Nyárliget-Liskánybokor. Vagyis immár Rókabokor. (Mintha a nyelvi emlékét is el akarnák tüntetni azoknak, akik kétszáz évig itt hullajtották a verejtéküket. Pedig nem ment el mindenki az édenkertnek beharangozott Szlovenszkóba.) Harminc porta, középen terecske kerekes kúttal és evangélikus imaházzal.
A város felé eső első háznak hosszú tornáca és cserépteteje van. A szemet gyönyörködtetően piros cserépért három évig spóroltak Petrikovicsék. Mindig, mindenki spórolt Liskánybokorban, de cseréptetős házuk először nekik lett. A tanyabíró és a módos gazdák irigykedve nézték. És most irigykedve nézi Petrikovics Pali is.
– Ej, ez a dög! – dörmögi a csaholó kutyára kinézve Faragó Bandi. – A tengeridarálót reparálja a pitvarban. Még sok híja. És azért is ingerült, mert a parasztember március elején már folyton a kinti munkák elkezdésére gondol. – Ha éhes, kaparjon magának valamit! Vagy csenjen! Legyen élelmes! – mondja, de azért egy kis kenyérhéjat kivisz a jószágnak. Az bekapja, és ugat tovább. Faragó is arra fordul, amerre az állat. Meglátja Petrikovicsot. Aki elindul felé.
– Adj' isten, mi járatban erre? – kérdi tőle Faragó, amiben van óvatosság, mert sosem tudni, mi egy idegen szándéka, de kíváncsiság is, mert egy idegentől fontos dolgokról lehet értesülni.
– Csak… nézelődök. Nem akarok én semmi rosszat.
– Nem gondoltam én ilyet rólad, barátom – vált át a tegezésre Faragó, ami bizalmasságot és magasabbrangúságot egyaránt jelez.
Mindketten harmincöt körüliek. Az arcuk hasonló. Ovális és fehér. Faragó viszont bajuszos.
– Szép ez a… ház.
– Szeretjük. De hát hogyne szeretnénk! Ez az otthonunk.
– Két éve még az én otthonom volt.
A házigazda hátrébblép. A kutya elhallgat. Nézik az idegent. Aki tehát nem idegen.
– Gyere be, cimbora, nézz szét!
Kinn hideg van, a pitvarban kellemes meleg. Befűtöttek. Petrikovicsék mindig csak éjszakára rakták meg a búbost. Nappal ki kellett húzni a maradék meleggel meg azzal, amit a kis katlan, a kutka lángja adott, míg a bográcsban megfőtt az étel.
Nincs már kutka. A szabadkémény lepadlásolva. Helyette van sparhelt. Így ez már nem is pitvar, hanem valódi konyha. Petrikovicsnak fájdalmas látni ezt a fejlődést. Leszegi fejét. Nekik még pelyvás agyagból tapasztott padlójuk volt, most mintás cementlapokon állnak.
A helyiség közepén asztal, négy szék, vizeslóca, falitéka és egy dikó. Ezt mind Petrikovics Pál készítette. Az idősebb. S a fia közben figyelt. Hogy majd ő is tudjon készíteni. De az új helyen nincs kedve fúrni, faragni.
– Egy kupicával? – kérdi a házigazda, és a tékáról leveszi a pálinkásüveget.
– Köszönöm, nem.
De azért isznak. A vendégnek nem esik jól az ital.
Az utcára néző első szobának („első ház” a tirpákok nyelvén) is a régi a bútorzata: ágyak, komódok. Viszont a mostani lakók képeket aggattak a falra. Ezek nem retusált családi fényképek, hanem csendéletek. Vásáriasan rikítóak. A kemence padkáján iromba macska nyújtózik. Petrikovicséké is lehetne, de ők Cirmit magukkal vitték. Igaz, az új házból megszökött. „Eljött volna ide, a Csallóközből? Á, az lehetetlen!” – hessegeti el Petrikovics Pali magától a gondolatot, de azért leguggol megvizsgálni a jószágot. Az álmosan néz rá vissza. Nem tűnnek ismerősnek egymás számára.
A konyha másik oldalából a kisszobába („kisház”) lépnek be. Itt minden új. Gyári furnérlemez bútorok a falaknál, azokon pedig festőhengerből származó virágdíszítés. És főleg új a két gyermek. Gyermek Petrikovicséknál, Pali felnőtté válása után, nem volt.
A lányok illedelmesen bezárják a tankönyvet és felállnak köszönni.
– Ő Erzsike – mutatja be a közelebb lévőt Faragó. – Varrónőnek készül. Júniusban fejezi be a szakmai iskolát. Ő pedig Terike. Cukrásztanuló. Már most is nagyon ügyesen süt, főz.
A fiatalok toporogni kezdenek. Engedélyt kérnek leülni.
– A feleséged… ő mutatta neki… hogy kell? – kérdi kábultan Petrikovics.
– Igen. Ő most nincs itthon. A nénjéhez ment tésztát gyúrni. Eladásra.
– Azt mi is csináltuk.
– Te is gyúrtál levestésztát?
– Igen. Tessék? Nem. Csak az anyám.
– Van családod?
– Apámmal és anyámmal éltünk itt. Ők döntöttek úgy, hogy feliratkozunk a lakosságcserés listára. Mert kevés volt a földünk. Öt hold. Ott többet ígértek. Meg Magyarországon minden… Sötéten látták a dolgokat itthon. Az ország a háborút elvesztette. Lehet, az oroszokhoz csatolnak minket. Viszont Szlovákia győztes. Ott jobb világ lesz. Szédítették a fejüket a szlovák papok meg a szlovák kommunisták. Hát elmentünk. Egy reggel jöttek értünk szekérrel. Még csomagolni sem tudtunk. Négy napig vitt a vonat.
– Hova kerültetek?
– Mártonfalvára.
– Házat kaptatok?
– Kaptunk. A szemünk előtt verték ki belőle a volt tulajdonost meg a családját.
– Jó házat?
– Meglehetőst. Nagyot.
– És földet?
– Tíz holdat.
– Akkor bejött a számítás! – és Faragó Bandi erőltetett nevetéssel megveregeti a másik vállát.
– A szüleim egy éven belül meghaltak. Elvitte őket a honvágy.
Faragó megrendül. Némán kinyitja a házajtót. De nem tudja, mutassa-e tovább a portát. Inkább kérdez:
– És feleség?
– Negyvenben bevonultam. Front. Aztán két év fogság. Mire hazajöttem, elromlottak a lányok. Akire számítottam, az…
– No, igen.
– Ez jó szőlő, nem szabad kivágni – mutat Petrikovics Pali a tornácra és a sarkában lévő filagóriára felfutó barna vesszőkre.
– Nem fogom.
– Ló van?
– Van.
Benéznek az istállóba. Derék kancát talál ott a régi gazda. A tirpákoknak mindenes nóniuszaik voltak. Ezt a fajtát nem ismeri.
Az istálló mögött magtár és pelyvás szín. Mindkettő dugig tömve. „Mennyi szántóföldet szermányoltak vajon? A miénket is ők kapták meg?” De nem meri megkérdezni, mert ha igen lenne a válasz, fél, hogy a másik torkának ugrana.
Megnézik még a gyümölcsöskertet, a krumplis- és répásvermeket, a kocsiszínt (új szekér van benne) és a tengerigórét. Petrikovicsnak nem lehet panasza az új tulajdonosra.
Az első udvar közepén megállnak. A régi tulajdonosnak annyi mondanivalója lenne még! Olyan sok, hogy nem érdemes elkezdeni. Búcsúzni kell inkább. De Faragó úgy dönt, jár még nekik egy kis pálinka.
– Szóval Mártonfalvára kerültetek – mondja töltés közben a házigazda. – Az utcabeliek magyarok vagy szlovákok?
– Főleg szlovákok.
– Akkor biztosan jól kijöttök velük.
– Kivel így, kivel úgy. Miért jönnénk ki olyan jól velük?
– Hát mert ti is afféle nép vagytok.
– Mi tirpákok vagyunk, nem szlovákok! Mindig is a magyarokhoz húztunk. Csak ’46-ban zavarodtak össze a dolgok.
– Értem. Minket meg elűztek a Csallóközből, Szeretkövesdről. Olyan házunk volt, mint ez. De annak téglából volt az ámbitusa.
Petrikovics töpreng, dicsekvés vagy mentegetőzés-e ez.
– És a föld? Ott? És itt?
– Ott tizenkét hold. Itt most hét van. Kevés. De bejárok dolgozni a dohánygyárba. Meg szántok, vetek másoknak. Van szerszámom, lovam. Megfizetik. Soknak már nyűg a föld.
– A föld soha nem lehet nyűg! Vagyis az, de… kell!
– Kolhoz lesz nálatok?
– A prágai kommunisták nagyon reklámozzák, de azt ígérik, nem lesz kötelező belépni. És támogatják majd a magángazdálkodókat is.
– Az itteniek is azt mondják. Majd meglátjuk!
Elfogy az üveg szilvórium. Kerül újabb. A délután érkezik, az asszony még nem. Faragó kiengedheti a hangját. A spicces emberek barátkoznak vagy verekednek. Faragó a bűntudata miatt barátkozik, Petrikovics pedig azért, mert az árvának minden jó szót el kell fogadnia. A barátkozás legfőbb bázisa az egész világon ugyanaz: közösen szidni a rendszert. (És a jelenlegi rezsimmel – itthon MDP, odaát KSČ – sokan elégedetlenek. Még a kommunisták egy része is, csak azok szerint a korábbi rendszer még sokkal rosszabb volt.)
Aztán Petrikovics elmeséli, hogy fogták kölyökkorában a kárászt, a keszeget, hogy csapdázták húsáért a nyulat, a fácánt, a kisebb madarakat meg a tolláért vagy kalitkába.
Faragó is horgászott, csapdázott, fosztott fészket. De ő más szavakkal adja elő. Az azonos, mégis más magyar nyelv különös dolog. Elérzékenyíti a mesélőt. Főleg, ha már ivott.
Dúdolni kezdenek. Az immár nyárligeti Faragó magyar csallóközit: „Öreganyám tanított, lába közé szorított / Engem úgy vakargatott, mint egy koszos malacot…” Az immár csallóközi Petrikovics tirpákmagyar nyárligetit: „Sárga uborkának zeleni list má / Ennek a kislánynak frajera nyemá…” És közösen a mindenütt ismert nótát: „Fáj a szívem, édesanyám, éjjel nappal gondolok a babámra / messze van a nyárligeti kaszárnya…”
Csettintgetnek az ujjaikkal, összeölelkeznek. Ekkor jön be az asszony. Bár szerényen megül a sarokban, itt az idő az asztalbontásra.
– Fáj nagyon, testvérem? – kérdi Faragó Bandi a kapu előtt még egy utolsó cigarettát elszívva.
Petrikovics Pali a világítóan fehér házra néz, aztán az első udvarra, a „zöldudvarra”, aztán a második, majd a harmadik udvarra.
– Furcsa, hogy már minden a másé. Sosem gondoltam volna. Fáj. Nem lehet elfelejteni.
– Nem is kell. Én sem fogom sosem Szeretkövesdet. Mindig róla álmodom.
– Én meg Nyárligetről. És Liskánybokorról. Meg persze a házról. Még be sem tudtunk rendesen csomagolni…
– Cimbora, vigyél hát most magaddal valamit! Emlékbe.
Petrikovics legyint. Aztán csendesen szívogat, lefelé fújja a füstöt. És sandán fölnéz.
– Aztán mit vihetek?
– Bármit. Vidd el a rámás tükröt! Ha bírod. És maradt itt tőletek hímzett kendő meg ágynemű. Mostuk, vasaltuk őket.
– Bármit?
– Amit csak akarsz.
– Hadd vigyem magammal az egyik lányodat!
– Jól van, persze… Micsodaaa?!
Faragó hátrébb lép, hogy jobban lássa a másik arcát, de azon nincs nyoma az évődésnek. Sőt megismétli a kérést. És hozzáteszi:
– Természetesen feleségül veszem. Isten és ember előtt. Lehet katolikus a szertartás, ha ti azok vagytok.
– No, de… meghibbantál?
– Nem viccelek. Mindkét lány tetszik nekem.
– Gyerekek. A nagyobb is még csak tizenhat éves.
– Ilyen korban már nem egy lánynak bekötik a fejét.
– Fiatal. Mondom: fiatal!
– De fejlett!
Az apa megütközik ezen a szón. Ami pedig igaz. De hogy női testnek, bujálkodáshoz való eszköznek tekinthetik a lányát, az megengedhetetlen.
– Erzsikének van udvarlója. Idővel talán jó lesz kérőnek is. Ha kitartanak. Szeretik egymást.
– Lárifári! A lány ahhoz megy, akit a szülő kijelöl neki. Nekünk kell megegyeznünk. Van tíz hold szántóm. Holdanként húsz aranykorona! Két lovam, ekém, boronám.
– Nem úgy van az már! Legalábbis nálunk nem – mondja halkan, kiábrándultan és mégis fenyegetőn a házigazda. Bezárja a kaput. És kézbe veszi azt a rudat, amivel ki szokták azt támasztani.
Petrikovics Pali felfogja, hogy egyetlen pillanat alatt minden a visszájára fordulhat. És a kutya is megérzi ezt, mert csaholni kezd rá. Bár az állat a kerítés túlsó oldalán van, megretten a férfi.
Kalapjához emeli ujját, és távozik. Nem néz vissza. Még a nyárligeti országúthoz érve sem. Azután pedig mert nem is látná a házat.
