Nabukodonozortól Szaddámig

„Minthogy az Amerikai Egyesült Államok kormányát semmilyen értelemben nem a keresztény vallásra alapították; és minthogy önmagában a muzulmán törvényekkel, vallással, vagy nyugalommal szemben semmiféle ellenséges érzület nem vezérli; és minthogy a nevezett Állam soha semmiféle háborúba vagy ellenséges cselekménybe nem bocsátkozott egyetlen mohamedán nemzettel sem, a pártok ezennel kijelentik, hogy semmilyen, vallási vélekedésből eredő ürügy soha nem eredményezheti a két ország közti harmónia megbomlását” - olvasható az USA és a Tripoli között (nem tévedés) 1797-ben megkötött szerződésben.

Kezdetben vala...

Mezopotámiával kapcsolatban fontos megjegyzés: az ókorban a Tigris és az Eufrátesz külön-külön ömlött a Sumer-Perzsa-Arab-öbölbe, tehát azok a térképek, amelyek a térség ókori államait a két folyam összefolyásából megszülető Satt el-Arabbal ábrázolják, hamisak. A Satt el-Arab, mint határfolyó, mindig is a térség egyik fontos meghatározója volt. Történelmében az egyik legfontosabb dátum 1975, amikor Irak és Irán rendezte több évtizedes határvitáját, Irak lemondott a folyam bal partjáról Irán javára, és a két ország a folyó sodorvonala mentén határozta meg a határt. A nemes iraki gesztusért cserébe Irán lemondott az iraki kurdok támogatásáról.

Mezopotámia lakói, a sumerek, az akkádok, az amoriták, az asszírok, az arámiak, a babiloniak – a sumerek kivételével – sémi népek voltak, akárcsak a zsidók, vagy az arabok. Tehát egy antiszemita nem csak az arabokat és a zsidókat nem kedveli, hanem ezen ókori népeket sem, ami azért érdekes, mert az asszírok az i.e. 8. században eredménytelenül ugyan, de megostromolták Jeruzsálemet, a babiloniak viszont már eredményesek voltak (a zsidók babiloni fogsága). A sémi arab Szaddám Huszein mindig büszkén hangoztatta, ő annak a sémi babiloni Nabu-kudurri-uszurnak (a bibliai Nabukodonozor) a politikai örököse, aki a sémi zsidókat Babilonba hurcolta (i.e. 597), és Szaddám egykori propagandája szerint majd Irak által fog megszületni a független Palesztina. Szaddám idejében Babilont újjáépítették, és az ott álló híres szoborról – Babilon Oroszlánja – még egy tanktípust is elneveztek. A Mezopotámia történelmével foglalkozó asszíriológia tudománya i.e. 539-ben "véget ér", amikor a perzsák - ostrom nélkül - elfoglalják Babilont. Így lett Irak az iranisztika része is, majd jövünk mi arabászok, és politológusok.

Az eredeti „irakiak” számára idegenek voltak a hódító arabok és a vallásuk is. A Zoroaszter tanait követő perzsák feletti arab-muszlim győzelem, a kádiszíjai csata (636/7) emléke is gyakran megjelent Szaddám retorikájában, főleg az iraki-iráni háború idején, mint az arabok végleges győzelmének bizonyítéka a perzsák felett. De például az Iszlám Állam (IS) nem fogadja el Szíriát, mint közigazgatási egységet, mert azt a gyarmatosítók tákolmányának tartja, ezért beszél Sámról, Nagy Szíriáról, ami magába foglalja Jordániát, Libanont és Izraelt is. De Irakkal, mint közigazgatási egységgel is problémái vannak, a retorikájában gyakran találkozunk az „Bilád al-Ráfidajni” kifejezéssel, Mezopotámia arab elnevezésével.

A Mohamed halála után (632) kibontakozó síita-szunnita ellentét két fontos eseménye is Irakhoz kötődik. A síiták legelső imámját, Alit, aki egyben a negyedik kalifa is volt, Kúfában ölték meg (651) és a közeli Nedzsefben temették el. Fiát, Huszeint, a síiták időrendben harmadik tanítóját pedig a szomszédos Kerbelánál gyilkolták meg az Omajjád kalifa helytartójának csapatai 680-ban. Így lett az iraki Nedzsef a síiták legszentebb zarándokhelye Mekka és Medina után. A damaszkuszi Omajjád kalifák bukása után az Abbászidák (751-1258) megalapították Bagdadot (762), amit anno még a Béke Városának neveztek. Ugyanakkor a bukott dinasztia a birodalom legnyugatibb részén, a mai Spanyolországban megalapította a róluk elnevezett Omajjád Emirátust. Bagdad legendás kalifája, Hárún al-Rasid (763-809) és Nagy Károly (742-814) udvaraiban több követség is megfordult: mindkét uralkodónak érdeke volt az emirátus felszámolása, ami, mint tudjuk, nem sikerült. Henri Pirenne belga történész szerint a keresztény Európa akkor az iszlámnak köszönhetően határozta meg önmagát. A kalifátus gyengülésekor Tikrit mellől indult Egyiptom meghódítására egy kurd hadvezér, és rokona, a szintén kurd Szaláh al-Dín (Szaladin), aki 1187-ben Jeruzsálemet már egyiptomi szultánként visszafoglalta a keresztesektől. Szaddám szülőfaluja közel van Tikrithez, Szaddámnak Szaladin is a példaképe volt, sőt 1976-ban egy kormányzóságot neveztek el a legendás hősről. A XVI. századtól Irak az Oszmán Birodalom és a Szafávida Irán harcainak lett a színtere, majd egy grúz származású mamlúk család uralma következett 1747-től 1831-ig.

A modern Irak

A XIX. századra kialakult Irak három regionális központja. Bászra, mint kikötő, az Arab-félszigettel, Afrikával és az Indiával folytatott kereskedelemnek volt a központja és évszázadok óta a brit érdekszférához tartozott. Bagdad Damaszkusszal és a déli szír városokkal kereskedett, míg északon Moszul (az egykori Ninive) ugyanezt a szerepet töltötte be Anatólia és Észak-Szíria között, és sokkal szorosabb volt a kapcsolata Aleppóval, mint Bagdaddal. A három térség vallásilag és etnikailag is különbözött. Délen síiták és mocsári arabok éltek, „középen” szunnita arabok, északon pedig kurdok, keresztények, zsidók és jezidik. 1831 után Irak a modernizálódó Oszmán Birodalom része lett, a modernizáció alapját az Európában tanult katonai és civil értelmiségi réteg adta. Európa hatása révén a Közel-Keleten megszületett a pániszlámizmus, a pánarabizmus, és az arab nacionalizmus ideológiája is. Ugyan eredménytelenül, de a szultán a pániszlám ideológiával megpróbálta egységbe fogni a muszlimokat, hogy a széteső birodalmát megmentse. A pánarab eszme az arabok egységét hirdette az oszmánokkal és a megszülető török nacionalizmussal szemben, és mindezek mellett megjelentek a „helyi” nacionalizmusok is: az egyiptomi, az iraki, a szír.

1908-ban Dél-Iránban kőolajat találtak, 1909-ben megalakult az Anglo-Persian Oil Company. És Anglia a csatahajóinak széntüzeléséről átállt a benzinre, amit az iráni Ábádánban töltöttek a tankerekbe. A szultáni hadsereg a Dél-Irakból támadó angolokat Kútnál megállította (1916), de a győzelmet nem használták ki, a következő év márciusában az angolok elfoglalták Bagdadot, majd tovább nyomultak északra, és az Oszmán Birodalom mudroszi fegyverletétele (1918. október 30.) után bevonultak Moszulba, majd további északi területeket foglaltak el. Természetesen Angliát nem érdekelte a török érv, hogy a fegyverletételkor még török katonák állomásoztak a városban. Moszul hovatartozásának a kérdését az akkor már ismert olaj miatt is, London nemzetközi bíróság elé vitte, amely 1926-ban úgy döntött, hogy a város Irak része legyen. Azé az Iraké, amit akkor már az angolok gyámsága alatt álló arab Fejszál király irányított. Amíg Irak, és más arab országok az európai gyarmatosítás (mandátum-rendszer) áldozatai lettek, addig Musztafa Kemal a Török Köztársaságban meghirdette a kemalizmust: szekularizmus, populizmus, nacionalizmus.

Az irakiak – szunniták, síiták, kurdok - már 1920-ban fellázadtak az angolok ellen, akiknek a hegemóniáját az 1918-ban alapított Royal Air Force (R.A.F.) biztosította. Churchill kiszámolta, az iraki légierő nélkül 25 000 brit és 80 000 indiai katonának kellene Irakban állomásoznia, a légierővel ez a szám csak 4-10 000 fő volt. Az angol repülőket először az irakiak ellen vetették be: az 1920-as lázadás leverését több mint 100 000 angol és indiai katona segítette. A 4008 repülési óra alatt a R.A.F. 97 tonna bombát dobott le, 183 861 golyót lőtt ki, és Churchill még a mérges gázok alkalmazásától sem riadt vissza. Az iraki tapasztalatokat az angolok a II. világháborúban „kamatoztatták”, Irakban szolgált Sir Arthur Harris, aki Drezda, Hamburg, és más német városok bombázásáért, és több mint 600 000 német civil halálért felelős. Anglia 1932-ben ismerte el Irak függetlenségét.

A katonai puccsok földje

A katonai puccsal (1936) hatalomra került Bakr Szidki után 1941-ben az angolok Irakban megbuktatták a náci szimpatizáns Rasíd Ali kormányát, Iránban a szintén nácibarát Reza Pahlavit, 1942 februárjában pedig az egyiptomi király palotáját vették körbe tankokkal, így nyomatékosítva, hogy eljött a kormányváltás ideje. A második világháború után az arab világ gyarmati elnyomása nem változott, az első arab-izraeli háborúban (1948-49) pedig az arabok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Az első katonai puccs 1949-ben volt Szíriában, majd Egyiptomban a Szabad Tisztek forradalma 1952-ben megdöntötte a király hatalmát, és 1953-ban megszületett a köztársaság. A nacionalista Nasszer, mint pánarab vezető, felvállalta az arab függetlenségi mozgalmakat, ami viszont nem tetszett a gyarmatosító Angliának, Franciaországnak. A második arab-izraeli háború (1956) célja Nasszer kiiktatása volt. Bár Egyiptom elvesztette a háborút, Nasszer maradt és hőssé vált. Anglia és Franciaország megszégyenülve „kivonult” a Közel-Keletről, a hatalmi vákuumot az USA és a Szovjetunió töltötte be. Eisenhower amerikai elnök 1957-ben meghirdette a róla elnevezett doktrínát, a cél Nasszer és a mögötte álló Szovjetunió elszigetelése volt. Ezért a Nyugattal szövetséges Irak belépett a Bagdadi Paktumba (1955), az iraki vezetés nem vette észre azt az erőt, amit Nasszer képviselt. Az iraki Szabad Tisztek 1952 óta rendszeresen találkoztak, de a puccs végső megszervezése csak 1956 után indult meg. 1958-ban Abd el-Karim Kászim (Kásszem) vezetésével megdöntötték a királyságot és Irak kilépett a Bagdadi Paktumból. De a katonák világnézete nem volt egységes: az iraki nacionalizmus és a pánarab-nacionalista-szocialista baathizmus (Baath Párt) mellett az arabeszket még színesítette a kommunista párt és a kurdok is. Kászim hatalmát 1963-ban döntötte meg egy tiszti csoport, és őt is megölték, akárcsak Bakr Szidkit 1937-ben. 1963 őszén a Baath Pártban volt egy nagyobb tisztogatás, és miközben a tisztek egymással versenyeztek a hatalomért, a Baath Párt védelme alatt Szaddám Huszeiné lett Irak.

Miután Khomeini átvette a hatalmat Iránban (1979), meghirdette a síita iszlám exportját, aminek a megállítását a szunnita Szaddám Huszein vállalta magára. Az iraki-iráni háború nyolc éve alatt (1980-1988) Irak teljesen eladósodott, és a háború után a szunnita arab országok köszönete is elmaradt. Sőt! Ahelyett, hogy az Öböl-államok segítették volna Irakot a kiürült államkassza feltöltésében az olajbevételek révén, még gátolták is a folyamatot. Például Kuvait, ami hagyományosan Irakhoz, a bászrai vilájethez tartozott, és sok iraki szemében Irak része, függetlensége (1961) ellenére. Ezért Kuvait lerohanásának megvolt a nacionalista érve is, már Kászim is jelezte Irak igényét az olajban gazdag államra. Tudjuk, az Öbölháborúban (1991) keresztény, síita és szunnita iszlám országok harcoltak Irak ellen, Kuvait felszabadításért. És Szaddám Husszein nemzetközi szerepe is megváltozott. A kétpólusú világrend felbomlása után, a Szovjetunió megszűnésével, egy hatalmas űr keletkezett a nemzetközi politikában, nem volt már ellenség, aki ellen a jók harcolhatnának. Ezt az űrt töltötte be Szaddám, aki agresszorként lerohant egy független államot: Kelet és a Nyugat előtt is bebizonyosodott, Szaddám rossz ember. Így lett Irak a gonosz tengelyének a része, és 2003-ra bebizonyosodott, Szaddám az egyetemes gonosz, és ennek tényét, biztos bukásának lehetőségét még a Biblia is alátámasztja.

És eljött a 2003-as iraki invázió. Az irakiak felszabadultak, az indulatok elszabadultak. Áprilisban Hoszni Mubarak, akkori egyiptomi államfő azt mondta, az iraki invázió száz új Oszáma bin Ládent szül majd. Az 1991-es háború során repüléstilalmi zónákat hoztak létre Irakban északon és délen, többek között az USA által, hogy védjék a helyi síita és kurd közösséget. A rendszer bukása után a szunnita arabok helyett (Baath Párt, tikriti klán), ismét szerepet kaptak a kurdok és a síiták. Sok elűzött síita visszatért Irakba, és minden egyes síita győzelem Irán befolyását is erősítette. De az iraki „boldogság” nem tartott sokáig, 2014-ben megjelent az Iszlám Állam, és 2011 után ismét amerikai katonák érkeztek az Irakban állomásozókhoz.

Tavaly kormányellenes tüntetések kezdődtek Iránban és Irakban, az iraki tüntetők az amerikai nagykövetség elé vonultak. És talán Donald Trumpot elkezdte kísérteni a múlt. 1979-ben Khomeini hívei elfoglalták az amerikai nagykövetséget, sokakat foglyul ejtettek. Részben az iráni túszdráma okozta Jimmy Carter amerikai elnök bukását 1980-ban. Amikor iszlámista szélsőségesek 2012-ben Bengáziban megtámadták az USA nagykövetségét, és sokakat, köztük a nagykövetet is megölték, Trump és Mike Pompeo élesen kritizálta Obama elnököt, őt okolva a tragédiáért. Az iráni Forradalmi Gárda vezetője, Kászim Szulejmáni megölését Washington külpolitikai sikerként mutatja be. De az iráni tüntetők a kormányuk mellé álltak, az iraki parlament pedig úgy döntött, hogy eljött az ideje a külföldi csapatok távozásának. Valószínűleg Trump nem olvasta a fentebb idézett, John Adams által aláírt szerződést. Amikor Donald Trump Davosban találkozott az iraki Barham Szálih elnökkel, a Fehér Ház angol nyelvű felirata szerint az amerikai elnök az iráni elnökkel találkozott. Tény, a helyzet bonyolult, de nem reménytelen.