Egyre keményebb a lepedő (Vámos Miklós: Hetvenkedő)

Hetvenkedésre adta a fejét kerek születésnapja okán Vámos Miklós, aki, tőle szokatlan módon, ezúttal verseskötettel örvendeztette meg rajongóit. Az ötsoros, úgynevezett limerickek zavarba ejtő kitárulkozások, magánéleti kulisszatitkok, kétségvallomások és trágár tralalák között lüktetik a jambusokat.

„Nagyon szemérmes alkat vagyok, soha nem írtam önéletrajzi regényt, nem is fogok” – nyilatkozta egy az önéletrajzi elemekkel jócskán tarkított Töredelmes vallomások című regénye kapcsán vele készített interjúban. S bár a kortárs magyar írók közül talán Vámos Miklós az, aki a prózájában – és most már a lírájában is – legtöbbet elárul, sokszor intim részletekbe menően, önmagáról, az életéről, az érzéseiről és a hangulatairól, valahogy mégis lehet őt úgy olvasni, hogy közben ne érezze voyeurnek magát az ember.

Ahogy a Hetvenkedő fülszövegében állítja, húsz éve ír efféle vicces, kötött szerkezetű, ám annál lazább tartalmú, olykor obszcén, de egy kicsit mindig fanyarul pikáns ötsorosokat, melyeket kezdetben – sőt aztán még sokáig – pusztán magának szánt. Nem egyben meg is verseli, micsoda könnyedséget ad az írásnak a tudat, hogy nem lengi be a limerick-rímhányást a közprédára bocsátás árnya. Ez a könnyedség az egész köteten végig tetten érhető, viszi magával az olvasót a jól ismert Vámos-féle humorba és iróniába ágyazott önvallomásokon keresztül az Utóhangokig: „Kell mindig egy darab utolsó. / Harcból és szövegből a végső. / Utána csönd leszen. Pont. / Már a gyásznép is elment. / A lélek száll? A test földi só.” Máskülönben ez az idézet, ahogy a kötetben is záróvers, nyilván a recenzió végére kívánkozott volna, de Vámos Miklós esetében ennél a pontnál nem áll le a limerickekre épphogy csak ráállt gondolkodás: szinte követeli, hogy ha csak fejben, fantáziában is, de folytatódjék a ki-ki saját életét leíró rímgyártás. Ahogy a hazai limerickírás egyik doyenje, Várady Szabolcs mondja, „elmekórtani szemszögből nézve, (…) bízvást állíthatom, hogy a limerik egy sajátos betegség, (…) a beteg azon kapja magát, hogy fontosabb teendőit elhanyagolva egyre csak rímek után kutat”.

Izgalmas játék ez, mint ahogy Vámos egész kötete a líraiság egyfajta különös játéka. Szerkesztője, Szabó T. Anna – civilben a szerző barátja, afféle limerick-tanácsadója, aki szerkesztőtől igazán szokatlanul nem nyirbálta a gyűjteményt, hanem egy-egy gyöngyszemet megpróbált visszaimádkozni a megjelenésre szánt versikék közé – szerint az említett líraiság nem a magasröptű unalom szinonimája, hanem merész vegyüléke a vallomásnak és a játékosságnak. „A jól ismert Vámos-féle humor, a hol fanyar, hol csípős szellemesség és az elegáns irónia most is jelen van, a hang mindvégig összetéveszthetetlen, ám az író mégis olyan közel enged magához, a saját élettörténetéhez, töprengéseihez, fájdalmaihoz és vágyaihoz, hogy az olvasó zavarba jön.” Hogy is ne jönne, ha a szextől a véres vizeleten át a prosztataműtétig sok mindenbe be van avatva. A személyes és a humor mentén mélyre ható vallomásokon túl – „Múlik az életem, fogy időm / Egyre keményebb a lepedőm.” –, a szeretőn, exférjen és apán kívül a versekből kikiált a valamiképpen a kortárs irodalmi közéletbe kényszerült író, az utazó, a zenész vagy a barát is: ilyenkor tágul kényelmesre a Vámos-univerzum. Amikor például egy a világ nyelveiről szóló rímes ötsorosba belesűríti a saját világnézetét, véleményét is: „Németül pattogni jól lehet. / Előítélettől hemzsegek. / Hitler? Goebbels? Göhring? Juszt se. / Bach. Schiller. Thomas Mann. Goethe. / Voltaképp csak ők a németek.”

Nagy dobás az új Vámos-könyv – ezt is Szabó T. Anna mondja. Példátlan vállalkozás: az egész műfajba hoz új színt azzal, hogy egy teljes köteten át variálja az önéletrajzi elemekkel megtöltött, sajátos versformát. (Athenaeum, 2020. 152 o.)