Hangoskodás a Dísz téren

A Dísz tér 1–2. helyén 1900-ig három egyemeletes lakóház állt, amelyek a város töröktől való visszafoglalását követő időszakban kezdtek kiépülni, középkori pince- és falmaradványok felhasználásával. A három ház lebontását követően az összevont, nagyméretű telken a Vörös Kereszt Egylet háromemeletes székháza épült fel 1901–1902 folyamán, Hauszmann Alajos és Hültl Dezső tervei alapján. Az épület 1902-től a Horvát-Szlavón-Dalmát Minisztériumnak, 1920-tól a Külügyminisztériumnak adott helyet – az I. világháborút követően tetőterét is beépítették.

A Hauszmann-féle épület azoknak a XIX. század utolsó, a XX. század első évtizedében felépült vári középületeknek és kisebb részben lakóházaknak a sorába tartozik, amelyeknek a késői historizmus és a szecesszió elemeit is felhasználó stílusa egy teljesen új léptéket határozott meg mind a Várnegyedben, mind a Várpalota környezetében. A polgárváros, a kolostorok, a főúri paloták és a korábbi Várpalota egyszerűbb barokk és klasszicizáló homlokzataihoz képest túldíszített homlokzatdíszeik és tetőfelépítményeik a korábbi telekosztást már tekintetbe nem vevő nagy kiterjedéssel és túldimenzionált magassággal párosultak. Ilyen volt a Honvédelmi Minisztérium, József főherceg palotája, a Pénzügyminisztérium új épülete a Szentháromság téren, az Országos Levéltár.

Nem maradt ki a sorból a város(rész) főtere, a Dísz tér sem: északi részén az egyemeletes, klasszicista Marczibányi-palota helyén egy négyemeletes, manzárdtetős lakóház, déli végén a Honvéd Főparancsnokság, a nyugati oldalon a házsor déli lezárásaként a mai 16-os számú, háromemeletes lakóház, végül a keleti oldal déli lezárásaként a a későbbi külügyminisztérium épült fel. A két új lakóház jelzi, hogy ha nem jön közbe a világháború, minden valószínűség szerint gyorsan eltűnt volna a Várnegyed egész barokk-klasszicista polgárvárosa.

Az I. világháborút követően azonban ez a tendencia nem folytatódott. A területét vesztett, elszegényedett országban a tőke is hiányzott, és a kis ország kormányzata az addigra felépült, hatalmas hivatali-minisztériumi épületek körének bővülését sem igényelte. A Várnegyed és a kormányzati-palotai épületegyüttes az erőddé alakított Vár 1944–45 fordulóján elszenvedett ostromában óriási károkat szenvedett. A minisztériumi épületek „feladása gyors – a koalíciós korszakra eső – döntés eredménye volt: a nagyforgalmú minisztériumok kerüljenek ki a nyugodt lakóterületből. Idővel a Várpalota politikai használatának rákosista céljait is elvetették, a Vár és a Várnegyed kulturális központtá alakításának alapvetően demokratikus, egyben a polgárváros lakónegyed szerepét nem csorbító terveivel.

A Várpalota „lecsendesített” homlokzatokkal megvalósított, háború utáni külső helyreállítása (1960–1985) megfelelt a Műemlékek Országos Bizottsága ostrom utáni állásfoglalásának és annak a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által még 1945 őszén megfogalmazott, az egész Várnegyedre érvényes elvnek, miszerint szükséges a lakónegyedhez képest túlzott méretű – hangsúlyozni kell: komoly háborús károkat elszenvedett – épületek „áthangolása”. Ennek jegyében nem állították helyre a volt pénzügyminisztériumi palota a Mátyás-templommal vetélkedő főhomlokzatának romos harmadik emeletét, pöffeszkedő tornyait, túlméretezett rizalitját, lebontották az Országos Levéltár sérült tornyát, visszabontották egy utólagos hasznosítás reményében a felső emeletekhez képest egyszerű, klasszicizáló jellegű alépítményig a korábbi honvéd főparancsnokságot, tüntették el a külügyminisztériumi épület romjait.

A lakóépületek túlzásait is „orvosolták”. A Dísz téren az egykori Marczibányi-palota tömegének megfelelő nagyságú, kortárs lakóházat emeltek, elbontották a Dísz tér 16. harmadik emeletét, és egyszerűbb tetővel zárták le, egyben leszedték historizáló homlokzadíszeit is, ahogy a Dísz tér 5. alatti Batthyány-palota rátétdíszeit is eltávolították. Ekkor fogalmazódott meg az is, hogy az elpusztult házak pótlására ne szülessenek az eredeti stílusnak megfelelő utánérzések – az eredmény egész sor korszerű, kvalitásos foghíjbeépítés lett a Várnegyedben. Ennek egyik késői, építészettörténetileg értékes példája az Országos Levéltár melletti, arányaival a környezetébe jól illeszkedő üveg-vasbeton épület, az egykori elektromos teherelosztó – most folyik a bontása.

Ezek a döntések részben még a világháború utáni koalíciós évek rövid demokratikus időszakának, részben pedig a kádári konszolidációnak köszönhetők, és nem jöhettek volna létre a politikai vezetés szándékai ellenére. A megvalósítás azonban egy sor kitűnő építész és műemlékvédő – köztük a kommunistának távolról sem nevezhető Metzner Lajos, Csemegi József, Dragonits Tamás, Gerő László, Dercsényi Dezső, Horler Miklós és mások – nevéhez kötődik. Döntéseikben ott munkált a historizmus-ellenesség is (ebben egyedül Czagány István nem volt partnerük), az akkor elterjedt nevén „eklektika” azonban abban az időben a közelmúlt építészeti stílusa volt – még jóval kisebb távlattal, mint amivel most tekinthetünk vissza a hatvanas évek még mindig kedvezőtlen megítélésű építészeti értékeire. Mai műemlékvédő gondolkodásunk már bizonnyal sokkal többet őrizne meg a háború utáni romokból, de a mai gondolkodás visszavetítése az akkori történések megítélésére teljesen történelmietlen lenne.

Az 1945 után hozott döntésekben közrejátszhattak a késő Ferenc József-i kor sérült kormányzati épületeihez kötődő történelmi események. Most az elpusztult régit majmoló új épületek – a lovarda, a már építésekor anakronisztikus stílusú Főőrség és a proccos pénzügyminisztériumi tömb, a Várpalota megkezdett bontásai a Szent István-terem visszaállítása érdekében –, e kormányzati kulissza-építkezések a történelem visszafordíthatóságának és újrajátszásának hamis ígéretével rombolják a nemzet történelmi tudatát.

Ebbe a körbe tartozik a Dísz tér 1–2. is. Az eredeti tervek alapján visszaépítve, a közvetlen környezete „visszacsendesített” épületeihez viszonyítva még a közzétett, a későbbi valósághoz képest mindig idealizáló látványtervek alapján is úgy viselkedne, mint „elefánt a porcelánboltban”. Nem jelenti ez azonban azt, hogy a telekre semmi sem építhető. A térre néző nyugati homlokzat és a Dunai-kapun felérkező déli homlokzat hiánya nyilvánvaló, ezek az épületszárnyak feltétlenül pótlandók városképi és műemléki szempontból is. A Dísz tér közepe felől dél felé enyhén lejtő talajszint azonban a Batthyány-palotánál mindenképpen valamivel alacsonyabb ereszmagasságot tenne szükségessé – ez megfelelne a Hauszmann-féle épület második emelete fölötti osztópárkány magasságának.

A homlokzatok alakításához a hauszmanni historizmust semmiképpen nem lenne szabad figyelembe venni: a Várnegyed foghíjbeépítéseinél mindeddig követett gondolkodásmód – nem stílusról van szó! – folytatása/alkalmazása lenne célszerű. Először is fel kellene régészetileg tárni az egész területet – sosem folytak még itt ásatások, ugyanakkor a késő középkori Buda legjelentősebb épületei közé tartozhatott a kalocsai, majd az esztergomi érsek használatában állott házegyüttes. Ezt követhetné csak a tervezés. A helyszín fontossága miatt az építkezés megérdemelné a maximális gondosságot és építtetői igényességet: egy többfordulós pályázat keretében először arról kellene dönteni, hogy mekkora tömbben/tömbökben lehet egyáltalán gondolkodni, figyelembe véve mind a Dísz tér felőli, mind a Pest felőli nézeteket, valamint az esetleg előkerülő föld alatti maradványokat. (Az sem biztos, hogy egyetlen épületről lehet szó, elképzelhető például egy kétemeletes északi tömb és egy már csak egyemeletes déli szárny is.) Ezt követhetné az így meghatározott méretekbe beilleszthető funkció meghatározása és a részletes tervezés.

Mindezen feladatok minőségi megoldása nem lehetséges az ügynek a műemléki és hatósági keretek közül történő kiemelésével, a titkosításokkal, továbbá az urbanisztikai és az építészi gondolkodás, a lakossági megvitatás lehetőségeinek biztosítása nélkül.