Egyre keményebb a lepedő (Vámos Miklós: Hetvenkedő)

Publikálás dátuma
2020.02.29. 08:37

Fotó: Népszava
Hetvenkedésre adta a fejét kerek születésnapja okán Vámos Miklós, aki, tőle szokatlan módon, ezúttal verseskötettel örvendeztette meg rajongóit. Az ötsoros, úgynevezett limerickek zavarba ejtő kitárulkozások, magánéleti kulisszatitkok, kétségvallomások és trágár tralalák között lüktetik a jambusokat.
„Nagyon szemérmes alkat vagyok, soha nem írtam önéletrajzi regényt, nem is fogok” – nyilatkozta egy az önéletrajzi elemekkel jócskán tarkított Töredelmes vallomások című regénye kapcsán vele készített interjúban. S bár a kortárs magyar írók közül talán Vámos Miklós az, aki a prózájában – és most már a lírájában is – legtöbbet elárul, sokszor intim részletekbe menően, önmagáról, az életéről, az érzéseiről és a hangulatairól, valahogy mégis lehet őt úgy olvasni, hogy közben ne érezze voyeurnek magát az ember. Ahogy a Hetvenkedő fülszövegében állítja, húsz éve ír efféle vicces, kötött szerkezetű, ám annál lazább tartalmú, olykor obszcén, de egy kicsit mindig fanyarul pikáns ötsorosokat, melyeket kezdetben – sőt aztán még sokáig – pusztán magának szánt. Nem egyben meg is verseli, micsoda könnyedséget ad az írásnak a tudat, hogy nem lengi be a limerick-rímhányást a közprédára bocsátás árnya. Ez a könnyedség az egész köteten végig tetten érhető, viszi magával az olvasót a jól ismert Vámos-féle humorba és iróniába ágyazott önvallomásokon keresztül az Utóhangokig: „Kell mindig egy darab utolsó. / Harcból és szövegből a végső. / Utána csönd leszen. Pont. / Már a gyásznép is elment. / A lélek száll? A test földi só.” Máskülönben ez az idézet, ahogy a kötetben is záróvers, nyilván a recenzió végére kívánkozott volna, de Vámos Miklós esetében ennél a pontnál nem áll le a limerickekre épphogy csak ráállt gondolkodás: szinte követeli, hogy ha csak fejben, fantáziában is, de folytatódjék a ki-ki saját életét leíró rímgyártás. Ahogy a hazai limerickírás egyik doyenje, Várady Szabolcs mondja, „elmekórtani szemszögből nézve, (…) bízvást állíthatom, hogy a limerik egy sajátos betegség, (…) a beteg azon kapja magát, hogy fontosabb teendőit elhanyagolva egyre csak rímek után kutat”. Izgalmas játék ez, mint ahogy Vámos egész kötete a líraiság egyfajta különös játéka. Szerkesztője, Szabó T. Anna – civilben a szerző barátja, afféle limerick-tanácsadója, aki szerkesztőtől igazán szokatlanul nem nyirbálta a gyűjteményt, hanem egy-egy gyöngyszemet megpróbált visszaimádkozni a megjelenésre szánt versikék közé – szerint az említett líraiság nem a magasröptű unalom szinonimája, hanem merész vegyüléke a vallomásnak és a játékosságnak. „A jól ismert Vámos-féle humor, a hol fanyar, hol csípős szellemesség és az elegáns irónia most is jelen van, a hang mindvégig összetéveszthetetlen, ám az író mégis olyan közel enged magához, a saját élettörténetéhez, töprengéseihez, fájdalmaihoz és vágyaihoz, hogy az olvasó zavarba jön.” Hogy is ne jönne, ha a szextől a véres vizeleten át a prosztataműtétig sok mindenbe be van avatva. A személyes és a humor mentén mélyre ható vallomásokon túl – „Múlik az életem, fogy időm / Egyre keményebb a lepedőm.” –, a szeretőn, exférjen és apán kívül a versekből kikiált a valamiképpen a kortárs irodalmi közéletbe kényszerült író, az utazó, a zenész vagy a barát is: ilyenkor tágul kényelmesre a Vámos-univerzum. Amikor például egy a világ nyelveiről szóló rímes ötsorosba belesűríti a saját világnézetét, véleményét is: „Németül pattogni jól lehet. / Elő­ítélettől hemzsegek. / Hitler? Goebbels? Göhring? Juszt se. / Bach. Schiller. Thomas Mann. Goethe. / Voltaképp csak ők a németek.” Nagy dobás az új Vámos-könyv – ezt is Szabó T. Anna mondja. Példátlan vállalkozás: az egész műfajba hoz új színt azzal, hogy egy teljes köteten át variálja az önéletrajzi elemekkel megtöltött, sajátos versformát.  (Athenaeum, 2020. 152 o.) 
Szerző

In memoriam Csukás István - Köves József: Istenke, öleld át Csukás Pista vállát (vers)

Publikálás dátuma
2020.02.28. 15:52

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Ad notam: Istenke, vedd térdedre édesanyámat (Cs. I.)
Istenke, öleld át Csukás Pista vállát s te, aki e világon mindenre rálát nézz körül a földön, tudom, nem találsz még ilyen tiszta embert, akinek a gyásznép nem is szűk családja, de maga az ország, hiszen a meséit lelkükben hordozzák évtizedek óta aggok és gyermekek. Üresebbek mától az esték, a reggelek, Pom Pom bánatosan bújik a sarokba s a nagy ho-horgász a botját sutba dobta, a sárkánygyerekek elárvultan néznek, mint történhet meg, hogy vége a mesének? Lapok mélyén árván didergő verseit felnőtt olvasói egyszer előveszik. Te segíts, Istenke, Csukás Pista neve soha míg van világ, ne legyen feledve, éljen tatárszeme derűs pillantása, s szeretetet küldő minden alkotása. Add fent vissza neki elveszített párját, Istenke, öleld át Csukás Pista vállát.
Szerző
Témák
Csukás István

Mindegy nekem, csak jampi legyen! - Bereményi Géza a fényről az éjszakában

Publikálás dátuma
2020.02.22. 18:58

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A Teleki tértől az orosházi barakkvilágig kacskaringóznak Bereményi Géza önéletrajzi regényének néhol megrendítően önvallomásos, máshol pimaszul szarkasztikus sorai, tizennyolc éven és hatszázharminchat oldalon keresztül. A személyes szűrőn átengedett korrajzból kiderül többek között, hogy miért jó jampecnek lenni, hogyan lett Vetró Géza áthúzva, miként okoz gyomorgörcsöt a Kincses kalendárium szignálja vagy mekkora kalamajkát képes okozni néhány üres bambisüveg.
A Dickens-féle regény teljes címe – A Varjúvárbeli ifjú, David Copperfield élettörténete, kalandjai, tapasztalatai és megfigyelései (melyeket egyébként egyáltalán nem akart nyilvánosságra hozni) – minden további nélkül behelyettesíthető „a józsefvárosi Bereményi Géza kalandjaival, tapasztalataival és megfigyelései­vel”. Mi köze a magyar Copperfieldnek a félárva angol kisfiúhoz?  Már gyerekként alakmásomként figyeltem fel Copperfield Dávidra – én is éppúgy érezni akartam annak a boldog száműzetésnek a szabadságát, amit ő érzett a XIX. századi Angliában. Sok párhuzam van az életünkben is: a magyar Copperfieldnek ugyan nem halt meg az édesapja, de elhagyta őt és az édesanyját, és a gyereket hatéves koráig az anyai nagyszülei nevelték. Nagy boldogságban élt a Teleki tér 9-ben, az udvart körülölelő tíz szoba-konyhás lakás egyikében, a felnőttek kedvenceként. Aztán hatéves korában, amikor már iskolába kellett volna mennie, eljött érte az édesanyja – mondhatom így, harmadik személyben? –, aki férjhez ment megint, hogy magával vigye, és nadrágos embert csináljon belőle. Mert a kis magyar Copperfieldnek piszkos volt a keze, látszólag teljes elhanyagoltságban és túlzott szabadságban élt. Aztán jött egy szőke, kemény tekintetű, fiatal orvos, Rozner István, aki onnantól a nevelőapja lett, aki miatt áthúzták az eredeti nevét a bizonyítványán – Vetró Géza –, és aki miatt hirtelen ugyanúgy vége szakadt a gondtalan gyerekkornak, mint mikor Copperfield Dávid anyja hozzáment Edward Murdstone-hoz. Csak őt úgy írja le Dickens, hogy „baljós tekintetű fiatal férfi”. Annyiban is hasonlít a két fiú sorsa, hogy később, már kamaszként mindketten egyetlenegy csodás szökéssel szabadultak meg mindentől. Bámulatos részletességgel ír egészen korai emlékeiről – 200 oldal után még mindig csak hatéves. Én alig emlékszem valamire óvodás koromból…  Az később derül ki, melyik korból vannak az embernek emlékei. Azt hiszem, az eseményekben és érzelmekben gazdag időszakok csak egy időre halványodnak el. Az én legintenzívebb időszakom életem első 15 éve volt. Egyszer egy professzor azt mondta nekem, hogy visszanézve az életére, kiderült, a gyerekkor hosszú, a kamaszkor hosszú, az ifjú kor hosszú, és amikor az ember belép a munkahelyére vagy elkezdi az úgynevezett karrierjét, akkor megváltozik az idő menete. És az első munkanap után kilépve hirtelen azon kapja magát, hogy máris nyugdíjas. Aztán, ha megérjük, az öregkor megint hosszú lesz. Minél több minden történik velünk, annál lassúbbnak tapasztaljuk az idő folyását. A munkával töltött időben nagyon sok társadalmilag hasznos dolog történik ugyan, de ennek a nagy része az egyéni élet szempontjából teljesen felesleges. Amikor Kodály Zoltán meghallotta, hogy a New Yorkban élő Bartók Béla meghalt, annyit mondott, hogy „Ő a könnyebbik karriert választotta, hogy elment Amerikába, és a nehezebb életet. Én pedig, azzal, hogy itthon maradtam, a könnyebbik életet és a nehezebbik karriert”. A kar­rier és az élet különválasztása egyébként nagyon gyakori az irodalomban. A gyerek- és ifjú korról sokat lehet írni, a felnőttkort pedig írja meg más, ha figyelemre méltó. Egy kicsit azért majd még szeretném továbbszőni a regényt, nagyjából 25 éves koromig (a Magyar Copperfield Bereményi Géza 18 éves korában, a besorozásával ér véget – A szerk.), de egyelőre nem találom rajta a fogást, nem látom a hozzá vezető utat.
A mostani énje könnyebben azonosul a kis Vetró, majd Rozner Gézával, mint a későbbi Bereményivel? Vagy egyszerűen csak szívesebben csalogatja elő a gyerekkorát? Ahogy a Cseh Tamás-dalban írta: „Még egyszer csak bújj elő, vízben, kövek alatt rejtőzködő, félelmes, álmos korom…”? Nem is tudom. Az biztos, hogy miközben írtam, teljesen gyerekké lényegültem. Mintha ott lettem volna újra az adott történésekben, a Teleki téri ház udvarán, ugyanazokkal az érzésekkel, mint amiket 6, 8 vagy 14 évesen éreztem. És az is igaz, hogy az egyetemista, később karriert kezdő Bereményi életét, aki végigtombolta Budapest utcáit, szerintem nem fogom tudni megírni egyes szám első személyben. Igen, talán ez lesz a jó irány, az egyes szám harmadik személy… Az meg, hogy miért kell ezt nekem megírnom? Egyszer Hanoiban egy számlára felfirkantottam, hogy „az írás az egyetlen feltétele annak, hogy az ember elfogadja önmagát”. Hogy a Teleki tér, a nagyszülői ház mennyire meghatározó volt az életében, korábbi műveiből is kiderül. Mint ahogyan az is, hogy az arany valamiféle különös, szimbolikus jelentőséggel bír. Az Eldorádóban Monori életfilozófiája, hogy akinek aranya van, annak mindene van; és ebben a regényben is emblematikus, hogy amikor először látja az édesapját, Vetró Gézát, ő épp a volt apósának adja el az arany Doxáját, amit aztán a Bereményi nagyapa, miután megvett a volt vejétől, önnek ajándékoz mint családi ereklyét. Mitől ennyire fontos az arany? Olyan anyag, ami mindig és minden körülmények között tartja az értékét. Ráadásul talán a legritkábban előforduló nemesfém az egész földkerekségen, legalábbis nekem ezt mondták a kereskedők a Teleki téri piacon. Csak veszélyes, mert elrabolhatják. Mert mindenki szereti. A pénz változik, romlik, javul, de az arany mindig arany marad. Egy biztos pont a folyton változó világban. Még a gyémántnál is biztosabb. Szimbolikus az is, ha van belőle, és az is, ha nincs vagy ha ellopják. Én apám arany Doxa óráját elveszítettem. Leesett a kezemről. És nem bántam egy pillanatig sem. Idegen volt számomra. Az anyai nagyapám meg az apám, egy ravasz és egy naivabb felnőtt vetélkedésének a tárgya lettem általa. Én akkor ezt ott világosan láttam, így az aranyóra elvesztette az értékét a szememben. Nagyon sok dal megidéződik a regényben. Ha ezek mentén rajzolná meg az élete ívét, melyiktől indulunk és melyikhez érkeznénk? Lehettem vagy 3-4 éves, amikor az egyik Teleki téri szomszéd, a Zsiga bácsi, 74 százalékos hadirokkant, elvitt a feleségével az Erkel Színház elé egy utcabálba. Volt ott néhány pár, akik furcsa zenére nagyon különösen táncoltak, dobálták magukat, az illedelmesek meg csak álltak megsértődve. „Mindegy nekem, csak jampi legyen, s már a vérem forr” – szólt a dal, én meg irigykedve és csodálva néztem őket. A jampecek voltak ez első hőseim, azt hiszem, a jampik tisztelete ’56-ig kitartott. Aztán ott van a Te vagy a fény az éjszakában, amit a szomszéd Winkler néni énekelt mindig, aki vagy tíz éven át haldoklott – sokáig ez a dal volt az én nótám is. Aztán jönnének a kamaszkori csajozások zenéi, a Summertime, később a Beatles és a mindenkori lényeg: Love Me Do. Végül a saját dalszövegek felé kanyarodnánk, amelyek ugyan a dalműfajt utánozzák, de már másról szólnak. Mi másról? Az örök jampiságról. Az igazi életről. A társadalmon kívüliségről. A társadalmon kívülieket mindig rendkívül tiszteltem. Én magam is az akartam lenni. Sikerült? Olykor. Néhány jelben. Néhány dologhoz még ma is ragaszkodom. Például, hogy nem számít nekem a pénz annyira, mint kéne, nem érdekelnek a körülmények, amelyek között élek. Csak az a fontos, hogy ne gátolja a szabadságomat semmi. Maximum az, amit tudatosan veszek magamra. „Micsoda útjaim voltak nekem / – szólt Désiré, most, hogy emlékezem, / micsoda egy zűrzavar, hány tévedés, / tán hazudtam is…” A nevelőapja önt is számtalanszor lehazugozta. Volt olyan füllentés, amit megbánt? Nem. Egyébként hatéves koromig egyáltalán nem hazudtam. Nem volt rá szükségem. Később se lettem valami ügyes hazudozó, a hazug emberek sosem ügyesek a hazudozásban. Kevés közülük a jól elhitető. Belőlem a nevelőapám csinált hazugot, én meg elfogadtam ezt. És nem bánok egyetlen füllentést sem. Jogom volt mindenhez, hiszen terror alatt éltem. Azt hiszem, terror alatt – meg szerelemben – az embernek joga van mindenhez. A szabadságáért…

Magyar Copperfield

Ízelítő a Magvető Kiadónál február 20-án megjelent önéletrajzi regényből Ráadásul Winkler néni is egyre csak a Te vagy a fény az éjszakábant énekelgette, úgy várta a halálát. Őneki nyitva volt az ajtaja, kihallatszott az udvarra, ahogyan énekel. Nem volt erős a hangja, mégis követni tudtam a már ismerős szöveget. Ült az ágyában két párnával a háta mögött egész nap Winkler néni, az ajtaja mellett zománcos tábla a falon, ráírva, hogy HÁZMESTER, ő meg énekelgetett. Maczkáné meg Karolinka is ápolni meg tisztába tenni jártak át hozzá, ők mondták nekem, hogy szegényke a halálán van, tehát ő már a közelítő Istennek dalolta azt a slágert, amit Horváth néni a fia iránti szerelemből búgott mosás, vasalás idején. Egyikük udvarolt, a másik imádkozott vele, de mind a kettőnek álmodozó lett az arca közben, azért is szerettem, ha énekelnek az asszonyok. A férfiak csak akkor danolásztak, ha részegen jöttek haza és botladoztak az udvaron, de abban, hogy Ne menj rózsám a tarlóra, gyönge vagy még a sarlóra, nem volt semmi érdekes. Engem csakis a városi slágereket éneklő nők ragadtak magukkal. És ha megkérdezte valaki, hogy nekem mi a nótám, mindig megmondtam neki, hogy a Te vagy a fény az éjszakában, mert az arról szól, hogy aki szerelmes, az bármit csinálhat, nem szabad megbüntetni.

Szerző