Lécci, aggyá egy bémallért, és holnap a Blahán találkozzunk délben a szökőkútnál, ott megadom! – nézett mélyen a szemembe a lány. Én pedig mélyen a zsebembe nyúltam és egy Csekonics báró nagyvonalúságával átnyújtottam neki a kért húszforintost.
S ez már annak a ’72-es nyári napnak a vége felé történt. Reggel még azt sem tudtam, hogy létezik ez a lány. Azzal kezdődött, hogy kitört a nyári szünet. Otthon a táska, benne a taneszközökkel, füzetekkel, tankönyvekkel együtt repült a szoba sarkába, hogy szeptemberig szépen belepje a por.
A júniusi napfényben és a matek pótvizsga rémétől megszabadulva, gondtalanul és céltalanul ballagtam a Rákóczi úton, amikor valaki rám kiáltott: Szia! Józsi volt, pad- és sorstársam a gimiben. Mindketten cipeltük a vállunkon a matematika órák és dolgozatok súlyát, de most kitört az általános vakáció! A fene foglalkozzon a sinus-cosinus görbével, meg az algoritmussal, meg az egyenletekkel.
Figyelj, ugorjunk le a Balcsira! – javasolta Józsi. Bár még csak hajnali 9 óra volt, úgy döntöttünk, nem lopjuk a napot, azonnal indulunk. Elvergődtünk az Osztapenkóig és beálltunk a stoppos sorba. Bár tartottunk attól, hogy vállig érő hajunk és kopott farmerünk miatt nehezebben vesznek föl, szerencsére tévedtünk. Viszonylag gyorsan kaptunk fuvart. Egy kedves, idős házaspár vett fel a Skodájába és vitt el Siófokig.
Elbandukoltunk a mólóig, rugdostuk a kavicsokat, néztük a csajokat meg a vitorlásokat. Arról beszélgettünk, mi lesz az érettségi után, de semmi elképzelésünk nem volt a jövőről. Csak abban egyeztünk meg, hogy irodista rabszolgák, güzülő melósok nem leszünk. Azon is tanakodtunk, mi fenét csináljunk a Balatonnál fürdőgatya nélkül, hiszen csak úgy ötletszerűen vágtunk bele a kalandba. Végül abban maradtunk, hogy esetleg egy éjszakát csövezünk valahol. Nekivágtunk gyalog szállást keresni. Igyekeztünk valahogy konszolidáltan kinézni és úgy járni, mint akiknek határozott céljuk van, és valahonnan valahová mennek. Ami tulajdonképpen igaz is volt, bár azt még nem tudtuk, hol lesz az a valahová.
Ahogy határozott léptekkel mentünk a nem tudtuk hová, valahol Szárszó és Szemes között talán, az úttól nem messze megpillantottunk egy kis kápolnát. Nem úgy tűnt, mint amit rendszeresen használnak. Meglehetősen benőtték a bokrok és a gaz a környékét. Gondoltuk, megnézzük, és ha nyitva van és nem foglalt, akkor este visszajövünk és ott héderelünk. Aztán holnap majd meglátjuk.
A kápolna tó felőli oldalánál két lány kuporgott, hátukat a pergő vakolatú falnak vetve. Nekik sem volt semmilyen motyójuk. Odaléptünk hozzájuk és szóba elegyedtünk velük. Azt mondták, unatkoztak, így hát leléptek otthonról és leugrottak csövezni a Balcsira. Azt javasoltuk, hogy este menjünk valami jó kis zenés-táncos helyre, de valahogy nem fogadták kitörő örömmel. Az ebédmeghívást viszont elfogadták. Egy közeli lángossütőnél ettünk és megittunk egy-egy üveg Balatoni világost. Evés-ivás közben vettük észre, hogy a karjukon tetoválások vannak.
Óvatosan kérdezgetni kezdtük, minek azok a tetkók. Végül, talán a kaja meg a sör megoldotta a nyelvüket és bizalmasan közölték, valójában egy vidéki nevelőotthonból léptek olajra. Azért nem akartak este táncolni, mert a zsaruk igazoltathatják őket, és akkor kész a balhé, mehetnek vissza a kóterbe. Szerettek volna Pestre eljutni. Abban maradtunk, hogy stoppal megyünk, de párokra szétválunk, mert úgy nagyobb eséllyel vesznek föl.
Én a vékonyabb, miniszoknyás lánnyal stoppoltam, aki sanyarú gyermekkoráról és arról mesélt, hogy milyen szörnyű hely az „otthon”. Sok a verekedés, a lopás, a nevelők között akadnak szadisták, akik szívesen ütik a gyerekeket és van, aki bizonyos kedvezményekért cserébe, igénybe veszi a nagyobb lányok szolgáltatásait. Ha csak a fele volt igaz, akkor is megértettem, hogy megszöktek. Szégyellem, de bárhogy erőltetem az agyam, nem emlékszem a nevére, bár valószínűleg amúgy sem az igazit mondta meg.
Késő délután egy teherautó állt meg mellettünk. A szűk sofőrfülkében egymáshoz feszült a vállunk, a combunk. Egyáltalán nem volt ellenemre. Mikor megérkeztünk, megkérdezte, nem alhatna-e egy éjszakát nálam. Mondtam, rendben, mert a mama éjszakai ügyeletes a Tétényi úti kórházban. Sötétedésig még csavarogtunk a városban, majd elbuszoztunk a kelenföldi lakótelepre, ahol a bratyóval és a mamával laktunk. A bratyó éppen Nagyatádon szolgált az egyik legrémesebb alakulatnál.
Mikor beléptem az ajtón, a mamát a tévé előtt találtam. Kiderült, másnap lesz ügyeletes. Nem szóltam neki a lányról. Valamit hadováltam neki, hogy mindjárt jövök, csak egy kis elintéznivalóm van. A lépcsőházban közöltem a lánnyal, sajnos, ugrott az éjjeli menedék. Kínosan éreztem magam, így amikor kölcsön kérte a húszast, még némi megkönnyebbülést is éreztem, hogy legalább ezzel segíthetek neki. Holnap pedig, amikor megadja a pénzt, talán még folytatódhat is a kaland.
Másnap már délelőtt ott ácsorogtam a Blahán, a szökőkútnál. Vártam a lányt. Egy óra múlva már tudtam, sem a lányt, sem a húszasomat nem látom többé.
