Brutálisan drasztikus, ugyanakkor költői, lebegő is a Szkéné Színházban bemutatott Eleven éjszaka. Meg még misztikus is a meglehetősen sikeres kortárs ír szerző Conor McPherson darabja. Izgalmas koktélt kever látszólagos ellentétekből. Fókuszba állítja a magányt, amivel bevalljuk/nem valljuk, mindannyian küzdünk, akkor is, ha sok ember vesz minket körül. És megmutatja a valamennyiünkben rejlő pusztító agressziót, amit vannak, akik viszonylagos eredményességgel vissza tudnak tuszkolni magukba, míg másokból előtör, és akkor esetleg kő kövön nem marad. Ez a produkció azt is elénk tárja, hogy ölni haragvó, gyűlölettől szikrázó, gyilkos tekintettel, vagy éppen túl éles, felcsattanó hangsúllyal is lehet, és halálosan fenyegetővé válhatnak elszabaduló, meggondolatlan gesztusok is.
A darab szereplői tulajdonképpen lenyúzzák egymásról a bőrt, nyílt színi élveboncolást hajtanak végre egy lepukkant kis házban összezsúfolódva. Perpatvaroznak, üvöltenek, súrlódnak és kibékülnek, majd újra összerúgják a port és megint igyekszenek engesztelődni. És közben várják a csodát, hogy pontosan olyan jó lesz nekik, mint ahogy ezt megálmodják maguknak.
Egy furgonnal nem túl nagy rendszerességgel ezt-azt fuvarozó férfi áll a produkció középpontjában, ami a Szkéné és a Nézőművészeti Kft. összefogásából jött létre. Mucsi Zoltán elvarázsolt figurát alakít. De persze itt mindenki kicsit elvarázsolt, némiképp a föld felett járó. Egy furgonos ipse, Tommy, aki ábrándozik, ködképeket igyekszik meglovagolni, egyáltalán nem a napi szállítani valókon rugózik az agya. Körülötte totális a rendetlenség, Vereckei Rita díszletében minden szanaszét van, ruhadarabok, tárgyak, kacatok itt-ott, eszményi rendetlenségben.
Nagy robajjal lever egy rakat dolgot, az ablakot hirtelen szélesre tárva, a párkányon keresztül belép a szobába egy fura fickó. Na ő, Doc, aki aztán még inkább elvarázsolt! Kicsit nyomott, némiképp flúgos, részint rámenős, részint gátlásos alak. Katona László leginkább szerethetőnek, elesettnek mutatja, aki egyedül nemigen tud létezni, rámolással segít a fuvarozásban Tommynak, de lelki kapcsolat is van közöttük, valamilyen módon haverok. Doc olykor Tommy szobájában, a kempingágyon alszik, dumálni is szoktak, el-elméláznak az élet nagy kérdéseiről, és szinte folyamatosan arról sóvárognak, hogy nem kell majd kuporgatniuk, életük jobbra fordul. Elsóvárognak innen, ábrándokat szőnek, közben kicsinyes dolgokon perpatvaroznak, például azon, hogy Doc csak hosszas huzakodás után kapja meg kulimunkájáért a fizetségének legalább egy hányadát.
A kicsinyes vegyül a magasztossal. A földhözragadtság az ábrándok világával. Sajátos televény ez, ami bár eltúlozva, abszurdba hajtva, de fölöttébb hasonlít a hétköznapjainkhoz, amikor összekutyulódik minden, egészen triviális cselekvések vegyülnek az akár rutintevékenységek közben is belénk „nyilalló” vágyainkkal. Tán mindenki egykor szebb napokat látott. Tommy a válása után költözött vissza a nagybátyjához, aki Fodor Tamás megszemélyesítésében, zsémbes öregember. Zavarják a zajok, ha csendet akar, hangosan dörömböl, és időnként szemrehányóan betoppan. Ilyenkor rosszallóan fújja a magáét, már szinte szertartásszerűen, alig akad, ami ne zavarná, közben pokolian kíváncsi, szívesen beleüti az orrát bármibe. Tommy igyekszik hárítani, vigyázni arra, hogy ne gyalogoljanak bele az aurájába, de hát egyfolytában belegyalogolnak, mást nem is nagyon tesznek. A produkció arról is regél, hogy miközben magányosak vagyunk, és iszonyúan szeretnénk, hogy ez ne így legyen, nem tudjuk megteremteni az autonómiánkat, nincs elég terünk a létezéshez, kényszerűen is szűk helyiségekbe vagyunk összezárva, ahol szinte törvényszerűek a rendszeres balhék, haragszomrádok.
Ez jutalomjátékot jelent a színészeknek. Állandóan történik valami, ordibálásból pillanatok alatt át lehet csapni kiengesztelődésbe és viszont, a kezdeti elszontyolodás akár világvége hangulattá, már-már öngyilkosságba hajló légkörré terebélyesedhet. Mégis érződik, hogy ezek az emberek, ha törik, ha szakad, valahogyan csak létezni, élni, boldogulni akarnak. Az egyik pillanatban hiszik, hogy ez lehetséges, a másikban nem, de aztán mégiscsak nagyon hinni akarják, majd ismét belesüppednek időlegesen a nihilbe, hogy aztán a hajuknál fogva csak újra és újra kiráncigálják magukat onnan, akár valami eszelős elképzeléssel.
Már nem először érzem az írek sorsában, például a nálunk is rendkívül sikeres Martin McDonagh darabjait látva, hogy különös módon, van valami rokon a mi közép-kelet-európai sorsunkkal abban, hogy rendszerint csak időlegesen lehetünk boldogok. Örökkön örökké történik valami, ami ennek útjában áll, és küzdhetünk újfent és újfent, bízhatunk a vékonyka reménysugárban.
Van ebben a reménytelenségben valami csehovi, csak az ő antihősei már végképp feladták, szomorkás melankóliába süppednek, ők pedig még kiötlenek ezt azt, igyekeznek valahogyan a felszínen maradni, vagy legalább nem annyira mélyre süppedni, hogy onnan már tényleg teljesen lehetetlen legyen a visszaút. A színészeknek azért nagyszerű ilyesmit játszaniuk, és látszik is rajtuk, hogy igencsak élvezik, mert elképesztően széles érzelmi skálán mozoghatnak, villanásnyi idő alatt hidegből melegbe ránthatnak bennünket. Feszült csendeket ádáz ordibálás válthat, elanyátlanodást pedig nagyképűsködés. Gondolom, ebből is kitetszik, hogy a jelenetek zöme borotvaélen táncol, meglehetősen el lehetne vetni a sulykot, akár hatásvadász ripacskodássá válhatna a játék. De egyáltalán nem így történik, hiszen remek csapat van a színen, jó rendező irányításával. Koltai M. Gábor rendezőként vaskos realitást tud keverni abszurditással, költőiséget földhözragadtsággal, és mindezt még véres, horrorszerű elemekkel, egészen valószínűtlen, agyament momentumokkal. A darabbéli gyilkosság például egyszerre röhejes és lidérces, ez az a hajszálvékony „stílusmezsgye”, amin a produkciónak lavíroznia kell, ami pokoli nehéz, de mégis összejön.
A házba segélykérően betoppanó, Aimee névre hallgató lány, aki pillanatok alatt felborít mindent maga körül, Simkó Katalin. Kovács Krisztián az agresszív, a brutalitást élvező szeretője, aki utána jön. Ebből aztán lesz haddelhadd, rumli a köbön.
Él, pulzál a színpad. Az Eleven éjszaka előadása tényleg élvezetesen eleven.
