Előfizetés

Csak egy tánc volt…

Csak egy tánc volt, de az aknamezőn. Hárman járták, az Emberi Jogok Európai Egyezménye körül. Mindegyik rúgott, taposott egyet rajta, de hát nem lehet minden tánclépés mellé egy közlekedési rendőrt állítani, valami hasonlót már Rejtő is megírt. „Hárman párban”, mint a filmben: a KDNP, a Fidesz és a Mi Hazánk mozgalom. Az egyik: a KDNP legényesen előre lépett egy bátrat, a másik: a Fidesz hátra (párostáncban így szokás), közben azért továbbra is karolták egymást, pörögtek-forogtak: öröm volt nézni. Örült is a szíve a harmadiknak: az ifjú Mi Hazánknak, nyomban kipördült ő is a táncparkettre, kurjantott is egy-egy biztatót, csak hogy emelkedjen a hangulat. Leginkább a mezőségi csujogató illett a tánchoz: „Előre csak előre,/ Lássuk mi lesz belőle,/ Kitörjük a nyakunkat,/ Úgyse hagyjuk magunkat!”
Hogy mi lesz belőle, azt még a résztvevők se döntötték el egészen. Mert felmondani az egyezményt, ami nem is a már úgyis kiátkozott Unió dokumentuma, hanem az egész Európát, 47 államot egybefűző Európa Tanácsé, azért rázós ügy. Elég pocsékul hangzik, profi kommunikációval is nehezen eladható, hogy Magyarország kilép Európából. Deklarálja, hogy –bocsánat - tojik az emberi jogokra, úgy, ahogy vannak. 
Nem mintha nem érdemelnék meg: az emberi jogok is, a Tanács is. Az egész szervezet bűnben fogant. Alakulását először Churchill vetette fel 1946-ban, az európai béke érdekében. De rögtön kilógott a lóláb, egy diplomás, de legalább érettségizett kommunista ló lába, mert mit emlegetett Churchill? Egy „Európai Egyesült Államokat”. Elszivarozta az eszét, világos, mert még sehol sem volt Lázár dohányzásellenes küzdelme. De a Jóisten ezt már mégsem engedhette, épp elég, hogy Trianon fölött szemet hunyt, így Egyesült Államok nem lett, csak a jogállamon és a szabadságjogokon őrködő Európa Tanács, 1949-ben. 
Sajnos az Antall-kormány idején Orbán még a liberálisok karmai között vergődött, így tűrte, hogy Magyarország csatlakozzon egy ilyen obskurus képződményhez. Aláírtuk az Emberi Jogok Európai Egyezményét is. Benne olyan hülyeségekkel, mint az egyesülési-, sajtó- és véleményszabadság, a vagyoni helyzet, politikai álláspont, származás szerinti megkülönböztetés tilalma, a tisztességes igazságszolgáltatáshoz, oktatáshoz, szabad választáshoz való jog. De ez még hagyján, hány szerződést írtunk már alá, amit úgysem tartunk meg! Viszont az egyezmény létrehozta a tagállamokra kötelező döntéseket hozó strasbourgi európai bíróságot is, pedig nemrégiben a Századvég elemzése készségesen leszögezte: „Magyarország döntései nem függhetnek semmilyen külső hatalomtól vagy erőközponttól”. Mert különben Soros. Sőt Churchill, mint láttuk.
És micsoda véletlen, a királyi tévéhíradó, a Magyar Nemzet, a Mandiner, az Origó, a Magyar Hírlap egyszerre adott boldog tudósítást egy francia jobboldali lapról, amelyben a szokásos sorosfóbiás kórus tagjaként kifejtik: a strasbourgi bírák egy része élete során már ismert emberi jogi szervezeteket, azok között pedig biztosan van, amelyik az e célt szolgáló Soros-alapítványoktól kapott támogatást. Ami nem nagy felfedezés, hiszen ide kifejezetten az emberjogi szakterületen jártas bírókat kell a tagállamoknak delegálniuk, akik nyilván szóba álltak már a területükön dolgozó civilekkel. 
Hogy a testületbe mi is küldünk magyar bírót? Jó vicc, ki nem tudja, hogy „hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre”. Keblünk most is támadások kereszttüzében: hol a menedékkérők éheztetése, hol a börtönök túlzsúfoltsága miatt. Igaz, hogy az utóbbiért járó kárpótlásról a Fidesz hozott törvényt, de csakis Strasbourgból hipnotizált állapotban tehette. Ám a vonatkozó irodalom szerint még Mario is magához tért a hipnózisból, és dirr-durr, lelőtte a gonosz Varázslót.
Itt tartunk most. A dirr-durrnál. Az még nem dőlt el, végzünk-e a strasbourgi Cipollákkal vagy csak figyelmeztető lövéseket adunk le, esetleg pusztán a híveket szórakoztatjuk a vurstli céllövöldéjében. Egy biztos: nyilvánvalóan egyeztetett szerepjáték, hogy a KDNP javasolja az egyezményből való kilépést, a Mi Hazánk elégedetten dorombol, majd a Fidesz és a Miniszterelnökség pár óra múlva ezt az ő magánvéleményüknek minősíti: „A kormány soha nem tárgyalt olyan előterjesztést, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményének felfüggesztésére vagy felmondására irányult volna.” Vagyis az önállóságukról híres kereszténydemokratákban, pláne a jogi bizottság elnökében, pláne a figyelem középpontjában álló törvény vezérszónokában egyszerre előtört a kuruc vér, és függetlenségi rohamukban egyeztetés nélkül dobták be az elmúlt évek legsúlyosabb politikai ötletét. Életszerű.
Kellett ez a kis tánci-tánci annak beméréséhez, lehet-e Brüsszel mellett új célpontként Strasbourgot belógatni, ha már az Unió támogatottsága nálunk az istennek sem akar csökkenni. Putyin is örül neki, ha az Európa Tanácsot lőjük, volt neki is baja elég velük.
Hogy mi lesz a vége, nem tudjuk. Idősebbek emlékeznek Szécsi Pál slágerére: „Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én,/ Azután ment minden könnyedén,/…És a többit nem tudom.” Ez a baj ezekkel a veszélyes táncokkal. A szerző volt országgyűlési képviselő 

President Sanders?

Donald Trump amerikai elnök győzelmi mámorban úszik. Az elődjétől jó állapotban kapott gazdaság robog, a munkanélküliség fél évszázados mélypontra süllyedt, a reálbérek végre újra emelkednek, a tőzsdék szárnyalnak. A szenátusi felmentéssel lezárult az impeachment-eljárás. A Republikánus Pártot szorosan a markában tartja, a párt törzstábora a rajongásig kitart mellette, de a közvéleményben is korábban nem látott szintre ugrott fel Trump támogatottsága. Nyolc hónappal a következő elnökválasztás előtt a demokratikus elnökjelölt-aspiránsok közül az egyik sebezhetőbbnek tűnik a másiknál. Nem áll rosszul Trump szénája.
A demokrata oldalon az impeachment csak tovább mélyítette az elnök ellen kezdettől fogva meglévő zsigeri megvetést. A Demokrata Párt vezérkarát és a demokrata szavazók túlnyomó többségét ma egy szempont vezérli: Ki tudja legyőzni a gyűlölt Trumpot? Ez a cél elhomályosítja még azt is, hogy milyen társadalmi program kerüljön a trumpizmus helyébe.
Az eddig lezajlott két demokrata előválasztás kimenetele (Iowában csupán egy hajszállal lett második, New Hampshire-ben pedig győzött) és az előremutató közvélemény-kutatások alapján kiemelkedő figyelem irányul Bernie Sanders vermonti szenátorra, aki győztesként várja a következő előválasztást Nevadában, de a nagyon fontos Kaliforniában is. Sanders a 2016-os elnökválasztási küzdelemben vált országosan ismert politikussá, amikor a vártnál sokkal keményebb küzdelemben több mint húsz államot vitt el az előre megkoronázott Hillary Clintontól. Sanders hozzájárult Clinton Trump elleni végső elbukásához azzal, hogy túl későn szállt ki az előválasztási csatából, s utána is csak fél szívvel támogatta őt – híveihez hasonlóan.
2016-ban Sanders egy hagyományosan jobbközép beállítottságú, konzervatív országban „demokratikus szocializmus” és „politikai forradalom” jelszavakkal kampányolt, s az egész Demokrata Pártot magával húzta balra. Trump elnöksége alatt a balra át csak fölgyorsult, s Sanders mostani „progresszív-liberális” programja már a szélsőbalos populizmussal határos. Gyökeres változást akar az oligarchikus kapitalizmus korrupt rendszerében, amely szerinte a milliárdosokat és a mamutcégeket szolgája, miközben kiüresíti a középosztályt. A választásokra és a törvényhozásra rátelepedett pénzes lobbik aláássák a demokráciát. A szenátor felrobbantaná a pénzügyi spekuláció, a kaszinókapitalizmus üzleti modelljére épülő megabankokat. Síkra száll a mindenkire (még az illegális bevándorlókra is) kiterjedő, ingyenes egészségellátásért, az egészségbiztosítás államosításáért, az ingyenes állami felsőoktatásért, a minimálbér duplájára emeléséért és a szupergazdagok vaskos megadóztatásáért. Sanders vállalatirányítási reformja kilátásba helyezi a munkások 20 százalékos részvénytulajdonát az őket foglalkoztató nagyvállalatoknál, amelyek igazgatótanácsaiban 45 százalékos lenne a kötelező dolgozói képviselet. Dekriminalizálná az illegális bevándorlást. Támogatja a Green New Dealt, amely kizárólag zöld energiára támaszkodva és államilag menedzselve egy évtizeden belül karbonsemlegessé tenné Amerikát.
Mi szól Sanders mellett, minek köszönheti korai előválasztási sikereit? Legfőképpen annak, hogy megőrizte, sőt még mélyítette is azt a fiatalos, alulról jövő politikai mozgalmat, amelynek 2016-ban lett a zászlóvivője. Miközben riválisai választási koalíciókat építgetnek, Sanders már egy olyan tömegmozgalmat vezet, amelynek kemény magja osztja a diagnózisát: „Amerikának nem toldozgatásra-foldozgatásra van szüksége, hanem olyan forradalomra, amely mélyrehatóan átalakítja az országot gazdaságilag, politikailag, társadalmilag és ökológiailag.”
Javarészt a millenniumi nemzedék (a mai 23-38 évesek) által fűtött mozgalom számára Sanders autentikussága a legvonzóbb érték: nem változtatja alapvető nézeteit, nem adja be a derekát a politikai széljárásnak vagy taktikai választási számításoknak. A politikai lényeget tekintve a skandináv típusú szociáldemokráciához húzó szenátor már régóta „demokratikus szocialistaként” határozza meg magát, jóllehet tudja, hogy az amerikai átlagszavazó számára a „szocialista” jelző vörös posztó. De nem az a millenniumi törzsbázisa szemében, akiknek a szocializmus már nem idéz föl baljós felhangokat a létező szocializmus rossz példái alapján. Sanders kampányához dől a pénz, de nem az általa velejéig korruptnak bélyegzett választásfinanszírozási rendszeren keresztül, hanem hívei apró felajánlásaiból (átlagosan 18 dollár). Büszke a választásokat „megvásárló” milliárdos donoroktól való függetlenségére.
Sanders előtt azonban számos akadály tornyosul az előválasztási kampányban. Melyek a legfontosabbak? Nem kis meglepetésre magas kora (78) és egészségi állapota (októberben szívinfarktust kapott) nem jelent nagy hátrányt számára. Tény, hogy Amerika történelmében még soha nem választottak elnökké ilyen idős embert. A „sandersista” keményvonalasokat leszámítva komoly kételyek fogalmazódtak meg a szenátor nagyratörő választási programjának realitásával kapcsolatban egy olyan időszakban, amikor „pörgős” a gazdaság, a munkanélküliség rendkívül alacsony, a munkabérek emelkedő pályán vannak. Barack Obama volt demokrata elnök kritikusan szóvá is tette, hogy ilyen alaphelyzetben az amerikai szavazók többsége aligha lesz vevő egy olyan radikális tervre, amely kiforgatná sarkából a társadalom számos alrendszerét.
Sanderst sok bírálat éri még a liberális oldalon is azért, hogy figyelmen kívül hagyja a méregdrágának tartott programja gyakorlati megvalósíthatatlanságát a törvényhozásban, amely 2021 januárjától is várhatóan megosztott marad, s fennmarad a Fehér Ház és a Kongresszus közötti patthelyzet. Programjai a szövetségi kormány költségvetésének megduplázódását vonnák maguk után. A rendíthetetlen Sanders-táboron kívül kevesen hisznek abban, hogy csupán a leggazdagabbakra kivetett új adókkal (köztük nyolcszázalékos vagyonadóval) be lehet majd tömni a költségvetésen ütött hatalmas lyukat.
Aggodalmak támadtak továbbá a mostani, viszonylag szűk sandersi koalíció kiszélesítésével, új választói rétegek megszólításával kapcsolatban, ami nélkül Sandersnek nincs komoly esélye az elnökjelöltség megkaparintására, a Trump elleni végső diadalról nem is beszélve. Sanders támogatottsága kifejezetten gyenge a Demokrata Párt hagyományos bázisát képező afro-amerikaiak, az ötven éven felüli szavazók és az elővárosokban élő nők körében. Sikeresnek tűnik viszont a hispán etnikum felé való nyitása. A március 3-i Szuperkedd után tisztábban lehet majd látni Sanders koalícióbővítési erőfeszítéseinek eredményességét. (Ekkor tizenhárom államban tartanak előválasztást, köztük Kaliforniában és Texasban, s kikristályosodhat a demokrata elnökjelölt személye.)
Sandersnek szembe kell néznie a ténnyel, hogy a Demokrata Párt establishmentje minden követ megmozgat a háttérben azért, hogy ne ő legyen a párt választottja a Milwaukeeban tartandó júliusi elnökjelölő konvención. Miért? Mert nem tartják őt alkalmasnak az eltérő politikai irányzatok közötti hídépítésre, a párt „progresszív” és mérsékelt szárnyának egyesítésére, ami nélkülözhetetlen a Trump elleni győzelemhez. Az önként vállalt „demokratikus szocialista” ideológiai címkével a homlokán nem tartják őt megválaszthatónak. Az is Sanders ellen szól, hogy nem rózsás a helyzete a politikai szélsőségektől idegenkedő bizonytalan szavazóknál, akik általában eldöntik az elnökválasztásokat. Kevés esélyt adnak neki arra is, hogy megnyerje magának a Trump elnökből kiábrándult mérsékelt republikánus szavazókat. Ez csak egy centrista beállítottságú demokrata elnökjelölt számára lenne lehetséges.
Mégis ki szeretné Washingtonban a legjobban, hogy egy meggyőződéses szocialista legyen a demokraták elnökjelöltje? Donald Trump. Az elnökválasztás végső csatájában a rá jellemző kíméletlenséggel játszana el a szenátorral mint a Szovjetunióból hátramaradt bolsevikkal. Sanders 1988-ban ott töltötte a második házasságkötése utáni mézesheteket. A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza 

Gúzsba kötve feszengenek

Hát beindult az új, Fidesz-féle nemzeti alaptanterv rendszere. A felülről, hatalmi szóval irányított és központosított egyenfazon-rendszer, amelyben az iskolák már régóta nem autonómok. Nincs érdemi beleszólásuk abba, amit csinálnak, legyen szó bármiről is.
A „ma” iskolájában nem épülhetnek kölcsönös együttműködésre a pedagógiai folyamatok, a fideszes pártállam kezébe vette az intézményrendszer teljes irányítását. Szabályoz, utasít, ellenőriz és büntet. A sorból nincs kilógás. A mellérendeltséget feltételező bizalmi rendszert felváltja a modern hűbériség. Az állami iskola az állami hivatali rendszer részévé vált, a pedagógus pedig hivatalnokká. Ennek következménye az, hogy a pedagógus – az elvárások szerint - már nem a saját szakmaiságát kell, hogy közvetítse a gyermek felé, hanem a kötelező állami akaratot. Amely abban nyilvánul meg, hogy a tanuló csak igazodjon ahhoz, amit a hatalom képviselői az íróasztal mögött, politikai alapon kiagyaltak. Sem az iskola, sem a pedagógus nem dönthet arról, hogyan fejleszti a rábízott tanulót. Ezek után nem meglepő, hogy az újabb gúzs ellen a pedagógiai kar, sőt a pedagógus kamara is – a maga módján – lázad.
Az állami hivatali rendszer részévé vált iskola elvesztette szakmai önállóságát: ebben az uniformizált rendszerben csak azt taníthatja, amit az állam előírt, csak abban az ütemben, ahogy azt az állam megkívánja, csak abból a tankönyvből és segédletből, amit az állam megenged. És az állam elvárásainak következetes végrehajtása felett az állami tanfelügyelet hűséges ebként őrködik.
Hoffmann Rózsa egykori indoklása szerint ha nem ilyen lenne az iskola, akkor a fiatalok elkallódnak, rossz útra térnek, elkezdenek bandázni, rengeteget interneteznek, ülnek a gép előtt, rossz hatások érik őket, ne adj Isten, odáig fajulhat mindez, hogy devianciába torkollik az életük. Ezért és a Hoffmann-féle nevelésközpontú oktatásirányítás érvényre juttatása érdekében több iskolában már akkoriban létrehozták a kvázi iskolarendőrséget, amelyet most már csak felélesztenek – aminek következtében afféle büntetés-végrehajtási intézménnyé válnak az iskolák. Ne feledjük, állampártunk törvényalkotási tevékenységének köszönhetően immár 12 éves kortól büntethető és elzárható a diák. Szép új világ.
A rendszerre ráerőltetett értékválasztás jellemző példája a kötelezően előírt hittan vagy erkölcstan óra tartása, aminek esetleges szükségességébe nem szólhatott bele sem a szakma, sem a pedagógus társadalom. Persze, hiszen Hoffmann Rózsa már az ő idejében is világossá tette, hogy az iskolákban a keresztény értékrendet kell megjeleníteni. (És aki más vallású, az térjen át talán? Hol van itt a vallásszabadság?) Nemhogy szétválasztódna az állam és egyház, hanem sokkal inkább összemossa a kormány a kettőt.
Ezek után nem is csodálom, hogy egyes pedagógusok a szakmaiságukkal súlyosan ellentétesnek tartják mindazt a káoszt és ámokfutást, amelyet az oktatásba mint szakmába a hatalom politikai alapon beleerőszakolt. Nem is lennék meglepve, ha az iskolarendőrség a pedagógusokat is megfigyelés alatt tartaná, hiszen ők is gyanúsak lehetnek, lévén ők is a rendszer ellenségei. Nem mindegyikük bizonyította még ugyanis az államhoz való feltétlen lojalitását, sőt egyesek nem átallottak kijelenteni, hogy nem tanítanak fasiszta írót. Ez végképp kiverte a biztosítékot a rendszer ideológusainál.
Mindezt csak megerősíti az a kamerarendszer, amelyet az úgynevezett tanárverések ürügyén kívánnak felszereltetni az osztálytermekben. Az apropója ugyan a nem megfelelő viselkedésű diákok ellenőrzése, ugyanakkor a (lázadó) tanárok megfigyelésére is kiváló. Ezek után merjen mást, ne adj' isten a szakmai meggyőződése alapján tanítani a pedagógus. Az adatvédelmi jogelvek, a személyiségi jogok és az emberi méltóság sorozatos megsértése itt már a világ legtermészetesebb dolga lett. Ferincz Jenő "paragrafus"