Nemzeti alap

Anyám mesélte mindig, hogy kezdő tanár korában rendszeresen beült a nagymamám óráira. Figyelte, hogyan tanítja a hatéveseket írni, olvasni, számolni, de különösen azt a pillanatot imádta, amikor eljött a cipőpucolás ideje. Előző nap beírták az üzenőbe, hogy kefét, rongyot, pasztát kéretik vinni, aztán cipőt le, és az első elemisták nyelvüket kidugva nekiálltak fényesíteni az aprócska bakancsokat, félcipőket.

Meggyőződésem, hogy aki az én nagymamámnál volt elsős, az egyrészt mindmáig tökéletesen kanyarítja az o betűt, sosem téved az összeadásban és kivonásban, arról nem is beszélve, hogy ki nem menne az utcára porlepte, sáros cipőben.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy Takaró Mihály, aki az emberminiszter megbízásából a korábban viszonylag épelméjű Nemzeti Alaptanterv szélsőjobbosításának nehéz és felelősségteljes feladatát ellátta, odanyilatkozott, hogy „az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát”.

Attól tartok, hogy az én egyébként jobboldali, mélyen hívő katolikus nagymamám erre csak annyit mondott volna: egy frászt, édes fiam. Nem mintha sokat gondolkodott volna azon, mi az iskola feladata, egyszerűen csak negyven éven át az volt az élete. Elméletek gyártása nélkül, zsigerből tudta, hogy az iskola kifejezetten a gyermekek igényeit kielégítő intézmény: az a lényege, hogy a hozott hátrányokat megszünteti, egy életre szóló, hasznos tudással vértez fel, megtanít tanulni, folyamatosan továbbképezni önmagunkat. Azért élt, hogy azok, akiket az ő osztályába vetett a sors, biztos alapokat kapjanak, megtanulják, mi a felelősség, de közben lehetőleg ne szorongjanak.

Persze, emellett ráérő idejében átörökítette a nemzeti kultúrát is. Mi mást tehetett volna: magyar volt ő is, mint mi, mindahányan.