, hogy továbbra sem lehet megakadályozni a támogatások elsikkasztását. A polgároknak joguk van tudni, hogy a pénzüket jogszerűen használták-e fel. Visszaélések ugyanis vannak jócskán. Például sok jelentés foglalkozik azzal, hogy Magyarországon Orbán haverjai és családtagjai meggazdagodtak a brüsszeli alapokból. Ily módon Merkelnek mindenképpen ragaszkodnia kell ahhoz, hogy hatékony legyen a jogállami mechanizmus.
Alighanem jócskán elhúzódik a költségvetési vita a mostani EU-csúcson, mert hatalmasak a nemzeti érdekek, ugyanakkor elenyészően csekély a hajlandóság a megállapodásra. A viszály egyik almájaként Magyarország és Lengyelország meg akarja akadályozni, hogy a támogatások megvonásával büntessék őket a jogállam megsértéséért. Emiatt alighanem heves viták lesznek, mert a jövőben elvileg „honorálni” kellene a normák megszegését. Csakhogy az Európai Tanács elnöke hatalmas akadályokat épített be idevágó javaslatába, ami máris sok bírálatot váltott ki.
Az EP alelnöke, a korábbi német igazságügyi miniszter, Katarina Barley sok tekintetben kiábrándítónak minősítette Charles Michel indítványát. Ezen belül különösen megrázónak tartja, hogy a politikus meghajolt Orbán és a többiek előtt a jogállam kapcsán. Mert nem elég kimondani, hogy a szubvenciók elnyeréséhez tiszteletben kell tartani az alapvető, demokratikus értékeket. A szankciókat azonban csakis kétharmaddal lehet elrendelni, ami előreláthatólag nemigen jön össze. Márpedig ez elfogadhatatlan és azzal fenyeget, hogy a mechanizmus fogatlan oroszlán lesz, tette hozzá.
A készülő uniós büdzsé lakmusztesztként mutatja majd meg, hogy hová is húz az osztrák kancellár: a takarékoskodás liberális északi bajnokaihoz, vagy netán a tekintélyelvűségre hajlamos keleti kedvezményezettekhez? De itt nem csupán az anyagiakról van szó. A hét évre szóló költségvetés pontosan rávilágít, hogy az egyes kormányok mennyire bíznak az EU-ban. (Az illúziók elkerülése végett: hát, nem nagyon.) Ráadásul a Brexit miatt ezúttal csak kevesebbet lehet elosztani, és különösen hangosan jajgatnak mindazok, akiknek a korábbinál kevesebb jut.
Így persze nem lehet csodálkozni ahhoz, hogy két nappal a csúcs előtt a lengyel kormányfő hirtelen felfedezi a szolidaritás fogalmát. Amiről hallani sem akar olyan témák kapcsán, mint az éghajlatvédelem, vagy a menedékkérők befogadása. Szóval Sebastian Kurznak most színt kell vallania. Az nem megy, hogy egyformán kötődjön a nyugati nettó befizetőkhöz, a liberális kereskedelem híveihez, illetve az autoriter és mind inkább nyugatellenes visegrádiakhoz. És ha azt állítja, hogy lehet takarékoskodni a regionális alapoknál, akkor nem várhatja el, hogy a földrész keleti fele túlzottan támogassa az Ausztria számára kulcsfontosságú kérdésekben. Mert a pénznél tudvalevőleg véget ér a barátság.
New European
A Brexit átrendezte a sorokat az EU-ban és megnövelte Közép-Európa befolyását, ám ily módon csak megnehezült a kérdés megválaszolása, hogy ti. merre is tart a közösség – írja a brit uniópárti lap. Árulkodó jelnek nevezi, hogy a Nagy-Britannia kiválása utáni első napon a francia elnök útja Varsóba vezetett, ami aligha tetszik a nyúlszívűeknek. Magyarország, Lengyelország és Csehország vezeti a fordulatot, vissza a tekintélyelvűség felé. London kiválását úgy tekintik, hogy az igazolja a politikájukat: a határok lezárását, a bevándorlás elutasítását, a populista nacionalizmust, az urambátyám-rendszert, a polgári szabadságjogok és a szólásszabadság korlátozását. Mi több, felbátorodva érzik magukat, hogy csak még tovább menjenek.
Az elmúlt 10 évben Orbán Viktor volt a nacionalista-populista ügy kiemelkedő harcosa. Ahogy aratta újabb és újabb választási győzelmeit, úgy szorította vissza a demokráciát, benne az igazságszolgáltatás és a sajtó függetlenségével. Ezek az országok a Brexit következményeként nem akarják elhagyni az uniót, ami jó hír is, meg nem is a régebbi tagok számára. Utóbbi a többi közt arra vonatkozik, hogy már másutt is kezd hatni a migránsellenes álláspont.
De már a V4-eknél is jelentkezik a liberális ellenhullám. A magyaroknál az októberi helyi választásokon előretört az ellenzék. A múlt év végén összefogott a négy főváros. A helyszín jelképes volt: a CEU. Egyre több jel utal arra, hogy a szövetség kezdi idegesíteni az érintett autoriter nemzeti kormányokat.
Nem számít, hogy Közép-Európa merre halad a jövőben politikailag, geostratégiai jelentősége mindenképpen növekszik. Megmarad ugyan a német-francia motor, de a britek helyére harmadik hatalomként most a lengyelek pályáznak. Ezért zarándokol el Macron a régióba, ezért fogja vissza Merkel a bírálatot a jogállami normák megsértése miatt. Utódja alighanem ugyanígy jár majd el.
Nem használt a magyar művészetek jeles személyiségeinek tiltakozása, Magyarországon mostantól Kulturális Tanács szabja meg, hogy mit szabad és mit nem. Már most érezni lehet, hogy ez mit jelent a kiállítások, egyetemek, operaelőadások számára. Az Állami Opera idei programja alighanem igencsak kedves Orbán füleinek, hiszen a ház a „kereszténységet” állította középpontba, márpedig a miniszterelnöknek feltett szándéka a keresztény-nemzeti értékek ápolása.
Az ellentábor attól fél, hogy innentől kezdve központi irányítás alá kerül a kultúra. A tekintélyelvű miniszterelnök előszeretettel szokott kirohanni az állítólag balliberális, sőt marxista kulturális túlsúly ellen. Hogy ez mit jelent a jövőben, azt pontosan mutatták az eddigi fejlemények: leállítottak a gender tudományok oktatását, még az Operaház is ideológiai csata terepe lett a Billy Elliot kapcsán. De hogy Orbán, Ókovács igazgató és a többi kolléga pontosan miről is tárgyalt az új Kulturális Tanácsban, azt a kormány nem kívánta a nyilvánosság orrára kötni.
A tanárokat is igyekeznek ráállítani a nemzeti irányvonalra, erre szolgál a nemzeti kerettanterv, amelyet az ideológia és az agymosás hat át. A német szociáldemokrata EP-képviselő, Barley úgy gondolja, hogy sok más terület után Orbán most a szabad művészeteket igyekszik felszámolni. Az új testületben vonal hű igazgatók döntenek a támogatásokról, amit csak tetéz az oktatásban jelentkező nacionalizmus, az udvari média, és az, hogy nincsenek kritikus színházi darabok. A német politikus úgy véli, ez így, együtt erősen totalitárius vonásokat mutat, és szembemegy az európai értékrenddel.
Jó egy hónapja több európai képviselői is azzal fordult a Bizottsághoz, hogy a magyar kulturális törvény mennyire áll összhangban a művészi és tudományos szabadság kapcsán az EU alapszerződéseivel. És hogy Brüsszel nem akar-e valamit tenni az ügyben. Válasz még nem érkezett, pedig a határidő már 10 napja lejárt.
Az újság egyik kiadója arra figyelmeztet, hogy az olyan véres tettek, mint a hanaui tömeggyilkosság nem a derült égből jönnek, hanem a gyűlölet és elvakultság poklából. És felelősség terheli mindazokat, akik elősegítik a radikalizálódást, ha az őrület egyszer csak valami rémületes erőszakcselekménybe torkollik. Hanau láttán egy egész ország bénult le. Ilyen esetekben a tettesek azt hiszik, vagy legalábbis úgy adják elő, mintha emberek lemészárlásával valamilyen magasabb ügyet szolgálnának. A megfelelő ideológiát számtalan gyűlöletprédikátor házhoz szállítja a világhálón keresztül.
Különösen azoknál érik be könnyen a gyűlölet vetése, akik már amúgy is az összeesküvés elméletek világában élnek, lelkileg instabilak, viszont készek az erőszakra. Már csak emiatt is a fejét csóválja az ember, amikor azt hallja, hogy az AfD vezére szerint Hanau nem bal-, illetve jobboldali terror színhelye, hanem egy elmeháborodott őrült tette volt. Terrorizmus nincs őrület nélkül. És hozzátartozik az idegengyűlölet is. Így azok is bűnrészesek, akik terjesztik a fantazmagóriákat a „lakosságcseréről”, meg a hasonló uszításokat.
Az AfD-től nem lehet fordulatot várni, de sem a polgárság, sem az állam nem teheti meg, hogy vállvonogatva tudomásul veszi a gyűlöletet és a heccelést. Erősen ügyelni kell a szólásszabadság határaira, de azokat csak annyira szabad szűkebbre venni, amennyire az egy szabad-demokrata rendszerben illő. Az ellenségei úgyis megpróbálják azt a demokrácia ellen fordítani.
A konzervatív lapnál magának a Springer kiadónak az igazgatósági elnöke szólalt meg Hanau ügyében, és arra mutatott rá, hogy nyilvánvalóan összefüggés áll fenn az AfD gyűlöletkeltői, illetve a szélsőjobbos erőszakcselekmények között, ám lépni kell a terror ellen, mert a demokratikus közmegegyezés forog kockán. Mathias Döpfner azonban gyorsan hozzáteszi, hogy a józan észre kell támaszkodni, a dühöt el kell nyomni, hiszen az amúgy is erősen jelen van az országban, megoszt és destabilizál. Akárcsak az előző évszázad 20-as éveiben.
A tettes hátrahagyott, őrült, rasszista és összeesküvés elmélettel teletűzdelt levele jobboldali radikális ideológiáról és pszichopata téveszméről árulkodik. De hogy beteg volt, az nem menti a dolgot. A döntő az, hogy világszerte egyre többen fanatizálódnak, és így szélsőséges összeesküvés elméletekkel igazolnak beteges, erőszakos túlkapásokat. Németországban leginkább az AfD megerősödése és radikalizálódása járul hozzá a jelenséghez. Persze a párt nem mindenért felelős, de az kétségtelen, hogy kapcsolat van a jobbos gyűlöletkeltés és a szélsőjobbos erőszak között.
Ebben a helyzetben a terrorelhárításnak az eddiginél alaposabban kell nyomon követnie az AfD bizonyos radikális csoportjait. És itt teljesen mellékes, hogy a párt képviselőit demokratikusan választották meg. Erre intő példával szolgál a német történelem. További teendő, hogy erősíteni kell a jogállamot. Több pénzt kell adni a rendőrségnek, az igazságszolgáltatásnak és a demokráciát védelmező titkosszolgálatoknak. Mert a szabadságot csakis a védekező jogállam óvja meg.
Európa számára sokkal aggasztóbb a CDU-n belül kirobbant vezetési válság, mint a németeknek – írja az Eurázsia Csoport vezetője. Ian Bremmer ezt azzal indokolja, hogy Németországnak nagyjából teljesen mindegy, ki áll a párt élén. A lakosság csaknem 70 %-a továbbra is jó véleménnyel van az EU-ról, és kb. ugyanennyien mondják azt, hogy az ország gazdaságát erősíti az európai integráció. A világ 4. legtehetősebb államáról van szó, ahol igen alacsony a korrupció szintje, és működőképes a szociális hálózat.
Ez persze nem jelenti azt, hogy arrafelé ne jelentkeznének a fejlett demokráciákban tapasztalható elitellenes mozgalmak. Ám a német lakosság nem tódul a szélsőségesek zászlója alá, bár azért az AfD-re oda kell figyelni. Az emberek nagy többsége mégis inkább olyan pártokra voksol, mint a zöldek, akik erősen EU-barátok, bár szakítottak a hagyományos német politikával. Ugyanakkor az eltelt 15 évben Merkel nélkülözhetetlenné tette Németországot az unió számára, főleg válságok idején, és ebbe beletartozik az 5 évvel ezelőtti menekülthullám is. Ha baj volt, mindig a kancellár mutatott utat. Utódja messze nem támaszkodhat akkora politikai tőkére, mint ő. De a németekkel nem lesz baj, bárki is vezesse a CDU-t. Az EU viszont már más tészta.
Habár Lengyelország a népesség összetételét tekintve Európa egyik leghomogénabb állama, ám mind inkább a bevándorlók célországa lesz, csakhogy elfuserálja a folyamatot, mert ugyanazt a hibát követi el, mint annak idején a németek. Úgy tesz ugyanis, mintha a vendégmunkások egyszer majd hazamennének. Két éve több munkavállalót fogadott az EU-n kívülről, mint bármely más tagállam. Csaknem ötször annyit, mint Németország, és alighanem tavaly is ez volt a helyzet. Az utóbbi jó öt évben majdnem 2 millió ukrán települt át, de szép számban érkezte nepáliak, indiaiak és bangladesiek is. Ily módon az ország kezd egyre inkább olyan lenni, mint az EU nyugati tagjai.
A munkaerőhiány miatt a PiS szép csendben a bevándorlás mellett döntött, ám nem veszi figyelembe a korábban, nyugaton elkövetett melléfogásokat és ugyanúgy elcseszi a dolgot. Az első nagy tévedés az, hogy a vendégmunkások csak ideig-óráig maradnak. Ennek megfelelően nem is törődnek a beilleszkedésükkel. A varsói kormány ugyan nem sokat habozna, ha ki kellene toloncolni ezeket a tömegeket, ám visszariaszthatja a költség és a gazdasági kár. Azután tévedés azt hinni, hogy az ukránokat leszámítva az idegenek nincsenek sokan, így nem fognak feltűnni a lengyel választóknak.
Továbbá nagy tévedés azt hinni, hogy az ukránok miatt nem lesz semmi gond, mert ők sok mindenben olyanok, mint a lengyelek. A hasonlóságok nem védnek meg az előítéletektől. A nagyszámú kelet-európai jelenléte a Brexit egyik fő oka volt. Ráadásul Lengyelországban a szélsőjobb lázít az idegenek ellen, és nem tudni, hogy ez milyen hatással jár akkor, ha beüt a visszaesés. Arról nem beszélve, hogy az ukránok kezdik felfedezni Európa nyugati felét, így az üzemek kénytelenek mind inkább Ázsiából pótolni a hiányzó munkáskezeket. A gyors etnikai változás azonban hamar felboríthatja a belpolitikát.
A PiS Európa egyik legilliberálisabb kormánypártja, képmutatóbb szinte mindenki másnál, ám bevándorlás politikája a legliberálisabbak közé tartozik. A hatalom azt az utat járja, mint a nyugati szomszédok: vegyíti a naivitást, a megtévesztést és a reményt, hogy majd csak rendbe jönnek maguktól a dolgok. Nem valószínű, hogy beválik.
Románia a kivándorlás következményeivel küszködik, ezért kénytelen külföldről munkaerőt importálni, Ditrón azonban idegengyűlölő alapon fellázadtak két sri lankai pék ellen. Jelenlétük megmozgatta az egész települést, sőt, országos vitát váltott ki, ami azért sokat elárul arról, milyen félelmeket gerjesztenek Közép-Európában a demográfiai, kulturális és gazdasági változások. A szakemberekre egyébiránt azért volt szükség, mert egyrészt nem születik elég gyerek, másrészt pedig a felnőttek jelentős része elment nyugatra dolgozni. Összesen úgy három millióan.
A román kormány igencsak könnyen ad ki munkavállalási engedélyeket, lévén, hogy szinte teljes a foglalkoztatás, ugyanakkor a bérek messze elmaradnak a német szinttől. A jövevényeket általában jól fogadják, Ditró azonban – a Székelyföld szívében – más. A helybéliek 90 %-a magyar és ők az anyaországi tévét nézik, amely szakmányban gerjeszti a félelmet a migránsokkal szemben. Úgy hogy pár nap elteltével nagy tiltakozó mozgalom indult a két pék ellen, a katolikus pappal az élen. A sri lankaiak közül az egyik maga is katolikus, a másik buddhista. A kedélyek azonban azóta sem nyugodtak meg. A lelkipásztor újabb petíciót adott át a polgármesternek. Az üzem tulajdonosa viszont azt közölte, hogy további szakemberek hoz Sri Lankáról, mert helyben nem talált megfelelő dolgozókat.
