Előfizetés

Csabai László: Rókabokor (novella)

Csabai László
Publikálás dátuma
2020.02.29. 09:47

Fotó: Pálfi András / Fortepan
„Petrikovics Pali felfogja, hogy egyetlen pillanat alatt minden a visszájára fordulhat. És a kutya is megérzi ezt, mert csaholni kezd rá.”
Nyárliget-Liskánybokor. Vagyis immár Rókabokor. (Mintha a nyelvi emlékét is el akarnák tüntetni azoknak, akik kétszáz évig itt hullajtották a verejtéküket. Pedig nem ment el mindenki az édenkertnek beharangozott Szlovenszkóba.) Harminc porta, középen terecske kerekes kúttal és evangélikus imaházzal. A város felé eső első háznak hosszú tornáca és cserépteteje van. A szemet gyönyörködtetően piros cserépért három évig spóroltak Petrikovicsék. Mindig, mindenki spórolt Liskánybokorban, de cseréptetős házuk először nekik lett. A tanyabíró és a módos gazdák irigykedve nézték. És most irigykedve nézi Petrikovics Pali is. – Ej, ez a dög! – dörmögi a csaholó kutyára kinézve Faragó Bandi. – A tengeridarálót reparálja a pitvarban. Még sok híja. És azért is ingerült, mert a parasztember március elején már folyton a kinti munkák elkezdésére gondol. – Ha éhes, kaparjon magának valamit! Vagy csenjen! Legyen élelmes! – mondja, de azért egy kis kenyérhéjat kivisz a jószágnak. Az bekapja, és ugat tovább. Faragó is arra fordul, amerre az állat. Meglátja Petrikovicsot. Aki elindul felé. – Adj' isten, mi járatban erre? – kérdi tőle Faragó, amiben van óvatosság, mert sosem tudni, mi egy idegen szándéka, de kíváncsiság is, mert egy idegentől fontos dolgokról lehet értesülni. – Csak… nézelődök. Nem akarok én semmi rosszat. – Nem gondoltam én ilyet rólad, barátom – vált át a tegezésre Faragó, ami bizalmasságot és magasabbrangúságot egyaránt jelez. Mindketten harmincöt körüliek. Az arcuk hasonló. Ovális és fehér. Faragó viszont bajuszos. – Szép ez a… ház. – Szeretjük. De hát hogyne szeretnénk! Ez az otthonunk. – Két éve még az én otthonom volt. A házigazda hátrébblép. A kutya elhallgat. Nézik az idegent. Aki tehát nem idegen. – Gyere be, cimbora, nézz szét! Kinn hideg van, a pitvarban kellemes meleg. Befűtöttek. Petrikovicsék mindig csak éjszakára rakták meg a búbost. Nappal ki kellett húzni a maradék meleggel meg azzal, amit a kis katlan, a kutka lángja adott, míg a bográcsban megfőtt az étel. Nincs már kutka. A szabadkémény lepadlásolva. Helyette van sparhelt. Így ez már nem is pitvar, hanem valódi konyha. Petrikovicsnak fájdalmas látni ezt a fejlődést. Leszegi fejét. Nekik még pelyvás agyagból tapasztott padlójuk volt, most mintás cementlapokon állnak. A helyiség közepén asztal, négy szék, vizeslóca, falitéka és egy dikó. Ezt mind Petrikovics Pál készítette. Az idősebb. S a fia közben figyelt. Hogy majd ő is tudjon készíteni. De az új helyen nincs kedve fúrni, faragni. – Egy kupicával? – kérdi a házigazda, és a tékáról leveszi a pálinkásüveget. – Köszönöm, nem. De azért isznak. A vendégnek nem esik jól az ital. Az utcára néző első szobának („első ház” a tirpákok nyelvén) is a régi a bútorzata: ágyak, komódok. Viszont a mostani lakók képeket aggattak a falra. Ezek nem retusált családi fényképek, hanem csendéletek. Vásáriasan rikítóak. A kemence padkáján iromba macska nyújtózik. Petrikovicséké is lehetne, de ők Cirmit magukkal vitték. Igaz, az új házból megszökött. „Eljött volna ide, a Csallóközből? Á, az lehetetlen!” – hessegeti el Petrikovics Pali magától a gondolatot, de azért leguggol megvizsgálni a jószágot. Az álmosan néz rá vissza. Nem tűnnek ismerősnek egymás számára. A konyha másik oldalából a kisszobába („kisház”) lépnek be. Itt minden új. Gyári furnérlemez bútorok a falaknál, azokon pedig festőhengerből származó virágdíszítés. És főleg új a két gyermek. Gyermek Petrikovicséknál, Pali felnőtté válása után, nem volt. A lányok illedelmesen bezárják a tankönyvet és felállnak köszönni. – Ő Erzsike – mutatja be a közelebb lévőt Faragó. – Varrónőnek készül. Júniusban fejezi be a szakmai iskolát. Ő pedig Terike. Cukrásztanuló. Már most is nagyon ügyesen süt, főz. A fiatalok toporogni kezdenek. Engedélyt kérnek leülni. – A feleséged… ő mutatta neki… hogy kell? – kérdi kábultan Petrikovics. – Igen. Ő most nincs itthon. A nénjéhez ment tésztát gyúrni. Eladásra. – Azt mi is csináltuk. – Te is gyúrtál levestésztát? – Igen. Tessék? Nem. Csak az anyám. – Van családod? – Apámmal és anyámmal éltünk itt. Ők döntöttek úgy, hogy feliratkozunk a lakosságcserés listára. Mert kevés volt a földünk. Öt hold. Ott többet ígértek. Meg Magyarországon minden… Sötéten látták a dolgokat itthon. Az ország a háborút elvesztette. Lehet, az oroszokhoz csatolnak minket. Viszont Szlovákia győztes. Ott jobb világ lesz. Szédítették a fejüket a szlovák papok meg a szlovák kommunisták. Hát elmentünk. Egy reggel jöttek értünk szekérrel. Még csomagolni sem tudtunk. Négy napig vitt a vonat. – Hova kerültetek? – Mártonfalvára. – Házat kaptatok? – Kaptunk. A szemünk előtt verték ki belőle a volt tulajdonost meg a családját. – Jó házat? – Meglehetőst. Nagyot. – És földet? – Tíz holdat. – Akkor bejött a számítás! – és Faragó Bandi erőltetett nevetéssel megveregeti a másik vállát. – A szüleim egy éven belül meghaltak. Elvitte őket a honvágy. Faragó megrendül. Némán kinyitja a házajtót. De nem tudja, mutassa-e tovább a portát. Inkább kérdez: – És feleség? – Negyvenben bevonultam. Front. Aztán két év fogság. Mire hazajöttem, elromlottak a lányok. Akire számítottam, az… – No, igen. – Ez jó szőlő, nem szabad kivágni – mutat Petrikovics Pali a tornácra és a sarkában lévő filagóriára felfutó barna vesszőkre. – Nem fogom. – Ló van? – Van. Benéznek az istállóba. Derék kancát talál ott a régi gazda. A tirpákoknak mindenes nóniuszaik voltak. Ezt a fajtát nem ismeri. Az istálló mögött magtár és pelyvás szín. Mindkettő dugig tömve. „Mennyi szántóföldet szermányoltak vajon? A miénket is ők kapták meg?” De nem meri megkérdezni, mert ha igen lenne a válasz, fél, hogy a másik torkának ugrana. Megnézik még a gyümölcsöskertet, a krumplis- és répásvermeket, a kocsiszínt (új szekér van benne) és a tengerigórét. Petrikovicsnak nem lehet panasza az új tulajdonosra. Az első udvar közepén megállnak. A régi tulajdonosnak annyi mondanivalója lenne még! Olyan sok, hogy nem érdemes elkezdeni. Búcsúzni kell inkább. De Faragó úgy dönt, jár még nekik egy kis pálinka. – Szóval Mártonfalvára kerültetek – mondja töltés közben a házigazda. – Az utcabeliek magyarok vagy szlovákok? – Főleg szlovákok. – Akkor biztosan jól kijöttök velük. – Kivel így, kivel úgy. Miért jönnénk ki olyan jól velük? – Hát mert ti is afféle nép vagytok. – Mi tirpákok vagyunk, nem szlovákok! Mindig is a magyarokhoz húztunk. Csak ’46-ban zavarodtak össze a dolgok. – Értem. Minket meg elűztek a Csallóközből, Szeretkövesdről. Olyan házunk volt, mint ez. De annak téglából volt az ámbitusa. Petrikovics töpreng, dicsekvés vagy mentegetőzés-e ez. – És a föld? Ott? És itt? – Ott tizenkét hold. Itt most hét van. Kevés. De bejárok dolgozni a dohánygyárba. Meg szántok, vetek másoknak. Van szerszámom, lovam. Megfizetik. Soknak már nyűg a föld. – A föld soha nem lehet nyűg! Vagyis az, de… kell! – Kolhoz lesz nálatok? – A prágai kommunisták nagyon reklámozzák, de azt ígérik, nem lesz kötelező belépni. És támogatják majd a magángazdálkodókat is. – Az itteniek is azt mondják. Majd meglátjuk! Elfogy az üveg szilvórium. Kerül újabb. A délután érkezik, az asszony még nem. Faragó kiengedheti a hangját. A spicces emberek barátkoznak vagy verekednek. Faragó a bűntudata miatt barátkozik, Petrikovics pedig azért, mert az árvának minden jó szót el kell fogadnia. A barátkozás legfőbb bázisa az egész világon ugyanaz: közösen szidni a rendszert. (És a jelenlegi rezsimmel – itthon MDP, odaát KSČ – sokan elégedetlenek. Még a kommunisták egy része is, csak azok szerint a korábbi rendszer még sokkal rosszabb volt.) Aztán Petrikovics elmeséli, hogy fogták kölyökkorában a kárászt, a keszeget, hogy csapdázták húsáért a nyulat, a fácánt, a kisebb madarakat meg a tolláért vagy kalitkába. Faragó is horgászott, csapdázott, fosztott fészket. De ő más szavakkal adja elő. Az azonos, mégis más magyar nyelv különös dolog. Elérzékenyíti a mesélőt. Főleg, ha már ivott. Dúdolni kezdenek. Az immár nyárligeti Faragó magyar csallóközit: „Öreganyám tanított, lába közé szorított / Engem úgy vakargatott, mint egy koszos malacot…” Az immár csallóközi Petrikovics tirpákmagyar nyárligetit: „Sárga uborkának zeleni list má / Ennek a kislánynak frajera nyemá…” És közösen a mindenütt ismert nótát: „Fáj a szívem, édesanyám, éjjel nappal gondolok a babámra / messze van a nyárligeti kaszárnya…” Csettintgetnek az ujjaikkal, összeölelkeznek. Ekkor jön be az asszony. Bár szerényen megül a sarokban, itt az idő az asztalbontásra. – Fáj nagyon, testvérem? – kérdi Faragó Bandi a kapu előtt még egy utolsó cigarettát elszívva. Petrikovics Pali a világítóan fehér házra néz, aztán az első udvarra, a „zöldudvarra”, aztán a második, majd a harmadik udvarra. – Furcsa, hogy már minden a másé. Sosem gondoltam volna. Fáj. Nem lehet elfelejteni. – Nem is kell. Én sem fogom sosem Szeretkövesdet. Mindig róla álmodom. – Én meg Nyárligetről. És Liskánybokorról. Meg persze a házról. Még be sem tudtunk rendesen csomagolni… – Cimbora, vigyél hát most magaddal valamit! Emlékbe. Petrikovics legyint. Aztán csendesen szívogat, lefelé fújja a füstöt. És sandán fölnéz. – Aztán mit vihetek? – Bármit. Vidd el a rámás tükröt! Ha bírod. És maradt itt tőletek hímzett kendő meg ágynemű. Mostuk, vasaltuk őket. – Bármit? – Amit csak akarsz. – Hadd vigyem magammal az egyik lányodat! – Jól van, persze… Micsodaaa?! Faragó hátrébb lép, hogy jobban lássa a másik arcát, de azon nincs nyoma az évődésnek. Sőt megismétli a kérést. És hozzá­teszi: – Természetesen feleségül veszem. Isten és ember előtt. Lehet katolikus a szertartás, ha ti azok vagytok. – No, de… meghibbantál? – Nem viccelek. Mindkét lány tetszik nekem. – Gyerekek. A nagyobb is még csak tizenhat éves. – Ilyen korban már nem egy lánynak bekötik a fejét. – Fiatal. Mondom: fiatal! – De fejlett! Az apa megütközik ezen a szón. Ami pedig igaz. De hogy női testnek, bujálkodáshoz való eszköznek tekinthetik a lányát, az megengedhetetlen. – Erzsikének van udvarlója. Idővel talán jó lesz kérőnek is. Ha kitartanak. Szeretik egymást. – Lárifári! A lány ahhoz megy, akit a szülő kijelöl neki. Nekünk kell megegyeznünk. Van tíz hold szántóm. Holdanként húsz aranykorona! Két lovam, ekém, boronám. – Nem úgy van az már! Legalábbis nálunk nem – mondja halkan, kiábrándultan és mégis fenyegetőn a házigazda. Bezárja a kaput. És kézbe veszi azt a rudat, amivel ki szokták azt támasztani. Petrikovics Pali felfogja, hogy egyetlen pillanat alatt minden a visszájára fordulhat. És a kutya is megérzi ezt, mert csaholni kezd rá. Bár az állat a kerítés túlsó oldalán van, megretten a férfi. Kalapjához emeli ujját, és távozik. Nem néz vissza. Még a nyárligeti országúthoz érve sem. Azután pedig mert nem is látná a házat.

Egyre keményebb a lepedő (Vámos Miklós: Hetvenkedő)

CS. O.
Publikálás dátuma
2020.02.29. 08:37

Fotó: Népszava
Hetvenkedésre adta a fejét kerek születésnapja okán Vámos Miklós, aki, tőle szokatlan módon, ezúttal verseskötettel örvendeztette meg rajongóit. Az ötsoros, úgynevezett limerickek zavarba ejtő kitárulkozások, magánéleti kulisszatitkok, kétségvallomások és trágár tralalák között lüktetik a jambusokat.
„Nagyon szemérmes alkat vagyok, soha nem írtam önéletrajzi regényt, nem is fogok” – nyilatkozta egy az önéletrajzi elemekkel jócskán tarkított Töredelmes vallomások című regénye kapcsán vele készített interjúban. S bár a kortárs magyar írók közül talán Vámos Miklós az, aki a prózájában – és most már a lírájában is – legtöbbet elárul, sokszor intim részletekbe menően, önmagáról, az életéről, az érzéseiről és a hangulatairól, valahogy mégis lehet őt úgy olvasni, hogy közben ne érezze voyeurnek magát az ember. Ahogy a Hetvenkedő fülszövegében állítja, húsz éve ír efféle vicces, kötött szerkezetű, ám annál lazább tartalmú, olykor obszcén, de egy kicsit mindig fanyarul pikáns ötsorosokat, melyeket kezdetben – sőt aztán még sokáig – pusztán magának szánt. Nem egyben meg is verseli, micsoda könnyedséget ad az írásnak a tudat, hogy nem lengi be a limerick-rímhányást a közprédára bocsátás árnya. Ez a könnyedség az egész köteten végig tetten érhető, viszi magával az olvasót a jól ismert Vámos-féle humorba és iróniába ágyazott önvallomásokon keresztül az Utóhangokig: „Kell mindig egy darab utolsó. / Harcból és szövegből a végső. / Utána csönd leszen. Pont. / Már a gyásznép is elment. / A lélek száll? A test földi só.” Máskülönben ez az idézet, ahogy a kötetben is záróvers, nyilván a recenzió végére kívánkozott volna, de Vámos Miklós esetében ennél a pontnál nem áll le a limerickekre épphogy csak ráállt gondolkodás: szinte követeli, hogy ha csak fejben, fantáziában is, de folytatódjék a ki-ki saját életét leíró rímgyártás. Ahogy a hazai limerickírás egyik doyenje, Várady Szabolcs mondja, „elmekórtani szemszögből nézve, (…) bízvást állíthatom, hogy a limerik egy sajátos betegség, (…) a beteg azon kapja magát, hogy fontosabb teendőit elhanyagolva egyre csak rímek után kutat”. Izgalmas játék ez, mint ahogy Vámos egész kötete a líraiság egyfajta különös játéka. Szerkesztője, Szabó T. Anna – civilben a szerző barátja, afféle limerick-tanácsadója, aki szerkesztőtől igazán szokatlanul nem nyirbálta a gyűjteményt, hanem egy-egy gyöngyszemet megpróbált visszaimádkozni a megjelenésre szánt versikék közé – szerint az említett líraiság nem a magasröptű unalom szinonimája, hanem merész vegyüléke a vallomásnak és a játékosságnak. „A jól ismert Vámos-féle humor, a hol fanyar, hol csípős szellemesség és az elegáns irónia most is jelen van, a hang mindvégig összetéveszthetetlen, ám az író mégis olyan közel enged magához, a saját élettörténetéhez, töprengéseihez, fájdalmaihoz és vágyaihoz, hogy az olvasó zavarba jön.” Hogy is ne jönne, ha a szextől a véres vizeleten át a prosztataműtétig sok mindenbe be van avatva. A személyes és a humor mentén mélyre ható vallomásokon túl – „Múlik az életem, fogy időm / Egyre keményebb a lepedőm.” –, a szeretőn, exférjen és apán kívül a versekből kikiált a valamiképpen a kortárs irodalmi közéletbe kényszerült író, az utazó, a zenész vagy a barát is: ilyenkor tágul kényelmesre a Vámos-univerzum. Amikor például egy a világ nyelveiről szóló rímes ötsorosba belesűríti a saját világnézetét, véleményét is: „Németül pattogni jól lehet. / Elő­ítélettől hemzsegek. / Hitler? Goebbels? Göhring? Juszt se. / Bach. Schiller. Thomas Mann. Goethe. / Voltaképp csak ők a németek.” Nagy dobás az új Vámos-könyv – ezt is Szabó T. Anna mondja. Példátlan vállalkozás: az egész műfajba hoz új színt azzal, hogy egy teljes köteten át variálja az önéletrajzi elemekkel megtöltött, sajátos versformát.  (Athenaeum, 2020. 152 o.) 

In memoriam Csukás István - Köves József: Istenke, öleld át Csukás Pista vállát (vers)

Köves József
Publikálás dátuma
2020.02.28. 15:52

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Ad notam: Istenke, vedd térdedre édesanyámat (Cs. I.)
Istenke, öleld át Csukás Pista vállát s te, aki e világon mindenre rálát nézz körül a földön, tudom, nem találsz még ilyen tiszta embert, akinek a gyásznép nem is szűk családja, de maga az ország, hiszen a meséit lelkükben hordozzák évtizedek óta aggok és gyermekek. Üresebbek mától az esték, a reggelek, Pom Pom bánatosan bújik a sarokba s a nagy ho-horgász a botját sutba dobta, a sárkánygyerekek elárvultan néznek, mint történhet meg, hogy vége a mesének? Lapok mélyén árván didergő verseit felnőtt olvasói egyszer előveszik. Te segíts, Istenke, Csukás Pista neve soha míg van világ, ne legyen feledve, éljen tatárszeme derűs pillantása, s szeretetet küldő minden alkotása. Add fent vissza neki elveszített párját, Istenke, öleld át Csukás Pista vállát.