Kentaurbeszéd - Lengyel László: A kisajátítók kisajátítása

Publikálás dátuma
2020.02.22. 12:00

Fotó: Marabu
Nem minden önkényuralom korrupt. Nem minden korrupt rendszer autokrácia. Az Orbán-rendszer korrupt önkényuralom. Egymás nélkül nem élhetnek. Autokrata eszközökkel szüli és tartja fenn a rendszer urainak gazdagodását. A törvénytelen gazdagodás szüli az önkényuralmi megoldásokat.

Közhatalom és magánvagyon

Nem volt mesterterv. 2010-ben Orbán Viktor csak arról döntött, hogy a politikai kétharmad mellé meg kell szerezni a gazdasági- és média-kétharmadot, mert a kvázi-egypárti, centrális erőterű politikai hatalom csak így tartható fenn tartósan. A politikai és jogi tér megszállása Orbán, a gazdasági és média téré Simicska Lajos feladata volt. A két kétharmados rendszer nem egyesült volna se intézményesen, se személyeiben egymással. Orbán fő kifogása, sőt, vádja Simicska ellen éppen az volt, hogy behatolt a politikai térbe, minisztereket, államtitkárokat nevezett ki, megsértette a politikai hatalmi tér autonómiáját. Sérelmezte, hogy a központi, helyi politikusok rendre Simicskához fordultak forrásokért, személyes támogatásért, hogy a karrierutak immár nem kizárólag rajta keresztül vezettek. 2014-ben Orbán a politikai teljhatalmát féltette Simicskától, és megértette, hogy a kétharmados gazdaságot is uralnia kell a politikai kétharmada érdekében. Sőt, ráérzett arra, hogy büntetlenül magáévá teheti a gazdasági kétharmadot, vagyis egyesítheti a közhatalmát a magánvagyonával. Ezt a határátlépést Simicska nem akarta, merte, tudta megtenni. A vörös vonal átlépése nem volt benne Orbán eredeti tervében. Politikai okokból szította az első ciklusban a társadalom többségének dühét a multinacionális – pénzügyi, nagykereskedelmi, energetikai és telefónia – szolgáltatók ellen, amikor nemcsak különadókkal, hanem a válságért való felelősséggel is terhelte őket. Deklarálta, hogy Európa transznacionális vállalkozásai többet visznek ki profitként az országból, mint amennyit ugyanennek az EU-nak az adófizetői Magyarországnak juttatnak. Ki a multinacionális szolgáltatókkal! A magyar intézhesse pénzügyeit magyar bankban, vásárolhasson magyar kereskedőnél, vehessen energiát magyar cégtől stb. 2014-ben határozta el, hogy a magyar alatt őt magát és családját, az általa vezérelt új osztályt lehet, sőt, kell érteni. Azokat, akik vele együtt, mohón vágynak a tulajdonra, amiért bármit hajlandók megtenni. Amikor VIII. Henrik szakított a pápasággal, az egyházi vagyon kisajátításával nemcsak a koronát gazdagította, de örök időkre hűségessé tette az e vagyonból részesedő híveit. Orbán is személyes nemzeti egyházat alapított, amelynek ura és parancsolója, egyszerre a hitelvek kimondója és a közösségéhez tartozók tulajdonának teremtője. Henrik bűnrészessé tett mindenkit, amikor elvehették a pápisták tulajdonát, Orbán ugyanezt tette. A különbség az, hogy aki e fordulat ellen föllépett, az nem a jó erkölcsöt képviselő Morus Tamás, hanem a korábbi consigliere Simicska. Ha Morus Utópiájában az olvasható, hogy „a királynak a jó tanácsadó azt tanácsolja, amit tennie kell, nem, amit lehet”, mindegy, hogy e tanácsadó a tisztesség vagy a nyers uralom okán adja a tanácsot. Ahogy a kancellár Morus volt az utolsó, aki a „kell”-t mondta, és a consigliere és barát Simicska engedhette meg magának, hogy a „kell”-re figyelmeztessen, úgy lett Henrik és Orbán Viktor további élete a bármit „lehet” mocsárba süllyedése. S elegendő összehasonlítani a fiatal Tudor Henrik képét a dagadtra torzult, mindenen és mindenkin uralkodó öregedő Henrikével, hogy lássuk mivé és kivé tesz a „mindent lehet”. 

A központ és a helyi oligarchák

Simicska jogot formált a gazdasági kétharmadra, de nem többre. A korábbi alkuk és annak az észszerű feltételezésnek alapján, hogy egyetlen politikai hatalom se tart örökké, tiszteletben tartotta volna az ellenzék jogosultságát az egyharmados politikai, gazdasági és médiatérre. Nemcsak békés rendszerváltást szeretett volna, hanem büntetlen elvonulást is, cserébe az egyharmadért. Ellenben Orbán a „centrális erőtér”, a „kvázi-egypártrendszer” révén minimálisra kívánta szorítani az ellenzék politikai, gazdasági és médialehetőségeit – egyszer s mindenkorra megsemmisíteni. Ellenzék itt soha többé nem kerülhet hatalomra! Se politikai, se gazdasági váltógazdaság nem lesz, mindig mi leszünk az urak! Bármit megtehetünk és meg is teszünk. A centrális erőteret nemcsak az ellenzékkel, de a helyi oligarchákkal szemben is érvényesíteni lehet és kell. Az orbáni politikai rendszer megteremtésekor Orbánnak komoly szüksége volt a helyi elitek, oligarchák segítségére. Az önkormányzati vezetők komoly politikai és anyagi önállóságot élveztek a Fideszen belül. Bár már Orbán kialakította a központból irányított választókerületi jelöltek rendszerét, de az évszázadok óta mély beágyazottságú megyei, és a Kádár-rendszerben, a rendszerváltásban megerősödő nagyvárosi politikusokkal szemben 2010-ben még nem volt erős alkupozíciója. Ezért a Simicska-féle gazdasági rendszer azon az Orbánnal közösen kialakított megállapodáson nyugodott, hogy az állami nagyberuházások, a nagy európai pénzek a központot, a helyi beruházások, vállalkozások és európai projektek a Fidesz helyi oligarcháit, családjait illetik meg. Bár folyamatosan voltak határvillongások Simicska és a helyi oligarchák között, de a megállapodás 2014-ig érvényben maradt. Az abszolút monarchia nem kívánt osztozni a helyi urakkal se hatalmon, se pénzen. Orbán felszámolta a rendi monarchia politikai és gazdasági alapjait, megteremtve az abszolút monarchia központosított intézményrendszerét és az ehhez tartozó „királyi uradalmat”. Putyin mintájára, felrúgta az oligarchákkal kötött hallgatólagos szerződést, sorra vette el Mészáros, Tiborcz, vagyis a központ javára a helyi fejlesztéseket, európai pénzeket, sajátította ki a tulajdonokat, s ad helyi oligarchákat rendőr- és ügyészkézre. A központ és a helyi oligarchák, Fidesz önkormányzatok között súlyos konfliktusok alakultak ki. A helyi oligarchák, a városokat kézben tartó családok nem tudták, hogy kitől féljenek jobban. A gyenge helyi ellenzéktől, vagy a tulajdonukat, vállalkozásaikat, életmódjukat fenyegető orbáni politikai, gazdasági, adóhivatali-ügyészi hatalomtól. Orbán nem számította be, hogy Putyin a jelcini időben nagyra nőtt oligarchákkal végzett, ő viszont a sajátjaival. A „Ki védi meg városunkat?” kérdés nagyon is aktuálissá vált, amikor Mészárosnak vagy Tiborcznak lehet és kell az összes építési, közvilágítási, turisztikai stb. pályázatot kiírni és megnyeretni, a helyiek feje felett. Az „idegen” (alien) immár nem(csak) a láthatatlan migráns, hanem a nagyon is látható Mészáros vagy Tiborcz.

Független hatalmak nem létezhetnek

A „királyi udvar” nemcsak helyi urakkal kötött majd szakított szövetséget, hanem országos oligarchákkal is. A tízes évek közepéig a „királyi uradalom” békésen megfért, többek közt a Csányi-, Simicska-, Spéder-, Matolcsy-birtokokkal. Nemcsak a Mészáros-, Tiborcz-, Garancsi-uradalmak voltak mindig jókor, jó helyen, részesültek jogszabályi privilégiumokban, pályázati nyereményekben, hanem a lojális szövetséges oligarchák is. Valamennyiüknek nemcsak a mindenható vezetőhöz volt szoros kapcsolatuk, hanem azokhoz a megbízható udvari emberekhez is, akiknek feladata az üzletek közvetítése és technikai lebonyolításának nyomon kísérése. A gyanú azonban végig ott kísértett, hogy a politikai és gazdasági egyeduralom hosszabb távon nem tűrheti tőle némileg független hatalmak létezését, s különösen azt nem, hogy politikai utódjelöltek, potenciális versenytársak bármiféle gazdasági hátteret tudjanak maguk mögött. Az első figyelmeztetés Simicska birodalmának megsemmisítése volt. Így végzi a legjobb barát és a legveszélyesebb ellenfél is! Egyszerre volt pokoli figyelmeztetés a Fidesz vállalkozói körének és a párt alapítóinak: nincs védett személy! Ha nem rettegtek volna eléggé, másodiknak Spéder Zoltán következett, aki egyszerre állt a királyi uradalom gazdasági terjeszkedésének útjában, volt egy fiatalabb menedzseri kör központi embere, és ápolt szoros kapcsolatot Lázár János miniszterelnök-helyettessel. Ezután még egyértelműbbé vált, hogy az élet- és vagyonbiztonság nem létezik Magyarországon. Bárkit, bármikor, bárhol meg lehet életveszélyesen fenyegetni, s egy visszautasíthatatlan ajánlattal meg lehet vagyonától szabadítani. És nincs politikai utódlás: Orbán Viktor van, volt és lesz. A Simicska-rendszer a rejtőzködésen, a gazdagodás és az életforma-változtatás titkolásán alapult. Simicskát soha senki nem látta. Más tolvajnak lenni, és más annak látszani. Orbán 2014 utáni felfedezése, hogy az igazság és a valóság nem számít. Az igazságot én hazudom, a valóságot én csinálom. Ha a rendszert és még inkább önmagát sikerül, mint egyetlen hatalmi alternatívát elfogadtatni, akkor meggazdagodása, a rendszer részeként, semmit se számít. Ezért az Orbán-féle személyes rendszer arcátlan nyíltsággal, törvényekkel és szabályokkal nem törődve, látványos urizálással, dzsentri módjára, ej haj, sose halunk meg/sose bukunk le alapon lop. Nem élhetnek muzsikaszó nélkül. Mit ér a gazdagság, ha nem lehet vele élni, dicsekedni, a világnak megmutatni? Azok vagyunk, amit ruházkodásban, autóban, helikopterben, repülőben, jachtban, kastélyban felmutatunk! Aki nem így él, az balek, irigy és ostoba. Miért kellene titkolóznunk, ügyeskednünk, amikor az ellenzék soha nem kerülhet hatalomra, amikor az adóhatóság, a rendőrség, az ügyészség a miénk, éberek ellenfeleinkkel, de vakok velünk szemben. Nem állítjuk, de nem is tagadjuk, hogy ez a rendszer azért van, hogy családjaink meggazdagodjanak. Magánügy. A közügy: cigányok, Soros, kommunisták, liberálisok! Orbán Viktor gúnyosan mondhatja: - Mindent tudnak rólam, rólunk, s mégis engem, minket választanak! Budapest és a nagyvárosok nem őt választották. S vajon meddig választja őket a vidék?

Nyugati-e az új magyar ellenzék?

Publikálás dátuma
2020.02.16. 13:00

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Komoly kérdőjelek a nyugati jóléti állam működtetésével kapcsolatban már 1973-ban, az olajválság előbukkanásával vagy kiteljesedésével megjelennek. Világossá vált, hogy az addigiakkal ellentétben a következő években Nyugat-Európában nem működik a teljes foglalkoztatás és nem növelhetőek folyamatosan a bérek sem. A 1970-es években az állam-szakszervezetek-munkaadók hármasában valamilyen egyensúly még létezett, de az állam gyengülésével ez megbomlott és a többiek rovására lassan megerősödtek a munkaadók. Megfontolandó, hogy ilyen helyzetben az ellenállásban miként, s mivel érünk el valamit hosszabb távon. Hiszen, ha ügyetlenek vagyunk, a tiltakozás legenyhébb változatait is elszúrhatjuk, mégpedig anélkül, hogy közben bármit nyerhetnénk, akárcsak szimbolikusan is. Kelet-Európában az 1970-90-es évekig közünk nem volt a tiltakozó akciókhoz; nem volt honnan tanulni. Nyugaton nem is előttünk tanulták a tiltakozó mozgalmak a mérlegelést, 1989 után pedig nem értettük igazán, mi történik a szemünk előtt. Az autokráciával szembeni ellenállásban nem derült ki, hogy belső ellenfeleink is lesznek, s hogy ezekkel majd ki kell egyezni. És ez folytatódott a 2010-es évekig. Utána az új nemzedékek Kelet-Európában lassan, kis lépésekben azért elkezdtek tanulni. Ez akkor is fontos, ha komoly uralmi kimenetek egyelőre még nem jöttek ki a dologból. De hát nincs ebben semmi szörnyű, hiszen fogalmunk sincs egyelőre a mozgalmi erőforrások lehetséges hasznáról, vagy a tanulási ciklusokról.

Rossz hangulat

1989-ben intellektuális utópiák még csak voltak, de a Szovjetunió bukására nem készültünk, tehát igazán semmilyen azonnal működtethető taktikánk sem volt. Érthetően másolni kellett az esetleges megoldási lehetőségeket, mégpedig nagyon gyorsan. Mindeközben úgy kellett tenni, mintha mindent magunk találtunk volna fel. Közben nem volt világos, hogyan bomlik a pártállam. Az akkori külső demokratizálási mintáknál, főleg Latin-Amerikában, a tábornokok visszamentek laktanyáikba, s ha kaptak valamilyen garanciákat, nem fenyegették az új demokratikus eliteket. Ez rendben is lett volna, de a korábbi pártelitektől nálunk mégsem lehetett feltételezni a katonatiszti mentalitást. Nyilvánvalóan ki kellett velük egyezni, de nem volt világos mennyiért mit kell fizetni. Ezt a nyugati tanácsadók sem tudták. Az alaphelyzet nagyfokú kreativitást kívánt. Ráadásul a bizonytalanságot nem is lehetett bevallani egyenesen a közönségnek. Rengeteg megoldást, államszervezési technikát egyszerűen másolni kellett Nyugatról s ezt se lehetett egyenesen bevallani. A nyugati partnerek pedig elsősorban ezt a másolást vették csak inkább észre, s az új keleti eliteket ezért rendesen lenézték. Ebből a keleti oldalon ezután évtizedes komplexusok támadtak. A lényegi bizonytalanság, a be nem vallott másolás és a dilemmák eltitkolása az igazgatásban az új elitek elhúzódó rossz-érzéséhez vezetett. S miközben az elitek gyorsan tulajdonhoz jutottak, de nem igazán tudták, mi az, amit könnyen megtarthatnak, s mi az, amit kevésbé, ezek a különböző eredetű rossz-érzések kumulálódtak. Az európai garanciák valamelyest biztonságot kínáltak, de e helyzetben az összes érintett bizonytalan volt, s nemigen tudta, mi és meddig maradhat az övé. Az európai rend sok mindent garantált persze, de nem volt világos, hogy annak kérdőjel-nélkülisége meddig marad így. A kelet-európai tartós rossz hangulat végül is elsősorban ebből következően megmaradt. Az új elitek és maga a középosztály szeretett volna védekezni. De nem volt igazán világos, hogy hogyan. A Nyugatnak elvben e függő csoportokat védeni kellett volna. De azok maguk sem bíztak a hosszabb távú kiszámíthatóságban. A rossz-érzés így erősödött mindkét oldalon. Az ötlettelenséget ráadásul sokan előnynek is tartották. Például ilyesmit hisz a nagy filozófus, Jürgen Habermas, aki szerint a másolási kedv kifejezetten üdvözlendő, hiszen egy utolérési program megvalósításáról van szó, és ebben az esetben kifejezetten előny, hogy kész és máshol sikeres modellek replikájával próbálkoznak. Ezt nem lehet elszúrni. Persze, ezekben a modellekben nem szerepeltek a fiatal és képzettebb tömegek, amelyek néhány év alatt hullámokban kezdték elhagyni Kelet-Európát (és ily módon önmagukban is lassították az utolérést). A nyugati elemzők meglepő módon nem vették e mozgást előzetesen figyelembe, pedig a dél-európai vendégmunkások már az 1950-es években láthatóak voltak. Az 1970-2000-es években pedig a posztkoloniális elvándorlás volt a harmadik világban ugyanilyen kikerülhetetlennek látszó folyamat. Ráadásul az egyetemi reformok, s egyáltalán a bolognai folyamat tervszerűen elősegítette a keleti szakismeretek megszerzését, s ezzel önmagában is elősegítette a vándormozgást. Végül ebből is következően a modernizáció a poszt-1989-es gazdaságokban a kivándorlás miatt felülről eleve korlátozott volt. Az elvándorolt, de otthonszavazó állampolgárok reakciói eltértek. Romániában a liberális államelnök-jelöltre szavaztak, Magyarországon pedig - a Fideszen keresztül - ellenkezőleg, a nemzeti populistákra. Vagyis a két. elvben hasonló színtéren a politikai spektrum teljesen más pontjaihoz kötődtek.

Tartós tranzit

Az első Orbán-kormány idején a Kossuth Lajos téri földszinti kormányhivatalnoki étkezde úgy nézett ki, mint egy diákmenza. De azután a diákok, akik hivatalnoki karriert akartak csinálni, leléptek, amikor 2002-ben kiestek a hatalomból, akiktől gyorsan kaphattak volna valamit. Azóta a legtöbb egyetemről, legalábbis Pesten, eltűntek a menzák is. Vagy két-három éve megjelent az ellenzéki diákradikalizmus, néhány ezer emberrel. A tüntetések fenntartották ezt a miliőt, de úgy látszik, az aktivisták az egyetemekre nem tudtak komolyabban beszivárogni. Egyébként nem látom ezt a CEU-n sem. Az akadémiai konzervativizmus sokkal kiterjedtebb, a valódi akadémiai baloldal roppant szerény (néhány folyóirat persze létezik). A konzervativizmus meghatározó volt a '89 előtti és utáni akadémia elitekben is. Nem lenne nehéz velük szemben megszerveződni. Ott ahol egyébként működnek kiegyenlítő politikák (affirmative action), valamennyire azért hatnak az elitképzésben, de nálunk legalább 25 éve nincs komolyan ilyesmi. S mert nincsenek radikális tömegek, nincs kinek legyőzni a konzervatív hatalmi elitet sem. 1989 után először ezt hittük, hogy “Kelet-Európa” hosszabb időre adott, az átalakulás nem három napig tart, tehát tulajdonképpen érdemes berendezkedni a tranzitra. Végül is a külső segítség a tranzithoz érkezik. Ezt nem akartuk feladni, de később volt egy időszak, amikor azt hittük, hogy a nehézségek már mögöttünk vannak, kiértünk valamilyen egyenesebb szakaszra, majd később - igen különbözőképpen - úgy látszott, hogy mégsem. Bizonyos értelemben érdemes volt a tranzithoz ragaszkodni, egyértelműen megérte: a befejezetlenség adott volt. Az EU ezt számolgatja ma is, nézi, hogy még meddig kell valamiket adnia. De az önbizalmunk is megnőtt így. Sokszor azt hisszük, már nem is vagyunk “kelet-európaiak”, hogy az elágazásokon már túl vagyunk, az alapproblémák egy részét megoldottuk. Átkerültünk egy belső fejlődéshatáron - már majdnem nyugatiak vagyunk. Közben azért tudjuk, hogy a függőségek zöme megmaradt. Kérdés, mit jelent egy ilyen helyzetben a demokrácia, hiszen már régen nincsenek néppártok, hanem különböző szupranacionális keretekben, NGO-kon keresztül és különböző bizottságokban döntődnek el az ügyek és nem a “nép által”. Változnak a kulturális nemzet határai is, nemzetközivé válnak az iskolarendszer tartalmi elemei, magániskolák alakulnak, a szociális médiumok fragmentálják a tájékozódást, kialakul valamilyen általános kultúrkapitalizmus. Nyilvánvalóan mást értünk majd kultúrnemzet alatt, meghatározóvá válik a transznemzeti hibridizáció, a szubnacionális osztódás és a fragmentáció. A XVIII. század óta a nagy európai kulturális határok, a norvég Stein Rokkan elméleti elválasztóvonalait leképezve alapjában ma is léteznek. 1989-ben ezeken nem kerültünk át. Mindezt tovább kavarták a megroppant jóléti államok, a hidegháború és persze újabban a klímaegyenlőtlenségek. Persze, hirdethetjük, hogy itt párhuzamos kultúrák is léteznek, s a jóléti államot ezek tőlünk függetlenül tovább tagolják - többszörös átfedések alakulnak ki. Persze, eközben '89-hez képest megváltozott a nemzeti környezetekben is az egyenlőtlenségek kezelése. Ebben az értelemben végül is valóban nyugatosabbak is lettünk.

Azok sem tudnak semmit

De az utolsó igazi komoly fordulat 2008-2010 lehetett. S elsősorban nem azért, mert addigra már kialakult, hogy mit lehet a következő években kapni Nyugatról, s mit nem. Inkább azért, mert addig a régióban azt hittük, hogy bizonyos értelemben biztonságban vagyunk, mert legalább a nyugati elitek tudják, hogy válság idején mi a teendő, s ezt mi követhetjük. Akkor azonban ismét kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs. Valahogy lemeztelenedtünk. Azok sem tudnak semmit. Hiszen eddig azt ígérték, hogy intellektuálisan számíthatunk rájuk. 1989-ben liberalizmusként többek között az egyenlő életlehetőségek működtetését, a mozgásszabadságot, a mély-kritika lehetőségeit, és az igazságosság elérhetőségét tartatták velünk meghatározónak. Húsz évvel később, 2010-ben a paraméterek megváltoztak. A 2010 utáni Orbán-rendszerről talán a legérdekesebb, ám nálunk igen ritkán használt modellt Kim Lane Scheppele, a CEU-val is kapcsolatban levő princetoni politológus adta. A NER-rel kapcsolatban az amerikai professzor “Frankenstate”- ről beszél. Ahogyan Frankenstein elképzelhető, illetve létező biológiai rendszerek elemeiből van összerakva, csak az egész nem valós, hanem irreálisan szörnyű, Orbán rendszerének is minden eleme felismerhető, megtalálhatóak benne a nyugati minták (ezért állítja a kormány, hogy ismert építőkockákról van szó, nem kell azonnal rémüldözni). Csak persze, az egész együtt nem nyugati. Lehet, hogy elmozdultunk, de másképp, mint ahogyan arra számítottunk.
Szerző

Tévedett volna Orwell?

Publikálás dátuma
2020.02.16. 10:23

Fotó: NICHOLAS KAMM / AFP
Az utóbbi években újra kezd divatba jönni George Orwell disztópiája, az 1984. Ennek a divatnak objektív okai vannak: ha a múlt század végén voltak, akik azt hitték, végleges a nyugati liberális demokrácia világméretű győzelme, a XXI. század első két évtizedére kijózanodtak, látván a fundamentalista, illetve populista retorika és a „vezér-elv” előretörését. Egyrészről Iránban működik az „erkölcsi rendőrség”, amely ellenőrzi az alattvalók haj- és ruhaviseletét, másrészt az amerikai közvélemény majdnem fele nem lát kivetni valót abban, hogy elnökük megpróbálja megzsarolni (a gazdasági kölcsön visszatartásával) egy kisebb állam elnökét. De még ennél is rosszabb az Orwell által „Newspeak”-nek nevezett jelenség elterjedése: a politikusok és propagandistáik szemrebbenés nélkül csomagolnak álcázó frázisokba hazugságokat, arra számítva, hogy ha valamit sokszor mondanak, az a végén „igaz” is lesz. Más szóval a tények igazság-tartalma elvész a magyarázatnak álcázott valótlanságokban, a hivatalosság folyamatos „másképp-beszédében”. Orwell egy cikkében (igaz, ezelőtt vagy 80 évvel) megírta, hogy az igazságot legjobban egyszerű, világos módon lehet elmondani. Most egy angol újságíró úgy véli, Donald Trump meghazudtolta Orwellt, hiszen ő is egyszerű,világos szavakkal állít dolgokat, amit hívei szó és gondolkodás nélkül bevesznek. Trump nem elemez, mindig csak közöl a Twitteren: a mexikói bevándorlók „rossz emberek”, demokrata ellenfelei „szemét alakok” vagy „rágalmazók”, a klímaválság pedig „kínai trükk”, amivel rá lehet szedni az embereket, hogy kevesebb autót használjanak, vagy változtassanak túlfogyasztói életmódjukon. Mindez az „Amerika az első” jelszóval, ami kicsit emlékeztet a „Németország mindenek fölött” hajdani, végzetes programjára. Hiába szavazott az amerikai kongresszus (ahol a demokraták milliókkal több embert, több mandátummal képviselnek, mint a republikánusok) Trump felelősségre vonása mellett, a szenátus republikánus többsége percnyi vonakodás nélkül felmentette az elnököt, aki azóta is a „Felmentés” című újságlapot mutogatja úton-útfélen és nem tagadja, hogy befolyásolni próbálta az ukrán elnököt, de ezt egy szerinte „tökéletes” telefonbeszélgetésben tette. Más szóval: övé a hatalom, neki mindent meg szabad tenni, amiről úgy gondolja, hogy hasznot hajthat neki és családjának, akinek pedig ez nem tetszik, az nem „igazi hazafi”, az „Amerika-ellenes”. Orwell leghíresebb könyvében megírta, hogy a jól működő diktatúrát két dolog jellemzi: a teljes nyelvi manipuláció és egy valós, vagy képzelt ellenségtől való szüntelen félelem fenntartása. Utóbbi jól működik, mert a „migránsoktól” való félelem átjárja szinte az egész európai, amerikai és ausztráliai társadalmat, és az a képtelenség, hogy a fejlett társadalmak nagy részét a bevándorlást ösztönző „Soros-hálózat” befolyásolja (talán Ferenc pápát is ő pénzeli?), sokak fejében meggyökerezett.
Viszont a populisták tanultak a korábbi totalitárius rendszerektől: nem katonai puccsal, vagy nyílt erőszakkal, hanem „demokratikus” eszközökkel próbálják saját képükre átformálni a társadalmat, maguk alá gyűrni a független igazságszolgáltatást és a közoktatást. Ezek a hibrid-tekintélyuralmi rendszerek két okból nem tudják teljesen legyőzni a liberális vagy szociáldemokrata mentalitású kormányzatokat: mert sok helyen -így Amerikában, de Angliában és Franciaországban is- működik a fékek és ellensúlyok rendszere, továbbá, hiába manipulálják a nyelvet a jobboldali orgánumok és médiák, a fiatalok egyre inkább a világhálón tájékozódnak, még híreket is inkább független online-on, mint újságpapíron olvasnak. És hiába próbálta a hibrid-párturalmi Kína ellenőrizni a híreket, most a roppant koronavírus-járvány egy időre véget vetett a hírellenőrzésnek és meglehet, hosszabb távon a trumpi demagógiára is végzetesnek bizonyul. Hogyan védekezhet hathatósan a járvány és a klímaválság ellen, ebben a kettős (valószínűleg globális gazdasági recesszióhoz vezető) kegyetlen szorításban az „Amerika mindenek előtt”, illetve a „Nekünk Magyarország az első” jelszavát harsogó demagógia?
Témák
Orwell Brexit Trump