Hegyi Iván: Nagy utazás

A legjobb dalaink egyike, amelyet valaha írtunk – mondta a Sacrifice-ról a szerzőtárs Bernie Taupin nevében is Elton John. A brit slágerlista eleinte ezt nem igazolta vissza.

Az Egyesült Királyságban az ötvenötödik helyen állt meg a dal 1989-ben, ám nem csupán az alkotónak, hanem a BBC Radio One délutáni műsorában „zenélő” Steve Wrightnak is tetszett, így a lemezlovas gyakorta leforgatta a számot. A hallgatói reakciók mindinkább kedvezőkké váltak, ezért a Rocket Records ismét megjelentette a nótát, a kislemez másik oldalán a korábban szintén a „futottak még” pozícióba került (45.) Healing Handsszel. S az ismétlők harminc esztendeje nagy örömmel tapasztalták, hogy az újrafelfedezéssel az első helyre katapultálták az addig csak a földön járó Sacrifice-t, amelyet 1990 végén az év harmadik legnépszerűbb dalaként jegyeztek Nagy-Britanniában.

Hiszik vagy sem: ez volt Elton John első szóló Number One-ja az Egyesült Királyságban. Korábban ötvenhárom szerzeményével szerepelt a listán, ám egy sem nézhetett le az összes többire. Pardon: a szerző-előadó egyszer már járt az élen, de akkor Kiki Dee-vel közösen énekelte a Don't Go Breaking My Heartot. Ez 1976-ban, abban az esztendőben történt, amelynek során a rocksztár megvásárolta a Watford negyedosztályú labdarúgócsapatát, méghozzá azzal a határozott céllal, hogy az élvonalba juttatja az együttest. (Vakmerő tervét hat éven belül sikerült is megvalósítania, sőt a legmagasabb osztályban töltött első évadában a Watford ezüstérmet nyert a bajnok Liverpool mögött. Aztán az UEFA Kupa nyitó körében 1-3-as németországi vereség után jutott tovább 3-0-ás diadallal a Kaiserslauternnel szemben.)

Amerikában 1990-ig John hét száma volt első és négy második, de saját hazájában – mint tudjuk – senki sem lehet próféta... A zongorista-énekes a Rocket Mannel (1972) a második, a Nikitával (1985) a harmadik, a Your Songgal (1971), a Daniellel (1973), a Song For Guy-jal (1978) és az I'm Still Standinggel (1983) a negyedik, a Crocodile Rockkal (1972), az I Guess That's Why They Call It the Blues-zal (1983), a Passengersszel (1984), valamint a Candle in the Wind 1988-as változatával az ötödik helyig vitte Nagy-Britanniában. A 88-as verziót úgy kell érteni, hogy Eric Clapton muzsikusi működésének huszonötödik évében – Mark Knopflerrel együtt – Elton John is részt vett a „Lassú kezű” jubileumi turnéján, s annak rendre telt házas bulijain hangzott fel a Marilyn Monroe-t megidéző szám feldolgozása. (Utóbb szomorú alkalomból, Diana hercegnő halálakor született egy átirat, amelyet Elton John el is játszott az 1997. szeptember 6-án rendezett londoni gyászszertartáson.)

A Clapton-turné amúgy negyvenkét koncertből állt, de ez Johnnak meg sem kottyant, hiszen az idő tájt évente több mint száz alkalommal lépett színpadra. „Soha nem fogok unatkozni!” – mondta lelkesen. Majd arra a kérdésre, mi jut eszébe a zongorájáról, kapásból azt felelte: „Szinte felgyullad!” Aztán 1991-ben mégis szünetet tartott, és elgondolkodva említette: „Minden zenész vándorember. Az életünket leginkább utazásokkal töltjük.”

Elton pályája tényleg nagy utazás, a Sacrifice pedig valóban a legkiemelkedőbb állomások egyike. Jótékonysági szempontból is. Merthogy a komponista-énekes bejelentette: a dal minden jogdíját az AIDS-szervezetek megsegítésére utalja át. Márpedig a szám azóta is él. Don Henley, az Eagles alapító tagja és Vince Gill, az oklahomai countrysztár 2018-ban énekelte a nótát azon az albumon, amelyen Willie Nelson, Emmylou Harris, Miranda Lambert, Dolly Parton, Miley Cyrus ugyancsak tisztelgett Elton John előtt. Hasonló korongot egyébként már 1991-ben piacra dobtak: a Two Rooms című lemezen Sinead O'Connor dalolta a Sacrifice-t, Joe Cocker a Sorry Seems to Be the Hardest Wordöt, Tina Turner a The Bitch Is Backet, Sting a Come Down in Time-ot, s a Beach Boys játszotta a Crocodile Rockot.

Akár a repertoárt, akár a megszólaltatókat nézzük: egészen tűrhető volt a műsor.