Értelmetlenség

Akié Budapest, az minimum első az egyenlők között – ez nem kérdés akkor, amikor az ellenzék a kormányt a nagyvárosokra építve óhajtja megszorongatni. Budapestnél pedig nincs nagyobb, a főváros csaknem kétmillió ember otthona: szimbólum és zsaroló potenciál.

Ráadásul a budapesti képlet egyszerűbb és bonyolultabb is, mint az országos. Utóbbi négy, egymás sarkában járó erővel számol, a mintegy 8 millió szavazó közül 9 százalék a DK-t szereti, 7 százalék az MSZP és a Párbeszéd szövetségét, ahogy a Jobbik támogatottsága is 7 százalék, a Momentumot pedig 6 százalék kedveli. Sokat magyarázni a közös indulás kényszerét nem szükséges. A fővárosban viszont lényegében nincs Jobbik, három párt sakkozik egymással (a fővárosi közgyűlésben legnagyobb frakciója az MSZP-nek van), miközben besétált egy új szereplő a pályára, a kormány, Vitézy Dávid képében.

Pontosabban az előző mondat múlt időben igaz, a legterebélyesebb képviselőcsoport a Demokratikus Koalícióé, miután két MSZP-s polgármesterrel bővült. És a szerdai lap megjelenését követően már valószínűleg ez is múlt idő, ugyanis a jelek arra mutatnak, hogy a közgyűlésben ugyanakkora csapata lesz az MSZP és a Párbeszéd valószínűleg megalakuló frakciószövetségének, mint amekkora a Demokratikus Koalíciónak van.

Mégis hiba lenne vállat vonni, mondván: vihar egy pohár vízben, a status quo lényegében nem változott. Érdemes két vetületét vizsgálni az esetnek.

Az egyik a felszín, a hatalomtechnikai tusa. Beszúrásban Gyurcsány Ferenc profi. A budapesti erőhelyzetet három tényező befolyásolja: Karácsony Gergely a főpolgármesteri teendőkre koncentrál, így az ellenzéknek nincs pártpolitikai címerfigurája; a kabinet Vitézy színre léptetésével városvezetői minőségében fakítja Karácsonyt (ha a kormány a fontosabb ígéreteit valóra váltja, karizmája és mozgósító képessége jó része odavész) – és ez jövőbeni pozícióit már most gyengíti; nem mindegy, hogy melyik képviselőcsoportnak a legerősebb az ellenzéken belül az érdekérvényesítő-képessége, és így el tudja-e vinni a jól eladható területeket (például a színházakat). Ebbe a vákum-szerűségbe szaladt bele Gyurcsány Ferenc, hogy kitöltse. Csinált ő már ilyesmit: az előválasztáson rajtaütésszerűen elindította Kálmán Olgát, a hivatalos utólagos magyarázat szerint azért, hogy előcsalogassa a küzdőszellemet Karácsonyból. Egyébként sikerült. Akkor nem jött be a hatalomtechnikai húzás. Most azonban más a helyzet: a status quo ugyan megmaradt, de a haszon nem porlott el, egy regnáló kerületi polgármester hatékonyan maximalizálhatja a voksokat egy országgyűlési választáson is, így eséllyel néz ki plusz képviselői hely a DK-nak.

A másik vetület értékrendi: a folyamatos helyezkedés azt üzeni, van fontosabb, mint a kormányváltás, például az, ki a megmondó erő kormányváltáskor. Csakhogy amennyiben a választó nem lát mást, mint pozíciótuszakodást, elveszíti a hitét a kormányzóképességben, és voksával nem protestál a hatalom ellen. Ha Budapest meggyengül, vagy elvész, oda a vidék is. Persze biztos jó, az ellenzék „legerősebb pártjának” lenni. Csak semmi értelme.