Nyírség;lakosságcsere;

2020-02-29 09:47:31

Csabai László: Rókabokor (novella)

„Petrikovics Pali felfogja, hogy egyetlen pillanat alatt minden a visszájára fordulhat. És a kutya is megérzi ezt, mert csaholni kezd rá.”

Nyárliget-Liskánybokor. Vagyis immár Rókabokor. (Mintha a nyelvi emlékét is el akarnák tüntetni azoknak, akik kétszáz évig itt hullajtották a verejtéküket. Pedig nem ment el mindenki az édenkertnek beharangozott Szlovenszkóba.) Harminc porta, középen terecske kerekes kúttal és evangélikus imaházzal.

A város felé eső első háznak hosszú tornáca és cserépteteje van. A szemet gyönyörködtetően piros cserépért három évig spóroltak Petrikovicsék. Mindig, mindenki spórolt Liskánybokorban, de cseréptetős házuk először nekik lett. A tanyabíró és a módos gazdák irigykedve nézték. És most irigykedve nézi Petrikovics Pali is.

– Ej, ez a dög! – dörmögi a csaholó kutyára kinézve Faragó Bandi. – A tengeridarálót reparálja a pitvarban. Még sok híja. És azért is ingerült, mert a parasztember március elején már folyton a kinti munkák elkezdésére gondol. – Ha éhes, kaparjon magának valamit! Vagy csenjen! Legyen élelmes! – mondja, de azért egy kis kenyérhéjat kivisz a jószágnak. Az bekapja, és ugat tovább. Faragó is arra fordul, amerre az állat. Meglátja Petrikovicsot. Aki elindul felé.

– Adj' isten, mi járatban erre? – kérdi tőle Faragó, amiben van óvatosság, mert sosem tudni, mi egy idegen szándéka, de kíváncsiság is, mert egy idegentől fontos dolgokról lehet értesülni.

– Csak… nézelődök. Nem akarok én semmi rosszat.

– Nem gondoltam én ilyet rólad, barátom – vált át a tegezésre Faragó, ami bizalmasságot és magasabbrangúságot egyaránt jelez.

Mindketten harmincöt körüliek. Az arcuk hasonló. Ovális és fehér. Faragó viszont bajuszos.

– Szép ez a… ház.

– Szeretjük. De hát hogyne szeretnénk! Ez az otthonunk.

– Két éve még az én otthonom volt.

A házigazda hátrébblép. A kutya elhallgat. Nézik az idegent. Aki tehát nem idegen.

– Gyere be, cimbora, nézz szét!

Kinn hideg van, a pitvarban kellemes meleg. Befűtöttek. Petrikovicsék mindig csak éjszakára rakták meg a búbost. Nappal ki kellett húzni a maradék meleggel meg azzal, amit a kis katlan, a kutka lángja adott, míg a bográcsban megfőtt az étel.

Nincs már kutka. A szabadkémény lepadlásolva. Helyette van sparhelt. Így ez már nem is pitvar, hanem valódi konyha. Petrikovicsnak fájdalmas látni ezt a fejlődést. Leszegi fejét. Nekik még pelyvás agyagból tapasztott padlójuk volt, most mintás cementlapokon állnak.

A helyiség közepén asztal, négy szék, vizeslóca, falitéka és egy dikó. Ezt mind Petrikovics Pál készítette. Az idősebb. S a fia közben figyelt. Hogy majd ő is tudjon készíteni. De az új helyen nincs kedve fúrni, faragni.

– Egy kupicával? – kérdi a házigazda, és a tékáról leveszi a pálinkásüveget.

– Köszönöm, nem.

De azért isznak. A vendégnek nem esik jól az ital.

Az utcára néző első szobának („első ház” a tirpákok nyelvén) is a régi a bútorzata: ágyak, komódok. Viszont a mostani lakók képeket aggattak a falra. Ezek nem retusált családi fényképek, hanem csendéletek. Vásáriasan rikítóak. A kemence padkáján iromba macska nyújtózik. Petrikovicséké is lehetne, de ők Cirmit magukkal vitték. Igaz, az új házból megszökött. „Eljött volna ide, a Csallóközből? Á, az lehetetlen!” – hessegeti el Petrikovics Pali magától a gondolatot, de azért leguggol megvizsgálni a jószágot. Az álmosan néz rá vissza. Nem tűnnek ismerősnek egymás számára.

A konyha másik oldalából a kisszobába („kisház”) lépnek be. Itt minden új. Gyári furnérlemez bútorok a falaknál, azokon pedig festőhengerből származó virágdíszítés. És főleg új a két gyermek. Gyermek Petrikovicséknál, Pali felnőtté válása után, nem volt.

A lányok illedelmesen bezárják a tankönyvet és felállnak köszönni.

– Ő Erzsike – mutatja be a közelebb lévőt Faragó. – Varrónőnek készül. Júniusban fejezi be a szakmai iskolát. Ő pedig Terike. Cukrásztanuló. Már most is nagyon ügyesen süt, főz.

A fiatalok toporogni kezdenek. Engedélyt kérnek leülni.

– A feleséged… ő mutatta neki… hogy kell? – kérdi kábultan Petrikovics.

– Igen. Ő most nincs itthon. A nénjéhez ment tésztát gyúrni. Eladásra.

– Azt mi is csináltuk.

– Te is gyúrtál levestésztát?

– Igen. Tessék? Nem. Csak az anyám.

– Van családod?

– Apámmal és anyámmal éltünk itt. Ők döntöttek úgy, hogy feliratkozunk a lakosságcserés listára. Mert kevés volt a földünk. Öt hold. Ott többet ígértek. Meg Magyarországon minden… Sötéten látták a dolgokat itthon. Az ország a háborút elvesztette. Lehet, az oroszokhoz csatolnak minket. Viszont Szlovákia győztes. Ott jobb világ lesz. Szédítették a fejüket a szlovák papok meg a szlovák kommunisták. Hát elmentünk. Egy reggel jöttek értünk szekérrel. Még csomagolni sem tudtunk. Négy napig vitt a vonat.

– Hova kerültetek?

– Mártonfalvára.

– Házat kaptatok?

– Kaptunk. A szemünk előtt verték ki belőle a volt tulajdonost meg a családját.

– Jó házat?

– Meglehetőst. Nagyot.

– És földet?

– Tíz holdat.

– Akkor bejött a számítás! – és Faragó Bandi erőltetett nevetéssel megveregeti a másik vállát.

– A szüleim egy éven belül meghaltak. Elvitte őket a honvágy.

Faragó megrendül. Némán kinyitja a házajtót. De nem tudja, mutassa-e tovább a portát. Inkább kérdez:

– És feleség?

– Negyvenben bevonultam. Front. Aztán két év fogság. Mire hazajöttem, elromlottak a lányok. Akire számítottam, az…

– No, igen.

– Ez jó szőlő, nem szabad kivágni – mutat Petrikovics Pali a tornácra és a sarkában lévő filagóriára felfutó barna vesszőkre.

– Nem fogom.

– Ló van?

– Van.

Benéznek az istállóba. Derék kancát talál ott a régi gazda. A tirpákoknak mindenes nóniuszaik voltak. Ezt a fajtát nem ismeri.

Az istálló mögött magtár és pelyvás szín. Mindkettő dugig tömve. „Mennyi szántóföldet szermányoltak vajon? A miénket is ők kapták meg?” De nem meri megkérdezni, mert ha igen lenne a válasz, fél, hogy a másik torkának ugrana.

Megnézik még a gyümölcsöskertet, a krumplis- és répásvermeket, a kocsiszínt (új szekér van benne) és a tengerigórét. Petrikovicsnak nem lehet panasza az új tulajdonosra.

Az első udvar közepén megállnak. A régi tulajdonosnak annyi mondanivalója lenne még! Olyan sok, hogy nem érdemes elkezdeni. Búcsúzni kell inkább. De Faragó úgy dönt, jár még nekik egy kis pálinka.

– Szóval Mártonfalvára kerültetek – mondja töltés közben a házigazda. – Az utcabeliek magyarok vagy szlovákok?

– Főleg szlovákok.

– Akkor biztosan jól kijöttök velük.

– Kivel így, kivel úgy. Miért jönnénk ki olyan jól velük?

– Hát mert ti is afféle nép vagytok.

– Mi tirpákok vagyunk, nem szlovákok! Mindig is a magyarokhoz húztunk. Csak ’46-ban zavarodtak össze a dolgok.

– Értem. Minket meg elűztek a Csallóközből, Szeretkövesdről. Olyan házunk volt, mint ez. De annak téglából volt az ámbitusa.

Petrikovics töpreng, dicsekvés vagy mentegetőzés-e ez.

– És a föld? Ott? És itt?

– Ott tizenkét hold. Itt most hét van. Kevés. De bejárok dolgozni a dohánygyárba. Meg szántok, vetek másoknak. Van szerszámom, lovam. Megfizetik. Soknak már nyűg a föld.

– A föld soha nem lehet nyűg! Vagyis az, de… kell!

– Kolhoz lesz nálatok?

– A prágai kommunisták nagyon reklámozzák, de azt ígérik, nem lesz kötelező belépni. És támogatják majd a magángazdálkodókat is.

– Az itteniek is azt mondják. Majd meglátjuk!

Elfogy az üveg szilvórium. Kerül újabb. A délután érkezik, az asszony még nem. Faragó kiengedheti a hangját. A spicces emberek barátkoznak vagy verekednek. Faragó a bűntudata miatt barátkozik, Petrikovics pedig azért, mert az árvának minden jó szót el kell fogadnia. A barátkozás legfőbb bázisa az egész világon ugyanaz: közösen szidni a rendszert. (És a jelenlegi rezsimmel – itthon MDP, odaát KSČ – sokan elégedetlenek. Még a kommunisták egy része is, csak azok szerint a korábbi rendszer még sokkal rosszabb volt.)

Aztán Petrikovics elmeséli, hogy fogták kölyökkorában a kárászt, a keszeget, hogy csapdázták húsáért a nyulat, a fácánt, a kisebb madarakat meg a tolláért vagy kalitkába.

Faragó is horgászott, csapdázott, fosztott fészket. De ő más szavakkal adja elő. Az azonos, mégis más magyar nyelv különös dolog. Elérzékenyíti a mesélőt. Főleg, ha már ivott.

Dúdolni kezdenek. Az immár nyárligeti Faragó magyar csallóközit: „Öreganyám tanított, lába közé szorított / Engem úgy vakargatott, mint egy koszos malacot…” Az immár csallóközi Petrikovics tirpákmagyar nyárligetit: „Sárga uborkának zeleni list má / Ennek a kislánynak frajera nyemá…” És közösen a mindenütt ismert nótát: „Fáj a szívem, édesanyám, éjjel nappal gondolok a babámra / messze van a nyárligeti kaszárnya…”

Csettintgetnek az ujjaikkal, összeölelkeznek. Ekkor jön be az asszony. Bár szerényen megül a sarokban, itt az idő az asztalbontásra.

– Fáj nagyon, testvérem? – kérdi Faragó Bandi a kapu előtt még egy utolsó cigarettát elszívva.

Petrikovics Pali a világítóan fehér házra néz, aztán az első udvarra, a „zöldudvarra”, aztán a második, majd a harmadik udvarra.

– Furcsa, hogy már minden a másé. Sosem gondoltam volna. Fáj. Nem lehet elfelejteni.

– Nem is kell. Én sem fogom sosem Szeretkövesdet. Mindig róla álmodom.

– Én meg Nyárligetről. És Liskánybokorról. Meg persze a házról. Még be sem tudtunk rendesen csomagolni…

– Cimbora, vigyél hát most magaddal valamit! Emlékbe.

Petrikovics legyint. Aztán csendesen szívogat, lefelé fújja a füstöt. És sandán fölnéz.

– Aztán mit vihetek?

– Bármit. Vidd el a rámás tükröt! Ha bírod. És maradt itt tőletek hímzett kendő meg ágynemű. Mostuk, vasaltuk őket.

– Bármit?

– Amit csak akarsz.

– Hadd vigyem magammal az egyik lányodat!

– Jól van, persze… Micsodaaa?!

Faragó hátrébb lép, hogy jobban lássa a másik arcát, de azon nincs nyoma az évődésnek. Sőt megismétli a kérést. És hozzá­teszi:

– Természetesen feleségül veszem. Isten és ember előtt. Lehet katolikus a szertartás, ha ti azok vagytok.

– No, de… meghibbantál?

– Nem viccelek. Mindkét lány tetszik nekem.

– Gyerekek. A nagyobb is még csak tizenhat éves.

– Ilyen korban már nem egy lánynak bekötik a fejét.

– Fiatal. Mondom: fiatal!

– De fejlett!

Az apa megütközik ezen a szón. Ami pedig igaz. De hogy női testnek, bujálkodáshoz való eszköznek tekinthetik a lányát, az megengedhetetlen.

– Erzsikének van udvarlója. Idővel talán jó lesz kérőnek is. Ha kitartanak. Szeretik egymást.

– Lárifári! A lány ahhoz megy, akit a szülő kijelöl neki. Nekünk kell megegyeznünk. Van tíz hold szántóm. Holdanként húsz aranykorona! Két lovam, ekém, boronám.

– Nem úgy van az már! Legalábbis nálunk nem – mondja halkan, kiábrándultan és mégis fenyegetőn a házigazda. Bezárja a kaput. És kézbe veszi azt a rudat, amivel ki szokták azt támasztani.

Petrikovics Pali felfogja, hogy egyetlen pillanat alatt minden a visszájára fordulhat. És a kutya is megérzi ezt, mert csaholni kezd rá. Bár az állat a kerítés túlsó oldalán van, megretten a férfi.

Kalapjához emeli ujját, és távozik. Nem néz vissza. Még a nyárligeti országúthoz érve sem. Azután pedig mert nem is látná a házat.