Otthon ápolás az utolsó leheletig

A hazai szociális ellátórendszer helyzetére is rávilágít a mosonmagyaróvári családi tragédia: a fogyatékkal élők otthona helyett inkább a halált választotta a sérült nő és édesapja.

– A valódi indíttatást csak az apa és a lánya tudja, ám vélhetően hatalmas trauma lett volna a fogyatékkal élők otthona a sérült, ötven éves nőnek, aki egész életét a szüleivel élte le – próbált magyarázatot találni a mosonmagyaróvári tragédiára Solymosi Krisztina pszichológus. Mint arról a Népszava is beszámolt, az északnyugat-magyarországi városban a közelmúltban egy 74 éves férfi megölte súlyosan sérült, ágyhoz kötött ötven éves lányát, majd magával is megpróbált végezni. A Kisalföld szerint unokája talált rá, s a mentők segítségével sikerült újjáéleszteni az apát. A férfi állapotáról érdeklődtünk a mosonmagyaróvári Karolina Kórháznál, ám lapzártánkig a főigazgató-főorvos nem válaszolt kérdéseinkre. Korábban a megyei lapnak azt nyilatkozta, hogy előbb javult az idős férfi állapota, azóta viszont ismét romlott, kómában fekszik az intenzív osztályon, s küzdenek az életéért.

A városban nagy megdöbbenést váltott ki a tragédia, amelynek indítéka jelentősen eltér a közelmúlt családon belüli erőszakból adódó gyilkosságaitól. A Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság emberölés gyanúja miatt indított ugyan nyomozást az idős férfi ellen – akinek egészségi állapotáról személyiségi védelmi okokból nem adhatott tájékoztatást lapunknak a hatóság –, ám az eddigi napvilágot látott információk szerint az édesapa és lánya közös megegyezése vezetett a tragédiához. A férfi nemrég veszítette el feleségét, azóta egyedül nevelte gyermeküket, ám kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg. Nem akarta, hogy lánya otthonba kerüljön, ha ő már nem tudja ellátni, ezzel pedig a sérült, ötven nő is egyetértett. A Kisalföld szerint mindezt egy búcsúlevélben le is írták.

– Nem tudtunk a családról, nem voltunk velük semmilyen kapcsolatban – mondta a Népszavának Csiba Erzsébet, a mosonmagyaróvári Kistérségi Egyesített Szociális Intézmény vezetője. – Valószínűsíthetően azért, mert a városban 20 éve indult el a fogyatékkal élők nappali ellátása, s addigra a család már alkalmazkodott a speciális élethelyzethez, melyet egy sérült, ágyhoz kötött állandó gondozása jelent, így nem is kerestek bennünket.

– Egyáltalán nem csodálom, hogy nem akarták, hogy a sérült nő ötvenévnyi családi ápolás után otthonba kerüljön – jelentette ki lapunknak egy a szociális szférában vezetőként dolgozó szakember. – Persze nem a halálba menekülés a megoldás. Ha nekem kellene döntenem, én is csak az utolsó utáninak választanám ezt a lehetőséget, még akkor is, ha az ilyen sérültek otthoni ápolása nagyon megterhelő az érintett családnak. Ám, tisztelet a kevés kivételnek, olyan állapotok uralkodnak ma a szociális otthonokban, és főleg a fogyatékkal élőkkel foglalkozó intézményekben, amit nem akarhat senki a hozzátartozójának. Ha még sincs más megoldás, akkor is inkább egy egyházi vagy egy magánotthont keresnék, mert a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság intézményeiben nagyon rossz a helyzet.

A pszichológus szerint a sérült gyermeküket maguk ápoló szülők számára életük végéig tartó dilemma, mi lesz a beteg sorsa haláluk után.

– Ez óriási lelki trauma, ami az öregedéssel csak fokozódik – mondta Solymosi Krisztina. – A mosonmagyaróvári édesapát ráadásul kettős csapás érte: néhány hónapja elveszítette feleségét, akire a gyermekük ellátásában is támaszkodhatott, másrészt tudta, maga is gyógyíthatatlan beteg. Vélhetően egész egyszerűen nem tudta megtenni, hogy ötven év után intézetbe küldje a gyerekét, aki korábban mindvégig kettejükkel élt, vagyis számára egy fogyatékkal élők otthona minden szempontból idegen hely, s így komoly trauma lett volna. Miután minden szempontból kilátástalannak ítélték a helyzetüket, meghozták a kétségbeesett-tragikus döntést.