„Vajon megváltozott-e a magyar nép?”

Publikálás dátuma
2020.03.01. 18:29
1945. Budapest, Szabadság híd, a pontonhíddal kiegészített hídroncs a Szent Gellért tér felől nézve
Fotó: Vörös hadsereg / Fortepan - Adományozó
Hosszú interjút készített Csunderlik Péter Deák István amerikai magyar történésszel, a New York-i Columbia Egyetem professor emeritusával, az egyetem Kelet-Közép-Európa Intézetének korábbi igazgatójával. Deák István még mindig dolgozik, noha májusban 94 éves lesz, néhány éve egy remek, inspiráló összefoglalást írt a második világháború történetéről és utóéletéről. A teljes interjú csak az év végén jelenik meg a Múltunk folyóiratban, ám Csunderlik Péter az interjúalannyal egyeztetve kiválasztott egy részt a beszélgetésből a Szép Szó számára, amelyben Deák István az 1945-ös Budapest hangulatát írja le, de kitér a világháború alatti kollaboráció kérdésére is

Cs. P.: Az Európa próbatétele – Együttműködés, ellenállás és megtorlás a második világháború alatt című, 2015-ben megjelent könyve alapvetően szembemegy a második világháború általában elfogadott elbeszélésével. A világháborúnak ugyanis kialakultak konszenzusos képzetei, amelyek minden egykori hadviselő félnek megfeleltek: az elfogadott „nagy-elbeszélés” az lett, hogy demokratikus hatalmak harcoltak fasiszta hatalmak ellen, ezen belül viszont a 60-as évekre kialakult egy „önfelmentő” elbeszélés – különösen Németországban –, amely szerint a német nép maga is a nácik „fogságába” került, nem felelős a háborúért, a náci vezetés viseli a felelősséget a bűnökért. A "nagy-elbeszélésen" belüli legprivilegizáltabb helyzetbe a lengyelek kerültek, akik teljes egészében a hitleri Németország áldozatának állíthatták be magukat. Azonban az 1990-es évek közepétől sok olyan munka jelent meg - említsük meg például Christopher Browning Átlagemberek című könyvét vagy Jan T. Gross munkáját a jedwabnei pogromról -, amelyek kihívják a fenti konszenzust. E munkákról többször írt a New York Review of Booksban – recenziói összegyűjtve is megjelentek a Hitler Európája című kötetben. Kifejezetten szereti az elfogadott elbeszélésekkel szembemenő értelmezéseket és megközelítéseket, és ezért ismertette a tabutörő munkákat, vagy kérés volt a folyóirat szerkesztői részéről, hogy ezekről írjon? D. I.: Erre senki sem kért engem, egyszerűen gyanakodni kezdtem a hivatalos elbeszélésekre. Mindig ugyanazokat az állításokat hallottam, épp ezért kezdtem kételkedni bennük. A háború alatti tapasztalataimnak is megvolt a maguk szerepe ebben: az emberek nem úgy gondolkoztak, egymás közt nem úgy beszéltek, ahogy a hivatalos fórumokon állították róluk. Ez a jelenség a felszabadulás pillanatától kezdve megismétlődött, csak éppen ellenkező előjellel. Ahogy felszabadult Budapest, már készen állt az új, hivatalos, úgynevezett demokratikus, antifasiszta, koalíciós álláspont, mely szerint a magyar népet eladdig elnyomtak, kizsákmányolták, egy bizonyos mértékig sikerrel félrevezették, de ennek most vége, győzni fog a józan ész és mindannyian együtt fogjuk építeni a szebb, igazságosabb jövőt. Január végén egy épen maradt pesti színházban tartottak egy nagygyűlést, ahova én is elmentem – Budán még harcok folytak – amikor is Ascher Oszkár németellenes forradalmi verseket szavalt és Major Tamás elmondta, hogy „nagyszerű hajnalra” ébredünk. Láthatólag a jelenlévők mind meg voltak hatva, én azonban úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben, mert azok, akikkel az utcán vagy az óvóhelyen, a pincében találkoztam, a felszabadított zsidók kivételével, egyáltalán nem örültek a szovjet felszabadításnak. Legfeljebb annak örültek, hogy vége az utcai harcoknak. Mindenki félt az oroszoktól, s őszintén szólva volt is erre okunk. A fennen hirdetett „új szovjet ember” nem a legelőnyösebben mutatkozott be. A hivatalos szólam, hogy a német megszállók elnyomták, kirabolták a magyar népet, és hogy a magyarok utálták németeket, egyszerűen nem volt igaz. A háború alatt a magyar hatóságok, a honvéd hadsereg, valamint civilek tömege, mint például a jól fizetett vendégmunkások Németországban vagy a hasonlóan jól kereső mérnökök és szakmunkások a németeknek dolgozó hazai hadiüzemekben, együttműködtek a németekkel. A háború alatt a megszállt szovjet területeken, elsősorban Ukrajnában, a németek és a magyarok együtt harcoltak a valódi és képzelt partizánok ellen, együtt raboltak ki és gyújtottak fel falvakat, s a magyar honvédség legalábbis segített az ukrajnai zsidók kiirtásában. Ha volt is bizonyos idegenkedés a magyarok és a németek között, mint ahogy az minden szövetségesekből álló hadseregben megtörténik, együtt küzdöttek és együtt vesztették el a háborút. Az átlag magyar polgár, munkás és paraszt általában kedvelte a „civilizált” németeket, akiknek legfőbb ellenzői leginkább az arisztokraták, értelmiségiek és demokratikus hajlamú politikusok közül kerültek ki. A zsidók természetesen rettegtek a náciktól, de mert köztük erős volt a német kultúra hatása és mert hagyományosan bíztak a tanult és fegyelmezett németekben, sokan a zsidók közül igyekeztek a német üldözőikben is emberi tisztességet felfedezni. A háborút követően nem egy zsidó túlélő és volt munkaszolgálatos állította, hogy német tisztek időnként megelégelték a magyar keretlegények durvaságát és kegyetlenségét, és közbeléptek. A Magyarországon legújabban elterjedt történet, hogy 1945 januárjában Gerhard Schmidhuber német tábornok élete kockáztatásával megakadályozta, hogy a nyilasok felrobbantsák a pesti Nagy Gettót, nem más mint legenda. Valójában semmi bizonyítéka annak, hogy a nyilasok ilyesfélét terveztek, hogy Schmidhuber közbelépett, és egyáltalán, hogy a még aktív nyilaskeresztes bandák képesek lettek volna egy városrészt felrobbantani. 
Deák István történész
Fotó: Wikipedia
A magyar holokauszt aránylagos „sikere” (kb. 600 000 zsidó halott, az akkori Magyarországon élő, zsidónak számító egyének kétharmada) nagy mértékben annak tulajdonítható, hogy mind a zsidók, mind a náciellenes nem zsidók jó része bízott Horthy Miklósban. És mert oly sokan a haza, és specifikusan a magyar zsidóság védőjét látták a Kormányzóban, ezért az aktív náciellenes ellenállók száma és aránya sokkal kisebb volt Magyarországon, mint például a náci szövetséges, fasiszta Olaszországban. Fegyveres ellenállás hazánkban gyakorlatilag nem létezett, nem úgy, mint például a hivatalosan is nemzetiszocialista Szlovákiában. Így aztán a Vörös Hadsereg győzelme és a szovjet megszállók gyakori brutalitása csak mélyítette a szakadékot a nem zsidó és a zsidó magyarok között. Minthogy kezdetben a szovjet vezetőség leginkább csak a zsidó túlélők hűségében bízhatott, ezért jó néhányukat az új rendszer erőszakszervezeteibe toborozták. Ezt a tényt a jobboldali magyarok arra használták, hogy a rossz lelkiismeretüket csillapítsák azért, mert az előző rendszerben reszt vettek a zsidók elleni örökös agitációban vagy a zsidó vagyonok, állások, üzletek, lakások, képgyűjtemények és bankbetétek kisajátításában.  Amikor egy zuglói kis lakóházban, 1945 január elején magam is felszabadultam, anélkül hogy bárki is tudott volna a származásomról, s néhány beérkező szovjet katona rögtön hozzáfogott a karórák begyűjtéséhez, a lakók az ott rejtőző és általánosan ismert fiatal zsidó nőkhöz fordultak abban a reményben, hogy azok meg tudják őket védeni a szovjet katonáktól. A házmester egyenesen követelte, hogy eddigi zsidó védencei tiltsák meg az oroszoknak a kellemetlenkedést. A fiatal nők azonban akkor már nem a németektől és a nyilasoktól, hanem az orosz katonáktól rettegtek. Igaz, hogy a visszavonuló németek 1944-ben sokat raboltak, illetve a nemzeti vagyon egy részét elszállították, de az utóbbiak nagy része visszakerült, főleg az amerikaiak jóvoltából, bár amerikai katonatisztek is elsajátítottak egyet s mást a magyar vagyonból. Felmerül a kérdés, mi lett volna például a Szent Korona vagy a Nemzeti Bank aranykészletének a sorsa, ha azok az országban maradnak? Félő, hogy több veszett volna el a szovjet hatóságok, szovjet katonák és magyar civilek kezén. A lényeg, hogy 1945 januárjában éreztem, hogy az új rendszerben is sok minden nem úgy van, mint azt az újjászületett demokratikus újságok és a vezető politikusok állítják. Nem mintha nem lelkesedtem volna a demokráciáért, hiszen ez az egyetlen reményünk volt, nekem és a családomnak, de láttam, hogy az új rendszer nem sokkal őszintébb, mint az előző volt. Ide tartozik például a magyarországi svábok nagy részének a kiűzése. A hivatalos állítás szerint a svábokat, illetve közülük a volksbundistákat azért távolították el, mert elárulták a hazát; a valóságban a demokratikus Csehszlovákiából kikergetett magyaroknak kellett a svábok földje és háza. Be kell vallanunk, hogy őszinték egyedül Szálasi Ferenc nyilasai voltak, amikor a „Nemzetvezető” nevében raboltak és gyilkoltak vagy a frontra dobtak sok ezer szerencsétlen fiatalt.
1945. Magyarország,Budapest V. Szervita tér a Bárczy István (Kamermayer Károly) utca felé nézve, jobbra a Városház utca.
Fotó: Vörös hadsereg / Fortepan - Adományozó
A demokratikus kormány és a koalíciós pártok nem mondtak igazat, amikor az 1945. novemberi választások idején azt hirdették, hogy a felszabadult magyar nép egyszer és mindenkorra szakított a fasizmussal. Valójában a Kisgazda Párt, legalább részben azért kapta meg a szavazatok 57 százalékát, mert a legmesszebb állt a kommunistáktól, és mert sem a Szövetséges Hatalmak, sem a hazai demokratikus koalíció nem engedélyezett kimondottan jobboldali politikai pártot. Így aztán a régi rendszer hívei kénytelen kelletlen a demokráciát őszintén hirdető kisgazdákra szavaztak. Vajon megváltozott-e a magyar nép, kérdeztem magamtól 1945-ben, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a zsidók deportálása a teljes magyar adminisztráció lelkiismeretes közreműködésével ment végbe és hogy a közvélemény jelentős részének a helyeslésével vagy legalábbis közönyével találkozott. Azt sem tudhattam, hogy 1946-ra újabb antiszemita hullám fogja elönteni Kelet-Európát; szerencsére a magyarországi pogromok lényegesen kevesebb véráldozatot követeltek, mint például a lengyelországiak. A zsidók elleni egyik népszerű vád az volt, hogy a szovjet kommunizmus hordozói s kiszolgálói, a másik pedig egész egyszerűen, hogy sokan közülük visszajöttek a táborokból és félő volt, hogy visszakövetelik az ellopott holmijukat.  Természetesen Magyarország nem az egyetlen ország volt, ahol a háború kérdéseiben nem mondtak igazat. Gondoljunk csak az Egyesült Államokbeli médiumokra, amelyek minden kényszer nélkül, végzetesen leegyszerűsítették az amerikai szerepet a világháborúban. Szerintük 1939-i kezdettel a nácik lerohanták a békés és védtelen európai népeket, azokat tehát fel kellett szabadítani, és az USA valamint szövetségesei ezt meg is tettek. Az amerikai tankönyvek éppen csak megemlítették a Vörös Hadsereg szerepét. Tudtommal egyetlen népszerű tankönyv sem ír arról, hogy az 1944-es szövetséges partraszállás idejéig a keleti, szovjet front a német hadsereg 80 százalékát lekötötte. Igaz, a német városok angol-amerikai légibombázása sok kárt okozott, s hogy az amerikai hadi szállítmányok jelentősen erősítették a szovjet hadsereget, de a tankönyvek még csak nem is említik annak a lehetőségét, hogy 1944-re a Vörös Hadsereg egyedül is le tudta volna győzni a hitleri Németországot. A normandiai partraszállás legfőbb érdeme, hogy valamivel megrövidítette a háborút és hogy távol tartotta a szovjet hatalmat Nyugat- és Dél-Európától.  Máig sem közismert, hogy a nyugat-európaiaknak 1940 körül mennyire nem volt szándékukban összefogni más fenyegetett országokkal, hogy közösen szálljanak szembe a fenyegető német invázióval. Az sem közismert, hogy a német megszállás idején milyen nagyméretű volt a kollaboráció. Hadd említsem Dániát, amely a közelgő német támadás tudatában előre visszavonta gyér csapatait a német határról, s amint a németek átlépték a határt, Dánia azonnal megadta magát. Vagy hogy Hollandia, amely gyarmataival világbirodalomnak számított és amelynek vezérkara 1940-ben pontosan értesült a közelgő német támadási terv részleteiről, a támadás elhárítására összesen 24 páncélautóval és egyetlen tankkal sem rendelkezett. Vagy hogy Belgium a német támadást követően napokon belül megadta magát, ezzel pusztulásra ítélve a belgák segítségére siető francia és brit hadakat. Végül gondoljunk a francia vezérkarra, amelynek a soraiban elterjedt az különben értelmetlen meggyőződés, hogy ha választani kell Hitler és Sztálin között, akkor ők inkább Hitlert választják. Valójában egy szovjet hatalomátvételre nem volt semmi lehetőség. Ami pedig a kollaborációt illeti, tudnunk kell, hogy minden egyes nyugat-európai ország, beleértve a Cseh Protektorátust, a háború folyamán teljes erővel a német hadiiparnak dolgozott. Mégis, mindezek az országok mártírokként és győztesekként emelkedtek ki a háborúból. A lengyelek hősiesen szembeszálltak a németekkel és a Vörös Hadsereggel; sohasem adtak meg magukat. Lengyelországot azonban a hírhedt naci-szovjet paktum egyszerűen megszüntette. Akárhogy is nézzük a második világháborút, különösen annak a kezdeti éveit, nem kétséges, hogy a vezető politikusok általában nem mondtak igazat. A legnagyobb hazugság persze Hitlertől származik, aki azt állította, a világháborút számbeli és anyagi fölény nélkül, csak elszántsággal és végtelen brutalitással is meg lehet nyerni.

Kiforduló jövő

Publikálás dátuma
2020.03.01. 15:33

Fotó: Népszava
Nézem, ahogy kifordul a kezeim közül a jövőm. Ifjúság, ígéretek, szavak, fény, becsület, tisztesség, korrektség, szolidaritás, tudás, igazmondás, hűség – minden olyan távoli ma már. Rég ígérték. „Légy hű magadhoz.” Ez mindenekfelett! De lehet-e repülni annak? Nem. Már nem. Harc az életért. Struggle for life. Nyugger life. Két hétre 890 forint. Meg lehet belőle élni. Vagy nem. Meglehet. Kit érdekel? Nem kell mindig kaviár! Tényleg nem. * Mókás, ahogy a száraz, szikkadt föld repedésein át is utat tör az élet. Apró levél. Kibújik. Zöld. Fiatal. Van jövője. Elvégre teher alatt nő. De mit tegyen az a több évtizedet megélt, mára életet adó föld nélkül maradt tölgyfa, amelyik körül aszfalttal borítottak minden centimétert? Fuldokoljon, Mama! Ez a dolga. Nem?! Évtizedekig nőhetett, élhetett, minden tavasszal lombot növeszthetett, és minden ősszel álomba borulhatott. Szívhatott be szén-dioxidot, fújhatott ki oxigént. Mit akar még?! Beleszólni? Mibe? Minek? Hasznot már úgysem hoz! Most már csak sorsa van, Mama, nem élete! Mi köze már mindahhoz, ami ma történik?! Magából nőtt, mint fatörzsből gyönge ága? Ugyan már! Új siserahad van. Más elvekkel, más elvárásokkal. Más ágakkal, más lombokkal. Más sáskákkal. Úgyis lerágják. Az övék. Maguk alatt rágják a fát. Gömböcéhesek. Mindent felfalnak. Nem korlátozza őket senki. A lovakat le, a fákat ki… Ugye? * Nekem a fotó volt az első figyelmeztetés. Az a portré, ami minden kereszteződésben ott virított az óriásplakátokon Férfifej. Fenségesen és dicsőségesen néz a jövőbe. Most még népfi. Később népffy lesz! A hatalomért. Nincs bajusza. Úgy ráismernénk? Az arc átlagos. De a tekintet! Hideg és kemény, büntető és irgalmatlan: Rajtad a szeme! A hatalmat csak egyszer kell…! Új kor. A fején is másképp tapad a haj. „Régkórsága” van. Hatalma záloga. Mamelukok fején áll, egyre terebélyesedő gúlán. Legfölül ő, legalul a buta sereg. Középen az érdekhajhászok. Lógó nyelvvel. Azt mondják, amit hallani akar. Pénzért. Sok pénzért. Könnyen jön. Tudja ő ezt, ő alakította. Neki jövő, nekünk szakadék. * Új idők, új dalok. A refrén talán marad. Olyan emberi. Ifjúság, ígéretek, szavak, fény, becsület, tisztesség, korrektség, szolidaritás, tudás, igazmondás, hűség. Ja, nem. Tévedtem. Bocsi. Az új kotta: én ifjú vagyok száz évesen is, én ígérek, te elhiszed. Én mondom meg, mi a becsület. Én mondom meg, mi a tisztesség. Korrekten mondom: csak rám számíthatsz! Ehhez nem kell tudás! Tudás nem kell! A butaság: erő. Az enyém. Nem hazudok, azt mondom, amit hallani akarsz! Pénz olvasva… Csak velem lehetsz szolidáris, csak hozzám lehetsz hű. Csak akkor kellesz. Nem?! A jövő én vagyok! A múlt is! Jelen vagyok. Minden úgy van, ahogy én akarom! Minden úgy lesz, ahogy én akarom! Így akarom! * A semmi ágán ülök. Állást keresek. Önéletrajz. Curriculum vitae. CV. Navigare necesse est. Bővebben? Navigare necesse est, vivere non est necesse, azaz hajózni szükséges, élni nem muszáj. Én szeretnék. Dolgozni is. Jó tanács idősebbeknek: ne írja be, mikor született. Akkor nem derül ki? Beírom. Elküldöm. Még csak nem is válaszolnak. Túlkoros. Ezzel az erővel a WC-n is... Esetleg nyugger állás? Szövetkezetben, persze. Kis pénz, kis pénz! Ki a kicsit nem becsüli…! Na, ugye, hogy nem hagytuk az út szélén! Maradjon nyugton az árokban! Visszanézek. Töprengek. Hogy volt? Mindig azt hittem, előre…. Már látom, mindig is egy helyben topogtam. Diploma, két gyerek, munka. Munka, munka, munka. Nem kerestem. Dolgoztam. Havonta fizettek. Függöny. Ismétlés nincs. Munka sincs. Mi van? Nyugdíj. Nyögdíj. Mit kellett volna másképp? * Nix ugribugri. Isten, becsület, ország. Ez egy új kór. „Az istenit!... jaj, istenem!...” Csak ahogy Tóth Árpád. Csak beteg ne legyek! Egészségügy? Nagyon beteg. Vészhelyzet. Ellátás? Fizetős. Ingyen? „Lószart, Mama!” SZTK. Orvos, várólista, orvos, gyógyszer. Egyek vagy szedjek? Ön dönt! Hulljon a férgese! Több marad. Nincs TAJ-kártyája? Pusztuljon! Na, kinek nem kell szuperkórház? Nem kell?! Majd megépítjük Mexikóban. Vagy Vietnámban. Vagy bárhol. Az is pénz! És mi lehajolunk minden fillérért! Fölkészültünk. Itt föltettük a koronát. A vírusra. Orvosok túl a határon. Minden határon túl. * Elszabott ország. Trianonba kéne menni? Az se úgy volt, népffyak! Pöffeszkedés, úri gőg. Felelősség? Az nem a mienk. Nekünk abból van a legkevesebb. Ezen a tájon nem hiányzik. Becsület? Becstelen brigantik! Lófej az ágyban. Kilógó lóláb. „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Orwell figyelmeztetett. Látod, az a negyven év is, huss! Elszállt. Ami akkor volt, nem volt. Azokat utálja, akik csinálták. Szar volt. Verték. Főleg a papa. Ma már nem veri. Milliomos. Neki több hatalma van. Amit ki akar törölni, kitörli! Szabadság tér, emlékmű. Nem mi voltunk, a németek. Hatszázezer. Gáz, de akkor se. Eleven emlékmű? Majd eltakarítjuk! Ó, hogy az a szakállas…! Isten. Hit. A nagybátyám megrökönyödött. Mikor gyerek volt, büntették, ha nem hitt. Mikor felnőtt, büntették, ha hitt. Mikor megöregedett, büntették, ha nem hitt. Hát, hogy igazodjon itt el az ember?! Nekem magánügy. Szegényeknek ópium. De így is pénzbe kerül. A szegényeknek. Perselybe vele! A koldust a sekrestyés zavarja el a templom lépcsőjéről. Ukázba kapta. Aztán hajléktalan se tébláboljon itt! Embertelen élet! Nem ér semmit. Mindenki annyit ér…! Emberség? Nuku. * A krumplileves legyen krumplileves! Legyen. Legyen inkább krumplistészta. Tészta van. A polgármester osztogatta a nyugdíjasoknak. Mégis megbukott. Pár milla véletlenül mindig a zsebében maradt. Tudtuk róla. Most sír! Hja, a hatalom! Miből lesz így kacsalábon forgó? Nem féltem. A hűség ladikján átevez egy boldogabb kikötőbe. Új állás. Neki jár. Mert hű! Yeah! Neki van jövője. Nekem csak ígérték. De a világnézetemet nem! Pénzért se! Nem alsógatya! Az én hitem. Az én etikám, az én matematikám! Büszkeség és balítélet. Nem jövedelmez. Nyögdíj. Így jártam. * „Hol vagytok ti régi játszótársak?” Szülőföldemen? Nem. Égi mezőkön, mint Petőfi. Új NAT. Elfogadhatatlan! Butaságunk története. Butasereg növelő. Még benne van? Megúszta. Ottlik nem. Kertész nem. Sorstalanság. Kerettanterv. Majd ott. A nagy utazás. Keretlegénytől a kerettantervig. Mi a fasz az a Nobel-díj? Szent-Györgyi Albert, Lénárd Fülöp, Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Elie Wiesel, John C. Polanyi, Oláh György, Harsányi János, Kertész Imre. Magyarok és származásúak. Attól függ, mikor, hogy akarjuk. Marslakók. Tudjuk kik. Ők már történelem. Történelem? Ja, az se úgy volt. Dicsőség igen, tatárjárás nem. Csak a szépre emlékezünk? A hazaffy nem kérdez. Népiesch. Bólogat. Teljesít. Ha nem, menjen a fenébe! Hogy ment? „…s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.”. Az akkor volt, Attila. Most azért annyian nem. Csak többszázezer. Színe-java. A mi bajunk. Visszanéznek, de nem fordulnak vissza. Ez is a mi bajunk. Vessünk magunkra! Vessünk magunknak. Ki mint vet… * Ugyan már! Ki mint vett! Valutát. Hitel, Világ, Stádium. Egy frászkarikát! Devizahitel. Kicsike, vigyázzon, egyszer adósom lesz, adósom lesz! Oh, yes! Bál a Savoyban. Aki szegény, az a…. Ne álmodozzon, nincs kecmergés! Kikecmeregés. Miért? Csak. A ló kérdez. Oktalan állat. Eladósodott? Kilakoltatják. Hajléktalan? Börtönbe vele! Pénz beszél. Ne ugasson! LeCSOKolt nép. Beszoptuk. Három szoba, három gyerek, négy kerék. Van, akinek megéri. Akinek nem is kellett volna. Támogassuk a gazdagokat! A többinek egy kerékkel kevesebb. Meglesz a böjtje! * Tovább is van, mondjam még? Kártérítés börtöntöltelékeknek?! Embertelen bánásmód? Börtönbiznisz. Hát hol élünk?! Lesz itt rend! Butasereg bólogat. Csak én keccsölök itt?! Még hogy pénzt, mert szegregáltunk?! Egy frászt! Munka nélkül zsozsó?! Jól jönne, mi?! Dupla frászt! Majd mi megmondjuk. Üljenek vissza az iskolapadba! Hogy korábban kellett volna őket tanítani? Én fogom! Egész népemet! Sőt! Európának energiával teli, új mozgalmakra van szüksége. „…dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét.” J.A. * Itthon vagyunk? Írók írjatok remekműveket! Kutatók találjatok fel remek dolgokat! Csak fialjon! Kultúra? Harc! Csak érthetően, mint Wass Albert! Nem kell ehhez szabad egyetem! Színház? Cirkusz és kenyér! Inkább csak cirkusz. Ott a foci! Focializmus! Új világ! Migráncs nélküli! Csak mi! Heteroszexuális, fehér, keresztény. Itt élned, halnod! Mindenki tudja, hol a helye! Az asszony is…! Aki NER, az nyer! * „A város peremén, ahol élek” öregasszonyok banyatankkal. Fél kiló kenyérke, tartós tej. Egy hónapra. Minden második hónapban. Húzzák, mintha tele lenne. Lesik a postást. Nyugdíj lesz. Ebéd is. Főzelék feltétlenül. Miért nem Finnországba születtek? Ott a legjobb megöregedni. Finn? Ugrás! Lassan rokonaink se lesznek. Nyelvileg se!. Hun a magyar? Hun? Majd a Magyarságkutató Intézet! Nem hiszed? Hazaáruló vagy! Másképp gondolkodsz? Hazaáruló vagy! Libsibolsi, Soros-ügynök. Te vagy a soros! Nézem, ahogy kifordul kezeim közül a jövőm. Íme, hát megleltem hazámat? Jaj, Attila! Tényleg, de tényleg „Föl kéne szabadulni már!”
Szerző
Témák
jövőkép

Nabukodonozortól Szaddámig

Publikálás dátuma
2020.03.01. 12:22

Fotó: PATRICK BAZ / AFP
„Minthogy az Amerikai Egyesült Államok kormányát semmilyen értelemben nem a keresztény vallásra alapították; és minthogy önmagában a muzulmán törvényekkel, vallással, vagy nyugalommal szemben semmiféle ellenséges érzület nem vezérli; és minthogy a nevezett Állam soha semmiféle háborúba vagy ellenséges cselekménybe nem bocsátkozott egyetlen mohamedán nemzettel sem, a pártok ezennel kijelentik, hogy semmilyen, vallási vélekedésből eredő ürügy soha nem eredményezheti a két ország közti harmónia megbomlását” - olvasható az USA és a Tripoli között (nem tévedés) 1797-ben megkötött szerződésben. 

Kezdetben vala...

Mezopotámiával kapcsolatban fontos megjegyzés: az ókorban a Tigris és az Eufrátesz külön-külön ömlött a Sumer-Perzsa-Arab-öbölbe, tehát azok a térképek, amelyek a térség ókori államait a két folyam összefolyásából megszülető Satt el-Arabbal ábrázolják, hamisak. A Satt el-Arab, mint határfolyó, mindig is a térség egyik fontos meghatározója volt. Történelmében az egyik legfontosabb dátum 1975, amikor Irak és Irán rendezte több évtizedes határvitáját, Irak lemondott a folyam bal partjáról Irán javára, és a két ország a folyó sodorvonala mentén határozta meg a határt. A nemes iraki gesztusért cserébe Irán lemondott az iraki kurdok támogatásáról. Mezopotámia lakói, a sumerek, az akkádok, az amoriták, az asszírok, az arámiak, a babiloniak – a sumerek kivételével – sémi népek voltak, akárcsak a zsidók, vagy az arabok. Tehát egy antiszemita nem csak az arabokat és a zsidókat nem kedveli, hanem ezen ókori népeket sem, ami azért érdekes, mert az asszírok az i.e. 8. században eredménytelenül ugyan, de megostromolták Jeruzsálemet, a babiloniak viszont már eredményesek voltak (a zsidók babiloni fogsága). A sémi arab Szaddám Huszein mindig büszkén hangoztatta, ő annak a sémi babiloni Nabu-kudurri-uszurnak (a bibliai Nabukodonozor) a politikai örököse, aki a sémi zsidókat Babilonba hurcolta (i.e. 597), és Szaddám egykori propagandája szerint majd Irak által fog megszületni a független Palesztina. Szaddám idejében Babilont újjáépítették, és az ott álló híres szoborról – Babilon Oroszlánja – még egy tanktípust is elneveztek. A Mezopotámia történelmével foglalkozó asszíriológia tudománya i.e. 539-ben "véget ér", amikor a perzsák - ostrom nélkül - elfoglalják Babilont. Így lett Irak az iranisztika része is, majd jövünk mi arabászok, és politológusok. Az eredeti „irakiak” számára idegenek voltak a hódító arabok és a vallásuk is. A Zoroaszter tanait követő perzsák feletti arab-muszlim győzelem, a kádiszíjai csata (636/7) emléke is gyakran megjelent Szaddám retorikájában, főleg az iraki-iráni háború idején, mint az arabok végleges győzelmének bizonyítéka a perzsák felett. De például az Iszlám Állam (IS) nem fogadja el Szíriát, mint közigazgatási egységet, mert azt a gyarmatosítók tákolmányának tartja, ezért beszél Sámról, Nagy Szíriáról, ami magába foglalja Jordániát, Libanont és Izraelt is. De Irakkal, mint közigazgatási egységgel is problémái vannak, a retorikájában gyakran találkozunk az „Bilád al-Ráfidajni” kifejezéssel, Mezopotámia arab elnevezésével. A Mohamed halála után (632) kibontakozó síita-szunnita ellentét két fontos eseménye is Irakhoz kötődik. A síiták legelső imámját, Alit, aki egyben a negyedik kalifa is volt, Kúfában ölték meg (651) és a közeli Nedzsefben temették el. Fiát, Huszeint, a síiták időrendben harmadik tanítóját pedig a szomszédos Kerbelánál gyilkolták meg az Omajjád kalifa helytartójának csapatai 680-ban. Így lett az iraki Nedzsef a síiták legszentebb zarándokhelye Mekka és Medina után. A damaszkuszi Omajjád kalifák bukása után az Abbászidák (751-1258) megalapították Bagdadot (762), amit anno még a Béke Városának neveztek. Ugyanakkor a bukott dinasztia a birodalom legnyugatibb részén, a mai Spanyolországban megalapította a róluk elnevezett Omajjád Emirátust. Bagdad legendás kalifája, Hárún al-Rasid (763-809) és Nagy Károly (742-814) udvaraiban több követség is megfordult: mindkét uralkodónak érdeke volt az emirátus felszámolása, ami, mint tudjuk, nem sikerült. Henri Pirenne belga történész szerint a keresztény Európa akkor az iszlámnak köszönhetően határozta meg önmagát. A kalifátus gyengülésekor Tikrit mellől indult Egyiptom meghódítására egy kurd hadvezér, és rokona, a szintén kurd Szaláh al-Dín (Szaladin), aki 1187-ben Jeruzsálemet már egyiptomi szultánként visszafoglalta a keresztesektől. Szaddám szülőfaluja közel van Tikrithez, Szaddámnak Szaladin is a példaképe volt, sőt 1976-ban egy kormányzóságot neveztek el a legendás hősről. A XVI. századtól Irak az Oszmán Birodalom és a Szafávida Irán harcainak lett a színtere, majd egy grúz származású mamlúk család uralma következett 1747-től 1831-ig.

A modern Irak

A XIX. századra kialakult Irak három regionális központja. Bászra, mint kikötő, az Arab-félszigettel, Afrikával és az Indiával folytatott kereskedelemnek volt a központja és évszázadok óta a brit érdekszférához tartozott. Bagdad Damaszkusszal és a déli szír városokkal kereskedett, míg északon Moszul (az egykori Ninive) ugyanezt a szerepet töltötte be Anatólia és Észak-Szíria között, és sokkal szorosabb volt a kapcsolata Aleppóval, mint Bagdaddal. A három térség vallásilag és etnikailag is különbözött. Délen síiták és mocsári arabok éltek, „középen” szunnita arabok, északon pedig kurdok, keresztények, zsidók és jezidik. 1831 után Irak a modernizálódó Oszmán Birodalom része lett, a modernizáció alapját az Európában tanult katonai és civil értelmiségi réteg adta. Európa hatása révén a Közel-Keleten megszületett a pániszlámizmus, a pánarabizmus, és az arab nacionalizmus ideológiája is. Ugyan eredménytelenül, de a szultán a pániszlám ideológiával megpróbálta egységbe fogni a muszlimokat, hogy a széteső birodalmát megmentse. A pánarab eszme az arabok egységét hirdette az oszmánokkal és a megszülető török nacionalizmussal szemben, és mindezek mellett megjelentek a „helyi” nacionalizmusok is: az egyiptomi, az iraki, a szír. 1908-ban Dél-Iránban kőolajat találtak, 1909-ben megalakult az Anglo-Persian Oil Company. És Anglia a csatahajóinak széntüzeléséről átállt a benzinre, amit az iráni Ábádánban töltöttek a tankerekbe. A szultáni hadsereg a Dél-Irakból támadó angolokat Kútnál megállította (1916), de a győzelmet nem használták ki, a következő év márciusában az angolok elfoglalták Bagdadot, majd tovább nyomultak északra, és az Oszmán Birodalom mudroszi fegyverletétele (1918. október 30.) után bevonultak Moszulba, majd további északi területeket foglaltak el. Természetesen Angliát nem érdekelte a török érv, hogy a fegyverletételkor még török katonák állomásoztak a városban. Moszul hovatartozásának a kérdését az akkor már ismert olaj miatt is, London nemzetközi bíróság elé vitte, amely 1926-ban úgy döntött, hogy a város Irak része legyen. Azé az Iraké, amit akkor már az angolok gyámsága alatt álló arab Fejszál király irányított. Amíg Irak, és más arab országok az európai gyarmatosítás (mandátum-rendszer) áldozatai lettek, addig Musztafa Kemal a Török Köztársaságban meghirdette a kemalizmust: szekularizmus, populizmus, nacionalizmus. Az irakiak – szunniták, síiták, kurdok - már 1920-ban fellázadtak az angolok ellen, akiknek a hegemóniáját az 1918-ban alapított Royal Air Force (R.A.F.) biztosította. Churchill kiszámolta, az iraki légierő nélkül 25 000 brit és 80 000 indiai katonának kellene Irakban állomásoznia, a légierővel ez a szám csak 4-10 000 fő volt. Az angol repülőket először az irakiak ellen vetették be: az 1920-as lázadás leverését több mint 100 000 angol és indiai katona segítette. A 4008 repülési óra alatt a R.A.F. 97 tonna bombát dobott le, 183 861 golyót lőtt ki, és Churchill még a mérges gázok alkalmazásától sem riadt vissza. Az iraki tapasztalatokat az angolok a II. világháborúban „kamatoztatták”, Irakban szolgált Sir Arthur Harris, aki Drezda, Hamburg, és más német városok bombázásáért, és több mint 600 000 német civil halálért felelős. Anglia 1932-ben ismerte el Irak függetlenségét.   

A katonai puccsok földje

A katonai puccsal (1936) hatalomra került Bakr Szidki után 1941-ben az angolok Irakban megbuktatták a náci szimpatizáns Rasíd Ali kormányát, Iránban a szintén nácibarát Reza Pahlavit, 1942 februárjában pedig az egyiptomi király palotáját vették körbe tankokkal, így nyomatékosítva, hogy eljött a kormányváltás ideje. A második világháború után az arab világ gyarmati elnyomása nem változott, az első arab-izraeli háborúban (1948-49) pedig az arabok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Az első katonai puccs 1949-ben volt Szíriában, majd Egyiptomban a Szabad Tisztek forradalma 1952-ben megdöntötte a király hatalmát, és 1953-ban megszületett a köztársaság. A nacionalista Nasszer, mint pánarab vezető, felvállalta az arab függetlenségi mozgalmakat, ami viszont nem tetszett a gyarmatosító Angliának, Franciaországnak. A második arab-izraeli háború (1956) célja Nasszer kiiktatása volt. Bár Egyiptom elvesztette a háborút, Nasszer maradt és hőssé vált. Anglia és Franciaország megszégyenülve „kivonult” a Közel-Keletről, a hatalmi vákuumot az USA és a Szovjetunió töltötte be. Eisenhower amerikai elnök 1957-ben meghirdette a róla elnevezett doktrínát, a cél Nasszer és a mögötte álló Szovjetunió elszigetelése volt. Ezért a Nyugattal szövetséges Irak belépett a Bagdadi Paktumba (1955), az iraki vezetés nem vette észre azt az erőt, amit Nasszer képviselt. Az iraki Szabad Tisztek 1952 óta rendszeresen találkoztak, de a puccs végső megszervezése csak 1956 után indult meg. 1958-ban Abd el-Karim Kászim (Kásszem) vezetésével megdöntötték a királyságot és Irak kilépett a Bagdadi Paktumból. De a katonák világnézete nem volt egységes: az iraki nacionalizmus és a pánarab-nacionalista-szocialista baathizmus (Baath Párt) mellett az arabeszket még színesítette a kommunista párt és a kurdok is. Kászim hatalmát 1963-ban döntötte meg egy tiszti csoport, és őt is megölték, akárcsak Bakr Szidkit 1937-ben. 1963 őszén a Baath Pártban volt egy nagyobb tisztogatás, és miközben a tisztek egymással versenyeztek a hatalomért, a Baath Párt védelme alatt Szaddám Huszeiné lett Irak.    Miután Khomeini átvette a hatalmat Iránban (1979), meghirdette a síita iszlám exportját, aminek a megállítását a szunnita Szaddám Huszein vállalta magára. Az iraki-iráni háború nyolc éve alatt (1980-1988) Irak teljesen eladósodott, és a háború után a szunnita arab országok köszönete is elmaradt. Sőt! Ahelyett, hogy az Öböl-államok segítették volna Irakot a kiürült államkassza feltöltésében az olajbevételek révén, még gátolták is a folyamatot. Például Kuvait, ami hagyományosan Irakhoz, a bászrai vilájethez tartozott, és sok iraki szemében Irak része, függetlensége (1961) ellenére. Ezért Kuvait lerohanásának megvolt a nacionalista érve is, már Kászim is jelezte Irak igényét az olajban gazdag államra. Tudjuk, az Öbölháborúban (1991) keresztény, síita és szunnita iszlám országok harcoltak Irak ellen, Kuvait felszabadításért. És Szaddám Husszein nemzetközi szerepe is megváltozott. A kétpólusú világrend felbomlása után, a Szovjetunió megszűnésével, egy hatalmas űr keletkezett a nemzetközi politikában, nem volt már ellenség, aki ellen a jók harcolhatnának. Ezt az űrt töltötte be Szaddám, aki agresszorként lerohant egy független államot: Kelet és a Nyugat előtt is bebizonyosodott, Szaddám rossz ember. Így lett Irak a gonosz tengelyének a része, és 2003-ra bebizonyosodott, Szaddám az egyetemes gonosz, és ennek tényét, biztos bukásának lehetőségét még a Biblia is alátámasztja. És eljött a 2003-as iraki invázió. Az irakiak felszabadultak, az indulatok elszabadultak. Áprilisban Hoszni Mubarak, akkori egyiptomi államfő azt mondta, az iraki invázió száz új Oszáma bin Ládent szül majd. Az 1991-es háború során repüléstilalmi zónákat hoztak létre Irakban északon és délen, többek között az USA által, hogy védjék a helyi síita és kurd közösséget. A rendszer bukása után a szunnita arabok helyett (Baath Párt, tikriti klán), ismét szerepet kaptak a kurdok és a síiták. Sok elűzött síita visszatért Irakba, és minden egyes síita győzelem Irán befolyását is erősítette. De az iraki „boldogság” nem tartott sokáig, 2014-ben megjelent az Iszlám Állam, és 2011 után ismét amerikai katonák érkeztek az Irakban állomásozókhoz. Tavaly kormányellenes tüntetések kezdődtek Iránban és Irakban, az iraki tüntetők az amerikai nagykövetség elé vonultak. És talán Donald Trumpot elkezdte kísérteni a múlt. 1979-ben Khomeini hívei elfoglalták az amerikai nagykövetséget, sokakat foglyul ejtettek. Részben az iráni túszdráma okozta Jimmy Carter amerikai elnök bukását 1980-ban. Amikor iszlámista szélsőségesek 2012-ben Bengáziban megtámadták az USA nagykövetségét, és sokakat, köztük a nagykövetet is megölték, Trump és Mike Pompeo élesen kritizálta Obama elnököt, őt okolva a tragédiáért. Az iráni Forradalmi Gárda vezetője, Kászim Szulejmáni megölését Washington külpolitikai sikerként mutatja be. De az iráni tüntetők a kormányuk mellé álltak, az iraki parlament pedig úgy döntött, hogy eljött az ideje a külföldi csapatok távozásának. Valószínűleg Trump nem olvasta a fentebb idézett, John Adams által aláírt szerződést. Amikor Donald Trump Davosban találkozott az iraki Barham Szálih elnökkel, a Fehér Ház angol nyelvű felirata szerint az amerikai elnök az iráni elnökkel találkozott. Tény, a helyzet bonyolult, de nem reménytelen.