A Horthy-rezsim felelőssége példa nélkül való a magyar történelemben; a tatárjárás és Mohács árnyéka csak annak a borzalmas valóságnak, amelyet ez a nemzedék felidézett, és amely kérlelhetetlenül bekövetkezett – írta naplójába 1945 elején Márai Sándor. Ha semmi mást nem idéznénk a XX. századi magyar próza egyik legnagyobbjától, ez a mondat önmagában elvenné a hazai jobboldal kedvét, hogy szellemi értelemben támasztékot keressen a „kassai polgárban”.
Arra már az első Orbán-kormány idején kísérlet történt, hogy egy nevezőre hozzák a politikai szlogenként szajkózott „polgári Magyarország” fogalmát Márai életművével, amelynek egyik irodalmi tőkesúlyát az Egy polgár vallomásai című megkerülhetetlenül fontos könyve jelenti. A nemrégiben nyilvánosságra hozott Nemzeti alaptanterv (NAT) irodalomoktatásra vonatkozói részleteiből kiderül, hogy Márai a jobboldal politikai-kulturális identitásában már korántsem azt a helyet foglalja el, amelyet az ezredforduló táján neki szántak. Helyette esztétikailag vele össze nem mérhető életműveket akarnak beemelni a hazai kultúrpolitika irányítói a köztudatba. Olyanokat, akiknek jobboldalisága, vele a Horthy-rendszer iránti rokonszenve nem vitatható.
Mindezt nem írhatjuk a véletlen számlájára. A magát polgárként meghatározó Márai életműve szívósan ellenáll annak, hogy beemeljék a Horthy-rendszert idealizálók táborába. A politikai boszorkánykonyha séfjei az ezredforduló táján még nem olvasták a szerzőt, akinek egyik idevágó, ám időközben túlidézett passzusa így szerepel a Napló 1943-1944 című kötetben: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úri ember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit (…)” Márai magától értetődő módon diszkvalifikálta magát a néhai kormányzó megtestesítette neobarokk világból.
*
Következetesen kizárta magát a hazai jobboldalból. Saját korában éppen úgy, mint utóéletében. Rá egészen biztosan nem osztható ki az elnevezésében is mesterkéltnek és konstruáltnak tűnő szerep, a jobboldali írófejedelemé. Ha volt is olyan szándék, amellyel egy új irodalmi kánon alapjait kívánták lerakni, ennek kiötlői megoldhatatlan nehézséggel találták magukat szembe. Pedig az migrációja miatt a magyar irodalmi élet folytonosságából négy évtizedre kiszakított (1948-1989) Márai látszólag megfelelt volna erre a szerepre. Önmagába az a tény, hogy a kiépülő sztálini diktatúrát elutasítva külföldre távozott, mert személyes jelenlétével nem kívánta legitimálni a magyarországi kommunistákat, alátámaszthatta volna, hogy politikai értelemben a jobboldalhoz tartozott. Polgári létmódja, származása és hitvallása miatt – megint csak elvben – kialakulhatott róla az a látszatokra alapozó vélekedés, hogy a jobboldal a maga emberének tarthassa. Valójában Márai nem egyszerűen liberális volt, hanem baloldali, sőt mai szóhasználattal élve: szociáldemokrata.
Életútja nem mentes a tévedésektől, ám ezekből tanult és korrigált. Magyarország második világháborús hadba lépése előtt, a területi visszacsatolással járó bécsi döntések kapcsán néhány újságcikkben elismerősen írt Horthy politikai teljesítményéről. Nem árt emlékeztetni – erre a korszak egyik legjobb ismerője, Romsics Ignác hívta fel a figyelmet –, hogy a visszakapott területek miatt olyan eufória alakult ki az országban, amelynek hatása alól kevesen voltak képesek kivonni magukat. Így a szülővárosát visszakapó Márai sem. Ennek figyelembevételével kell értékelnünk, hogy 1943-tól – erről naplói szólnak bőséges részletességgel – a Horthy-rendszer egyik legengesztelhetetlenebb bírálója lett. Egészen 1989-ig bekövetkezett haláláig egyetlen megengedő, a háborús vétkeket viszonylagossá vagy éppen vitathatóvá tévő mondatot nem írt le. Éppen ellenkezőleg.
Újraolvastam 1945-ös naplóját, mert kíváncsi lettem, hogy az idő szorításában, engedve a gyors reflexivitás igényének hogyan értékelte az 1920-ig terjedő közelmúltat. „A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami történt, a nyilasokra hárítsa a felelősséget. (…) A nyilas horda éppen olyan bűnös, mint a magyar vezető réteg, amely az alkotmányosság palástja alatt Horthy huszonöt évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót” – írta valamikor az év elején. Feltűnő, de nem meglepő, hogy az év naplóbejegyzéseinek többsége politikai tartalmú, korántsem függetleníthetően attól a szerzői szándéktól, hogy mérleget vonjon az elmúlt évek történéseiről. A személyesség azonban – hol többé, hol kevésbé – ott lappang a sorok mögött: „S mert a középosztályból származom, ennek az osztálynak neveltje vagyok, lehet, hogy egy napon, sommás úton, velem is végez az a felszámolás, melynek eljött az ideje. De inkább pusztuljak én is, mintsem hogy ez az erkölcstelen és műveletlen népség megtartsa hatalmi bástyáit és tovább fertőzze ezt az országot.” Lehet ennél egyértelműbben fogalmazni?
*
Márai a háborús években felgyülemlett csalódottságának naplója szinte valamennyi oldalán hangot adott. Komolyan fontolóra vette külföldre távozásának lehetőségét. Talán túlzott, talán pontosan fogalmazott, amikor leírta, hogy azért kell elmennie, mert „ezen a nyelven cigánynál rosszabb fajzat beszél”. Az mindenesetre világossá válik, hogy az anyanyelvéhez végzetszerűen kötődő íróban ekkor nem azért fordult meg a külföldre távozás terve, mert a megszálló szovjet csapatokban a Moszkvából hazaérkező Rákosiék szálláscsinálóit látta. Ez akkor még nem volt világos. Indítékai ekkor még egészen mások. Tragikus meggyőződésként nevezi meg magában azt a felismerést, amit így szövegezett meg: „(…)a közelmúlt időben a magyar társadalom egésze megmutatkozott igazi, műveletlen mivoltában. (…) Ahogyan ez a társadalom kéjesen megtagadott és üldözni kezdett mindent, amit szíve mélyén addig is gyűlölt: előbb a zsidókat, aztán mindenkit, aki tehetséget és minőséget jelentett, tehát zavarhatta az ő »keresztény, nemzeti« üzletét (…).”
A korszakhatáron Márai belekényszerítette magát a történelmi értékelésbe. Arra a magának feltett kérdésre, mit nevez élete legnagyobb csalódásának, így válaszolt: „a magyar társadalom, a magyar nép erkölcstelenségét.” Kétségbeejtőnek látta, hogy Magyarország volt az egyetlen Európában, ahol a második világháború záró szakaszának legválságosabb pillanataiban a „legalitás komédiáját” a Szálasi-kormány színre lépésével eljátszották. „Ezekkel csakugyan nincs alku, ezek számára nincs kegyelem” – ítélkezett.
Az 1945-ös év krónikájához tartozik, hogy hat hét alatt megírta Szabadulás című regényét, amelyet naplójában befejezettnek nevezett, ám amikor 2000-ben a hagyatékból előkerült, kiderült, hogy ez nincs így. Bár élete és vele alkotópályája másként alakult, ugyancsak az 1945-ös naplóból tudható, hogy a nyelvváltás gondolata (a Márai-kutatás éppen ennek az ellenkezőjére esküszik) igenis megfordult a szerző fejében. Két évet adott magának, hogy megtanuljon angolul, és Nyugatra távozva idegen nyelven írja könyveit.
Az első békeévbeli helyzetét így ábrázolta: „A jobboldali, fasiszta Magyarország számára destruktív baloldali voltam, zsidóbérenc, titkos bolsi stb. A demokratikus Magyarország hangadó baloldali körei számára reakciós jobboldali vagyok, titkos fasiszta, stb. Ez természetes, de unalmas” – vetette papírra valamikor az év vége felé.
Világszemlélet dolgában azonban a legnagyobb meglepetést másutt tartogatja Márai idézett naplója. Az akkor közelgő angliai parlamenti választások kapcsán írta: „(…) én a »polgár«, minden erőmmel és életérdekemmel kívánom, hogy e választásokon az angol munkáspárt győzzön.” A leírtakhoz hozzátette, hogy nagy valószínűséggel a konzervatívok fognak diadalmaskodni. Tudjuk, rossz jósnak bizonyult, mert Attlee Munkáspártja győzött a Churchill vezette toryk ellen. A szigetországi voksolás jelentőségéről előzetesen írta le véleményét: „(…) ennek a háborúnak legmélyebb értelme a küzdelem a szocializmus és a kapitalizmusnak nevezett (de már régen nem az!) gazdasági és társadalmi rendszer között. A kapitalizmus mintegy százéves rendszer, s a felszaporodott tömegek számára nem nyújt többé megfelelő gazdasági és társadalmi életformát. Jellegzetessége nem az, hogy profitéhes (ez blöff), hanem hogy mindenáron »megőrizni« akar. A szocializmus az út (tökéletlen út, nem ad egyéni szabadságot – de ki és mi ad?), s a világerők ebbe az irányba őrölnek. Ha Angliában most a szocialisták veszik át a hatalmat, a világ közelebb jut közvetlen céljához, a tömegek egy időre megint életformát építhetnek; szerte a világban; Magyarországon is.”
*
Néhány nappal az angliai választások után visszatért a témára, nyugtázva, hogy „föltétlen fölénnyel” győzött a Munkáspárt, noha mondandójának lényege másutt kereshető. Nézete szerint az emberiség egyik elitcsoportja – így nevezte a huszonhétmillió választót – úgy döntött, hogy a termelési és a fogyasztási módszerek megújítása szükséges, ezért szavaztak a baloldalra és vele a szocializmusra. Világos, hogy amit Márai szocializmusnak nevez, az valójában a szociáldemokrácia, amely a munkavállalók érdekeinek képviseletét vállalta fel a munkaadókkal szemben a piacgazdaság körülményei között. Ám akárhogyan finomítjuk, árnyaljuk a mondatot, és igyekszünk a magunk szóhasználatához igazítani, a lényege nem változik. Ahogyan az sem, hogy mindezek annak a Márai Sándornak a gondolatai, akit erőteljes mozdulattal igyekezett a hazai populista jobboldal lassan negyedszázada a maga oldalára állítani.
Írókortársai közül sokan – Illyés Gyula, Veres Péter – képtelenek voltak ellenállni a politika csábításának. Márai útja ebben is más volt: „Polgári származású, neveltetésű vagyok. Mi utam ebben a világban, amely a szocializmus felé halad? Semmi esetre sem az, hogy irányzatok szolgája legyek. Csak egy feladatom lehet: a minőségi munka. De ez a munka csak világnézeti kompromisszumok nélkül lehet minőségi értékű. Erre kell vigyáznom.”