Leltárkényszer – Grecsó Krisztián találkozása egy fiatalemberrel (interjú)

Ha megváltozik az arcod, az vajon hoz jellembeli változást? – teszi fel a kérdést Grecsó Krisztián, felépülve egy daganatos betegségből: hiszen mégiscsak furcsa, hogy másképp nézel ki. A test és a lélek alakulásait ezúttal a versnyelv segítségével követhetjük nyomon a március 2-án, hétfőn megjelenő Magamról többet című kötetben. A szerzőt a költészethez való visszatérése okairól is kérdeztük.

Az olvasóközönség egy jelentős részének bizonyára újdonsággal szolgál, hogy ezúttal verseskötettel – és nem is vékonnyal! – jelentkezik. Pedig a pályát költőként kezdte, ahogy arról az 1996-os Vízjelek a honvágyról és az 1999-es Angyalkacsinálás című kötetek (vagy a 2001-es, forgalomba nem került, bibliofil kiadvány, a Caspar Hauser) tanúskodnak. Képzeletben visszaforgatva az idő kerekét, emlékszik, miért tette félre a verselést, s váltott prózára?

Tökéletesen emlékszem. A mostani szomszédomnak, Fried István professzornak köszönhetem. Fried tanár úr, akinek tanítványa voltam a szegedi egyetemen, szeretetteli, biztató kritikát írt az Angyalkacsinálás kötetemről a Pannon tükörbe, ugyanakkor behívott beszélgetni az irodájába, s egyszer csak úgy, mintegy mellékesen megkérdezte: áruljam már el, ha történeteket mesélek, miért nem írok prózát? Villámcsapásszerűen ért, nem gondoltam még erre. De tényleg, csupa tárgyias megszólalás van a szövegeimben, történeteket mesélek, karakterekkel, mind olyasmi, ami taszítja a versnyelven való megszólalást. Elképesztő felszabadító erővel hatott ez a belátás: ezt követően háromnegyed év alatt megírtam a Pletykaanyu gerincét. És míg az addig meglévő nyelvek gúzsba kötöttek, innentől szárnyaltam.

Azért az időnkénti verspublikációk bizonyítják, hogy az elmúlt 20 évben sem hagyott föl teljesen a versírással. Mi volt az oka, hogy mégsem álltak össze kötetté?

Többször felmerült bennem, ám átnézve a verseket, meglepően vékonynak találtam az anyagot: ezek sokszor alkalomhoz kötődtek, kiment mögülük az idő és a játék. Mondhatnám, hogy a Magamról többet című kötet az elmúlt 20 év termése, és valóban vannak benne régebbi darabok, de a gerincét az elmúlt két évben írtam. Akkor estek meg velem olyan dolgok, amiket történetben nem tudtam feldolgozni, amik túl nagy érzelmi dózisokkal jártak, amiknek a versnyelvi megszólalás kedvezett. Ugyanakkor a versekhez már 5-6 éve visszataláltam – a dalokon keresztül.

És amikkel színpadra is állt gitárral a kezében, rockzenészek társaságában a Rájátszás elnevezésű eseményeken, ahol a kortárs költészet találkozott a kortárs zenével. A hónap elején a Grecsó–Hrutka Tandem első – Első évre fecske című – lemezét is bemutatták, amin a Magamról többet kötet nem egy verse is szerepel. Hol húzódik a határ vers és dalszöveg között?

A lemezen található 11 szerzemény meghatározásaként ez olvasható: dalok, énekelt versek, verskollázsok. Joggal kérdezhetik: miért kell külön venni a dalokat és a verseket, technikailag nem ugyanaz? Nem egészen, a vers ugyanis sokkal kevésbé prozódiabarát. Mikor az első dalaimat írtam, megkérdeztem Bródy Jánost, milyennek találja őket, mire ő azt mondta, túl sok bennük a szó. A versnyelv a dalnak túl tömény, nem lehet követni, a dalnak pedig azonnal kell hatnia, szellősebbnek, de nem hígabbnak kell lennie – ez a legjelentősebb különbség a kettő között.

Lát bármilyen folytonosságot a korábbi versei és az újak között?

A mostaniak sokkal személyesebbek. A korai versekben be voltam bábozódva, nem adtam ki magamból semmit, a szomszédról írtam, az utcai gyilkosságokról. Azok kérlelhetetlenebb szövegek voltak, azért is nem találtam magam bennünk. A Magamról többet versei ezekhez képest radikálisan új utat járnak be. Noha a kötetcím játékosan félrevezető, de itt igazi mélyfúrások történnek és a legőszintébb kitárulkozás valósul meg – ezért aztán a nyelvük is egészen más lett, úgy mondanám: finomabb lett.

A kötet rendkívül gazdag mind verselésileg, mind témáit tekintve. Utóbbiak közül kiemelve, négy szál biztos megkerülhetetlen, és mind életrajzi vonatkozású – köztük a fentebb említett, a kötet összeállítására ösztönző tényező –: a nyaki-feji daganatos betegsége és kigyógyulása; az ebből adódó testi-lelki változásainak összegzése; az istenhite alakulása; a kislánya születése, az apaság élménye. A költőelődök – Berzsenyi, Kosztolányi, József Attila, Sziveri János, Juhász Ferenc stb. – megidézése mellett a betegsége miatt Babits Balázsolásához való kapcsolódása nyilván figyelemfelkeltően hangsúlyos. Tudatosan kereste a hasonló betegséggel küzdők megszólalásait?

Ott voltam egy elzárt magányban, egy szigeten, de a világos meg tiszta pillanatokban mégiscsak kapcsolódási pontokat kellett valamilyen módon keresnem a saját valóságomhoz. Amely valóságnak semmi köze nem volt az eredeti valóságaimhoz meg a többiekéhez sem. Ezért érdekelt, hogy a hasonló helyzetben lévőknek milyen megszólalási formáik vannak. Kosztolányinak pontosan ugyanaz volt a betegsége, mint nekem, és kendőzetlenül beszél is róla, ahogy a stockholmi sugárkezeléséről is. Olvasva az újságokbeli nyilatkozatait, az a legfeltűnőbb, hogy akkoriban, a ’30-as években, a rák még nem szégyen, nem kell miatta mentegetőzni, semmilyen öntudatlan nyelvi fordulat nem kerül elő, ami úgymond ki akar valamit magyarázni. Sőt, a sugárkezelés valami egzotikus, egyedi dolognak tűnt. Érdemes lenne orvostörténetileg megnézni, mikor kezdődött el a stigmatizálása, és ehhez az irodalomhoz kéne fordulni, mert a nyelv őrzi ezt meg a legjobban.

Egészen démoni volt, hogy a besugárzás hatására Babitsnak – aki az egyik első költő volt, akinek a hangját rögzítették – elment a hangja, ahogy nekem is. Egy idő után azon kaptam magam, hogy félig kábán, de orvosi lapokat böngészek, s így bukkantam rá Gyenes György professzor történetére is, amit érintőlegesen fel is dolgozok az Esti válasz (Babits-parafrázis) című versben. Ha már egy korszakban ennyire reprezentánsan foglalkozik az irodalom (Utazás a koponyám körül, Balázsolás) a betegséggel, érdemes kideríteni, ténylegesen mi is volt a baja Kosztolányinak, Karinthynak, Babitsnak. Gyenes professzor el is ment az orvostörténeti könyvtárba, 1981-ben járunk, ahol Antall József, az igazgató szomorúan közölte, hogy az elvtársi világban megsemmisült minden, Kosztolányi kortörténete éppúgy, mint Babitsé. Az orvos ekkor a Babits-levelezéshez fordult, s ott talált egy svéd levelet, amiben a lelet, az orvosi szakvélemény küldéséről tájékoztatják a költőt. Nem volt rest, írt Svédországba egy Einhorn nevű professzornak, az 1937-ben ott kezelt Babitsról érdeklődve. Válaszul nemcsak a leleteket és a kórtörténetet kapta meg, de a megőrzött(!) szövetmintát is újravizsgálták.

Ezek az olvasmányok adtak lökést a tehetetlenségemnek, hogy lehet erről beszélni, a Balázsolás című vers mutatta azokat a nyelvi lehetőségeket, amik nélkül eszköztelen lettem volna.

A betegség és a kezelés hatására megváltozott test konstatálása is a versek tárgya.

Az egyik versben ördögi módon azzal játszom – fura leltárjaként az itt maradt testnek –, hogy adott küllemekhez mindig adott jellemeket társítunk. Ez rendkívül felszínes dolog, de a film remekül kihasználja, nem véletlenül vannak a karakterszínészek. Banális kérdés, de ha megváltozott az arcod, az vajon hoz-e jellembeli változást? Mégiscsak furcsa, hogy másképp nézel ki.

A testieket lelki, hitbeli változások is kísérik.

Mindig is problémás része volt az életemnek, hogy mit tudok kezdeni a kételyeimmel. Mindig tele voltam kétségekkel, sajnos soha voltam elég erős hívő, pedig mindig szerettem volna, ha meg tud erősödni a hitem. De nem tud. Az is nagyon megviselt, hogy a meglévő is mennyire meggyengült, hogy elvesztettem magamból ezt a számomra nagyon fontos dolgot. A hithez való ragaszkodásom ugyanis egyúttal a származási kötelékeimet is jelenti. A lelki örökségemet: ha minden kicserélődik körülöttem a világban, legalább ez megmaradjon. Ami akkor is érvényes, ha a megváltozott kulisszák előtt az emberi törvények, amiket a felmenőimtől tanultam, nem nagyon használhatók. A hit gyengülésével mintha őket is elveszteném. És akkor jött a régen várt csoda egy kuruttyoló szőkeség képében…

Hanna, a kislányuk most hét hónapos. Már a betegsége előtt írt regényben is hatalmas, óvó szeretettel szól a címszereplő örökbe fogadott kislányról, Veráról, a versekben pedig, ha lehet, ez még hatványozottabban igaz Hannára. Mit gondol, ha most írná a Verát, mennyire fokozódna ez a szeretet?

Lehet, hogy nem baj, hogy nem most írom a Verát. Azt úgy kellett megírni, hogy azt a helyzetet, és hogy milyen is 10 éves kislányként létezni, nekem mindenestül el kellett képzelnem. Ha most írnám, akkor is a képzelőerőmre kellene támaszkodnom, hiszen még sok minden áll előttünk szülőként, de valószínűleg nehezebben tudnám magam távol tartani a könyvem tárgyától, az íráshoz, a karakterek megrajzolásához pedig hideg fej kell.

Távolság-tartás. Tényleg csak érintettük a kötet gazdagságát, de az olvasatomban a saját magam idegenségének szemlélése adja a kohézióját. Számvetés az így-úgy megváltozott önmagammal, a múlttal, a családi kapcsolatokkal stb.

Ennek a tapasztalt idegenségnek egyszerű oka lehet: a versformában való megszólalás is olyan távol van tőlem, hogy szükségszerűen azt hozza, hogy találkozom azzal a fiatalemberrel, akihez már nincsen semmi közöm. Minden lecserélődött, minden megváltozott. Az évek számának növekedésével, a test korrodálódásával, a végesség jelei mutatkoznak, és egyre erősebb leltározós helyzetekben találja magát az ember. Azt persze nem tudhatom, hogy ha nem történnek velem ilyen végletes élethelyzetek és ráadásul ennyire szorosan egymást követően, akkor is hasonlóan erős leltározási kényszerem lett-e volna.