Lelőhely: Háború a falon

Publikálás dátuma
2020.03.01. 09:50

Fotó: Jani Martin / Népszava
Aki még sosem próbálta végigjárni, nem is sejti, mennyi látnivaló van egy olyan teljesen hétköznapi pesti utcán, mint például a Szondi utca. Szépséges kapurácsok, érdekes feliratok, különleges vakolathímek. Vegyük például az 55-ös számú házat: mit keres vajon az első emeleti ablakok fölött két dombormű, egy sebesült katona és egy vöröskeresztes nővér portréja? Erről szól mai történetünk. A Szondi utca 55. pontosan olyan ház, mint sok száz másik a Külső-Terézvárosban. A keskeny, mély telek utcai frontján a XIX. század végén egy, legfeljebb kétszintes épület állhatott, amely mögött istállók, illetve műhelyek sorakoztak. A tulajdonosok neve a német ajkú Pest képét tükrözi: Stöhr, Ludwig, Bischof, Nusser, majd a kilencvenes évektől Schmalcz Károly és hites felesége. A ház egyetlen nevezetessége az új században egy gépjavító műhely volt, ahol Hornyák Ferenc és társa (jelesül Hornyákné Bruckner Matild) kerékpárokkal és automobilokkal is foglalkozott. Hirdetéseik szerint tevékenységi körükbe tartozott a „motorok, kis typusú automobilok, mechanikai alkatrészek” gyártása és az autók garazsírozása is. Igaz, hírnevüket valószínűleg elsősorban annak köszönhették, hogy 1907 augusztusában – ahogy minden újság megírta – itt robbantották fel Karácsonyi Guidó automobilját. Történt ugyanis, hogy a benzintartályból kiömlött üzemanyagba egy óvatlan segéd gyufát ejtett. (Hogy a sajtó már akkoriban sem volt mindig precíz, jól mutatja ez a hír is: Karácsonyi Guidó ekkor már két évtizede halott volt, az autó bizonyára az Irányi utcában élő fiáé, Camillóé volt – ő a következő februárban hunyt el, alig negyvenöt évesen.) Ilyen malőr többet szerencsére nem történt, a bejáratott műhelyt pedig 1912 decemberében átvette Hoffmann József, aki autójavítás mellett sofőrképzéssel is foglalkozott. „Autóvezetői vizsgára bárkit alapos, szakszerű képzésben részesít Hoffmann mérnök” – hirdette szinte minden nap, mielőtt továbbállt volna a Váci útra. Az akkor már özvegy Schmalcz Károlyné egyébként még 1911 novemberében, 129 ezer koronáért eladta a házat Várnay Dezsőnek és Dános Gézának. Hogy a két úr honnan ismerte egymást, és miért kezdtek közös üzletbe, földeríthetetlen: egyetlen más ügyletet sem bonyolítottak együtt. Várnay Dezső egy szegedi nyomda és egy papírkereskedelmi cég örököse volt – a vállalatnak épp ezekben az években nyílt egy üzlete a pesti Liszt Ferenc téren -, de igazgatótanácsi tagként szerepelt a Szegedi Hitelbank Rt.-ben is. Dános Géza pedig Magyar Országos Központi Takarékpénztár hivatalnoka volt. 1944-ig meg is maradt a bank kötelékében: lépkedett fölfelé a ranglétrán egészen az igazgatóságig, miközben testvéreivel hatalmas bérházat épített a Dohány, majd a Bajza utcában. Az ingatlanüzlet iránti fogékonyságukat mi sem mutatja jobban, mint az apjuk, Danzig Jakab által épített belvárosi épület tulajdonosi bejegyzése: „Molnár utczai családi Dánosház mint szövetkezet, Molnár utca 21.” (Más kérdés, hogy Dános Gézát nem ezekért őrizte meg a közemlékezet, hanem műgyűjteménye okán. Pontosabban azért, mert 1948-ban, mielőtt Amerikába ment, letétbe helyezett 31 képet a Szépművészeti Múzeumban. Hat évvel később már hiába kérte őket vissza, a kétezres években pedig örököseit azzal fizette ki a magyar bíróság, hogy immár megtörtént az elbirtoklás.)
Mindez persze még csak a távoli jövő volt, amikor Várnay és Dános megvette a Szondi utca 55-öt, sőt akkor is, amikor 1914 júniusában - már építési engedély birtokában, miközben zajlott a régi ház bontása - szép nyereséggel, 158 ezer koronáért eladták Csillag Bernát Bélának és nejének. Bizonyára jól jött a pénz, hiszen Dános már építkezett a Dohány utcában, Várnay pedig napokon belül megnősült. Csillag – 1906-ig Stern - Bernát Béláról annyit tudunk, hogy építészként és építőmesterként hirdette magát, Csornáról származott, a Thököly út 5. alatt lakott feleségével, két leányával és fiával, s amellett, hogy választmányi rendes tag volt az Építőmesterek Egyesületében, „kőműves és ácsmesteri vizsgára, 3 hétig tartó kurzuson, a vizsga sikeréért szavatosságot vállalva, a legjobb módszer szerint” készítette fel a jelentkezőket. A Szondi utcai beruházás anyagi alapját az a majd’ félmillió korona jelentette, amit az Elemér utca 7. alatti bérházáért kapott. Várnayék háromemeletesként engedélyezett házát alighanem ő maga tervezte át négyemeletesre, és bizonyára éberen őrködött az alig egy év alatt lezavart építkezés felett is. Sietni kellett, hiszen az alapozás megkezdésével egyidőben fenekestül felfordult a világ: kitört a háború. A munkásokat elvitték katonának, az építőanyagokhoz nehezebb volt hozzájutni, minden egyre drágult. Nem véletlen, hogy már 1915 májusában hirdetni kezdték a ház „nagyforgalmú helyen” lévő üzleteit, ahogy az „újonnan épülő bérpalota legmodernebb két- és háromszobás” lakásait is. És az ígért augusztusi beköltözés láthatóan meg is valósult, hiszen a hónap közepén már a házmesternek kerestek segítőt: „Vice jövedelmes házban nagyobb leánnyal, lehet két asszony, azonnalra felvétetik”. A ház valóban korszerű volt – gázzal, villannyal -, a két szűk udvarra néző csaknem negyven lakásban azonban javarészt külső-terézvárosi kisegzisztenciák éltek. Három postás, négy MÁV-alkalmazott – közel a Nyugati -, féltucat magánhivatalnok, betűszedő és nyomdász, tanítónő, kereskedők és iparosok, kilenc özvegy magánzónő, valamint mutatóba egy gyárigazgató és egy ezredorvos. A földszinten kávéház – később cukrászda - nyílt, majd tejcsarnok, illetve kalapszalon. Most már csak azt nem árultam el önöknek, hogyan került a homlokzatra a két szokatlan tematikájú, a megszokott puttóktól, hattyús Lédáktól merőben eltérő dombormű. Nos, 1914. november 15-én minden budapesti lapban közölték a következő hírt: „A Vöröskereszt egylet irodájában megjelent Hikó József főpallér és bejelentette, hogy a Szondi-utca 55 sz. alatt épülő ház építő munkásai elhatározták, hogy ők is részt akarnak venni a sebesült katonák elhelyezésének munkájában, és e célra keresményük egy részét felajánlják.” A munkások hetente 40, a napszámosok 20, az inasok 15 fillért adtak, s az előző hónapban összegyűlt 274 korona 80 fillért Hikó József 300 koronára egészítette ki. Ám hogy lássák, a világon minden mindennel összefügg, még azt is idemásolom: a Vöröskereszt nevében báró Rudnyánszky Sándor és dr. Dános Árpád egyleti megbízott köszönte meg az építkezésen az adományt. Vajon gondolt arra dr. Dános, hogy pár hónappal korábban ez a telek még a testvéréé volt?
Szerző
Témák
lelőhely

Kompozit a zongorában

Publikálás dátuma
2020.02.29. 17:26
-
Fotó: Kisbenedek Attila / AFP
Az elmúlt évszázadok során kiderült, milyen fafajták, milyen fémek, milyen gyártástechnológiával alkalmasak a legszebben, legkifejezőbben szóló hangszerek, hegedűk, csellók, trombiták, fuvolák, klarinétok, zongorák készítéséhez. Például – leszámítva a műanyag gitárhúrokat és dobbőröket – a hangképzésben közvetlenül résztvevő alkatrészek komoly hangszerekben nem is készültek más anyagokból.

Szénszálak szövete

Gyökeresen változott meg a helyzet a műgyantába ágyazott szénszálak, a kompozit megjelenésével; ez az anyag a múlt század hatvanas éveiben indult hódító útjára. A szénszálaknak köszönhetően a húrok rezgésének átvétele és felerősítése a fához hasonló módon folyik ebben az anyagban, ami könnyű és erős is, és a fával ellentétben nem érzékeny a környezeti tényezőkre, a hőmérséklet és a nedvességváltozásokra. Pár évtized eltelt, amíg kiderült, hogyan kell szőni a szénszálak szövetét, azután hogyan kell több rétegben egymásra fektetni őket, hogy a célnak legmegfelelőbb tárgyak, például megbízhatóan alkalmazható járműalkatrészek; kerékpárvázak, gépkocsi karosszéria-elemek készülhessenek belőle. Gyárak tucatjai, gyártmányok százait készítették, amiket bizony a vásárlók ezrei teszteltek: a kísérletezések árát jó részben ők fizették meg a nem teljesen kiforrott minőségű eszközök megvételekor. A harmadik évezred elejére oda is eljutottunk, hogy próbálkozások kezdődtek hangszerek, hangszer-alkotórészek készítésére a szénszálas műanyagból, a kompzitból. Ekkorra tehető az ilyen elemeket tartalmazó zongorákkal való kísérletezések kezdete is. Az amerikai Luis and Clark (L&C) cég még tovább is ment, az egész vonóskart, hegedűtől a nagybőgőig elkészítette ebből az anyagból: reklámarcuk ma is maga Yo Yo Ma, aki 2009-en mutatta be a kompozit csellót, bár nem ez az a hangszer, amin mindig mindenhol játszik. 2016-ban például Obamának adott műsort rajta egy kerti mulatságon.

Márkahűség

A hagyományos hangszerek évszázadok alatt nyerték el végleges szerkezetüket, a zeneszerzők, előadók igényeit közvetve vagy közvetlenül figyelembe véve. A viszonylag későn, a XVIII. század elején kiötlött zongora készítői a későbbiekben már nagyon tudatosan kezdték figyelembe venni a zeneszerzők, előadók igényeit. A Pleyel például tulajdonrészt ajánlott Chopinnek, hogy új hangszereit bevizsgálja. A feladatot a híres zeneszerző lelkiismeretesen végezte, és a többi cég is folyamatosan fejlesztett a visszajelzéseket figyelve. A Steinway tizenöt éve képviseletet nyitott Magyarországon, a cég itt járt egyik vezetője akkor azt mondta, zongoráik 50-60 éve készülnek gyakorlatilag változatlan formában. A kitűnő hangszerek és az agresszív üzletpolitika révén a Steinway & Sons elérte, hogy a múlt század közepe felé a nagy hangversenytermekben, a rádió- és a lemezstúdiókban már nemigen volt alternatívája zongoráiknak. Steinway-művészek serege – ők valóban a legeslegkiválóbbak voltak – gondoskodott arról, hogy a hangversenyzongora egyet jelentsen az ő D-modelljükkel. Mára a világ minden nagy hangversenytermében tetszik, nem tetszik, kötelezővé vált akár több zongorájukat is tartani, hogy az érkező művészek kiválaszthassák a nekik legmegfelelőbbet. De a művészek otthon is birtokolnak ilyeneket, Mitsuko Utchidának külön stúdiója van lakóházával szemben gyakorlásra London Notting Hill városrészében, ahol négy szeretett Steinwayét tartja. Van azonban példa rá, hogy néhányan mégsem elégedettek, többen váltak részben vagy teljesen „hűtlenné” a márkához. Szvajtoszlav Richter 1969-ben játszott először Yamaha zongorán, és nagy híve lett a japán márkának. Tanúi voltunk olyan Schiff András által adott koncertnek a Zeneakadémián, amikor felváltva játszott egy Steinway és egy Bösendorfer zongorán. Néhány hetes a hír, hogy a szállítók elejtették és összetörték Angela Hewitt 17 éves, 194 ezer dolláros, egyedi, négypedálos Fazioli zongoráját; a művésznő 2002-ben hagyta ott a Steinwayt az olasz cég lényegében hagyományos módon, de nagy műgonddal, kis példányszámban – évente 180 darab – készülő hangszerei kedvéért. 
A Steinway & Sons hamburgi manufaktúrája
Fotó: AXEL HEIMKEN / AFP - DPA

Műanyag trend

Véletlen, de valamiféle trendet bizonyára tükröz, hogy néhány nap különbséggel játszott Pesten Mihail Pletnyov és Bogányi Gergely, akik olyan zongorát választottak a Steinway helyett, amelyeknek több-kevesebb alkatrésze kompozitól készült. Pletnyov Kawai zongorájának csak az új rendszerű billentyűmechanikája ilyen anyagú, amit a művész végül megfelelőnek talált a saját – tegyük hozzá, valóban elképesztő minőségű – billentéstechnikájához, amellyel bátran és sikerrel közelíthetett olyan meghatározó zongoraműhöz is, mint Beethoven op. 111-ese. Tudunk a Peugeot és a Pleyel együttműködéséről, melynek eredménye egy alapjában véve hagyományos felépítésű, de formai újításokat tartalmazó kompozit fedelű, borítású és lábú zongora, amely külső megjelenésében sokban hasonlít Bogányiéra, ami talán tényleg csak a véletlen műve. Talán az is, hogy az angol Phoneix cég 2012-tájékán mutatta be kompozit rezonánslappal és az attól független húrfeszítő-rendszerrel készített zongoráját. A Pleyel prototípusa 2015-ben Budapestre is eljutott, Szilasi Alex játszott rajta, azóta viszont nincs híre, hogy terjedne a világban. Ezekhez képest Bogányi Gergely, valamint alkotó- és munkatársai zongorája megy a legtovább, ők a rezonánslapot és a külső borítást is kompozitból készítik, miközben az öntöttvas keretet, és a húrfeszítő rendszert is megújították, ez az ő rendszerükben sem terheli a rezonánst. A Bogányi-zongora futurisztikus, csak kompozitból ilyenné tehető külsejének, főleg a lábnak akusztikai szerepe is van, a hang megfelelő irányba, hallgatóság felé való terelése a dolga. A billentyűzete azonban maradt a régi, az a német cég szállította, amely tavaly óta a Steinway tulajdonában van.  A szénszálas szövetek ma már nagyon magas gyártástechnológia követelményeknek megfelelően készülnek az erre szakosodott gyárakban, különféle, árukban is tükröződő minőségben. Az ilyen szövetekből műgyanta segítségével egyedileg megformált alkatrészek gyakorlatilag tökéletesen megegyezhetnek. Ha hangszer készül belőlük, az azonos, és a későbbiekben külső okok miatt – leszámítva a törést, repedést – nem változó minőséget jelent. A fák, mint minden élőlény, kicsit mindig különböznek egymástól, külsőre ez feltűnő, de belső szerkezetükön is látszik. Emiatt a Steinway szerint is elég komoly lehet az eltérés egyes hangszereik között. Ez a szabálytalanság, pici egyenlőtlenségek halmaza, amely a hőmérséklet és a páratartalom hatására is változhat, adja a természetes dolgok szépségének alapjait. A kompozit esetében erről le kell mondanunk. Egy másik probléma a Bogányi-zongorával, hogy mint olvasható, alig néhány prototípus, ha úgy tetszik tesztpéldány készült belőle, a fejlesztés mintegy vagy inkább mindössze, csak tíz évig tartott. Hiába volt a negatív politikai visszhangokat is kiváltó állami pénzügyi támogatás, ez aligha pótolhatta azt a sok próbát, amin egy ilyen rengeteg újítást tartalmazó eszköznek át kell esnie. Jelen esetben több tucat művész koncertek százain, évtizedeken át szerzett tapasztalatait kellene hasznosítani. Mint ahogy senki nem szeretné, ha egy eltört kompozit kerékpáralkatrész miatti bukás esetleg véget vessen sportolói pályafutásának, egy nem kellően kiérlelt kompozitzongorán adott est sem érdeke senkinek. A közönség, a világ zeneszerető közössége hozzászokott egy bizonyos zongorahanghoz, amit a legolcsóbb pianínók, leharcolt zongorák is tudnak, amilyeneken esetleg sokuk tanult is. Nem tűnik szerencsésnek ezt sutba dobni, azt állítva, valami gyökeresen másra volna szükség. A kompozitzongorát hallgatva a ráismerés a megszokottra elmarad, sajnos többször a minősége is, és így hiába van az a másfajta, sokszor tényleg értékelhető szépség, jóság, mint azt legutóbb Bogányi koncertjén hallhattunk. Csak legutóbbi időkből hozva egy-két példát, Khatia Buniatishvili vagy Fejérvári Zoltán megmutatták, vannak még bőven lehetőségek a hagyományos zongorákban, akár a leggyakrabban játszott művekről is lehet érdeklődést keltően, mondhatni csodálatos módon szólni általuk. Jelképesnek tekinthető, hogy az állam által megrendelt tíz Bogányi-zongora utolsónak elkészült darabja Münchenbe került – egy múzeumba.

Zártkörű gálaest

Bogányi Gergely és Rétvári Bence államtitkár egy sajtótájékoztatón közösen jelentették be, hogy a művész az év végig húsz állomásból álló turnén mutatja be új zongoráját, az egyik pénzintézet támogatásával. A műsoron gyakorlatilag minden szerepel, ami Bogányi repertoárját alkotja, tudtuk meg tőle. A hangversenykörút állomásait magyar és határon túli magyarlakta városok alkotják. A második állomás Csepel lesz, ahol március 20-án, egy zártkörű gálaesten kitüntetést adnak át Andrzej Dudának, a Lengyel Köztársaság elnökének. 

Szerző
Frissítve: 2020.02.29. 21:41

Bihari Tamás: Húszforintos történet

Publikálás dátuma
2020.02.29. 13:44

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
„Másnap már délelőtt ott ácsorogtam a Blahán, a szökőkútnál. Vártam a lányt.”
Lécci, aggyá egy bémallért, és holnap a Blahán találkozzunk délben a szökőkútnál, ott megadom! – nézett mélyen a szemembe a lány. Én pedig mélyen a zsebembe nyúltam és egy Csekonics báró nagyvonalúságával átnyújtottam neki a kért húszforintost. S ez már annak a ’72-es nyári napnak a vége felé történt. Reggel még azt sem tudtam, hogy létezik ez a lány. Azzal kezdődött, hogy kitört a nyári szünet. Otthon a táska, benne a taneszközökkel, füzetekkel, tankönyvekkel együtt repült a szoba sarkába, hogy szeptemberig szépen belepje a por. A júniusi napfényben és a matek pótvizsga rémétől megszabadulva, gondtalanul és céltalanul ballagtam a Rákóczi úton, amikor valaki rám kiáltott: Szia! Józsi volt, pad- és sorstársam a gimiben. Mindketten cipeltük a vállunkon a matematika órák és dolgozatok súlyát, de most kitört az általános vakáció! A fene foglalkozzon a sinus-cosinus görbével, meg az algoritmussal, meg az egyenletekkel. Figyelj, ugorjunk le a Balcsira! – javasolta Józsi. Bár még csak hajnali 9 óra volt, úgy döntöttünk, nem lopjuk a napot, azonnal indulunk. Elvergődtünk az Osztapenkóig és beálltunk a stoppos sorba. Bár tartottunk attól, hogy vállig érő hajunk és kopott farmerünk miatt nehezebben vesznek föl, szerencsére tévedtünk. Viszonylag gyorsan kaptunk fuvart. Egy kedves, idős házaspár vett fel a Skodájába és vitt el Siófokig. Elbandukoltunk a mólóig, rugdostuk a kavicsokat, néztük a csajokat meg a vitorlásokat. Arról beszélgettünk, mi lesz az érettségi után, de semmi elképzelésünk nem volt a jövőről. Csak abban egyeztünk meg, hogy irodista rabszolgák, güzülő melósok nem leszünk. Azon is tanakodtunk, mi fenét csináljunk a Balatonnál fürdőgatya nélkül, hiszen csak úgy ötletszerűen vágtunk bele a kalandba. Végül abban maradtunk, hogy esetleg egy éjszakát csövezünk valahol. Nekivágtunk gyalog szállást keresni. Igyekeztünk valahogy konszolidáltan kinézni és úgy járni, mint akiknek határozott céljuk van, és valahonnan valahová mennek. Ami tulajdonképpen igaz is volt, bár azt még nem tudtuk, hol lesz az a valahová. Ahogy határozott léptekkel mentünk a nem tudtuk hová, valahol Szárszó és Szemes között talán, az úttól nem messze megpillantottunk egy kis kápolnát. Nem úgy tűnt, mint amit rendszeresen használnak. Meglehetősen benőtték a bokrok és a gaz a környékét. Gondoltuk, megnézzük, és ha nyitva van és nem foglalt, akkor este visszajövünk és ott héderelünk. Aztán holnap majd meglátjuk. A kápolna tó felőli oldalánál két lány kuporgott, hátukat a pergő vakolatú falnak vetve. Nekik sem volt semmilyen motyójuk. Odaléptünk hozzájuk és szóba elegyedtünk velük. Azt mondták, unatkoztak, így hát leléptek otthonról és leugrottak csövezni a Balcsira. Azt javasoltuk, hogy este menjünk valami jó kis zenés-táncos helyre, de valahogy nem fogadták kitörő örömmel. Az ebédmeghívást viszont elfogadták. Egy közeli lángossütőnél ettünk és megittunk egy-egy üveg Balatoni világost. Evés-ivás közben vettük észre, hogy a karjukon tetoválások vannak. Óvatosan kérdezgetni kezdtük, minek azok a tetkók. Végül, talán a kaja meg a sör megoldotta a nyelvüket és bizalmasan közölték, valójában egy vidéki nevelőotthonból léptek olajra. Azért nem akartak este táncolni, mert a zsaruk igazoltathatják őket, és akkor kész a balhé, mehetnek vissza a kóterbe. Szerettek volna Pestre eljutni. Abban maradtunk, hogy stoppal megyünk, de párokra szétválunk, mert úgy nagyobb eséllyel vesznek föl. Én a vékonyabb, miniszoknyás lánnyal stoppoltam, aki sanyarú gyermekkoráról és arról mesélt, hogy milyen szörnyű hely az „otthon”. Sok a verekedés, a lopás, a nevelők között akadnak szadisták, akik szívesen ütik a gyerekeket és van, aki bizonyos kedvezményekért cserébe, igénybe veszi a nagyobb lányok szolgáltatásait. Ha csak a fele volt igaz, akkor is megértettem, hogy megszöktek. Szégyellem, de bárhogy erőltetem az agyam, nem emlékszem a nevére, bár valószínűleg amúgy sem az igazit mondta meg. Késő délután egy teherautó állt meg mellettünk. A szűk sofőrfülkében egymáshoz feszült a vállunk, a combunk. Egyáltalán nem volt ellenemre. Mikor megérkeztünk, megkérdezte, nem alhatna-e egy éjszakát nálam. Mondtam, rendben, mert a mama éjszakai ügyeletes a Tétényi úti kórházban. Sötétedésig még csavarogtunk a városban, majd elbuszoztunk a kelenföldi lakótelepre, ahol a bratyóval és a mamával laktunk. A bratyó éppen Nagyatádon szolgált az egyik legrémesebb alakulatnál. Mikor beléptem az ajtón, a mamát a tévé előtt találtam. Kiderült, másnap lesz ügyeletes. Nem szóltam neki a lányról. Valamit hadováltam neki, hogy mindjárt jövök, csak egy kis elintéznivalóm van. A lépcsőházban közöltem a lánnyal, sajnos, ugrott az éjjeli menedék. Kínosan éreztem magam, így amikor kölcsön kérte a húszast, még némi megkönnyebbülést is éreztem, hogy legalább ezzel segíthetek neki. Holnap pedig, amikor megadja a pénzt, talán még folytatódhat is a kaland. Másnap már délelőtt ott ácsorogtam a Blahán, a szökőkútnál. Vártam a lányt. Egy óra múlva már tudtam, sem a lányt, sem a húszasomat nem látom többé.   
Szerző
Témák
vakáció Balaton