Előfizetés

Nemzeti alap

Anyám mesélte mindig, hogy kezdő tanár korában rendszeresen beült a nagymamám óráira. Figyelte, hogyan tanítja a hatéveseket írni, olvasni, számolni, de különösen azt a pillanatot imádta, amikor eljött a cipőpucolás ideje. Előző nap beírták az üzenőbe, hogy kefét, rongyot, pasztát kéretik vinni, aztán cipőt le, és az első elemisták nyelvüket kidugva nekiálltak fényesíteni az aprócska bakancsokat, félcipőket.
Meggyőződésem, hogy aki az én nagymamámnál volt elsős, az egyrészt mindmáig tökéletesen kanyarítja az o betűt, sosem téved az összeadásban és kivonásban, arról nem is beszélve, hogy ki nem menne az utcára porlepte, sáros cipőben.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy Takaró Mihály, aki az emberminiszter megbízásából a korábban viszonylag épelméjű Nemzeti Alaptanterv szélsőjobbosításának nehéz és felelősségteljes feladatát ellátta, odanyilatkozott, hogy „az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát”. 
Attól tartok, hogy az én egyébként jobboldali, mélyen hívő katolikus nagymamám erre csak annyit mondott volna: egy frászt, édes fiam. Nem mintha sokat gondolkodott volna azon, mi az iskola feladata, egyszerűen csak negyven éven át az volt az élete. Elméletek gyártása nélkül, zsigerből tudta, hogy az iskola kifejezetten a gyermekek igényeit kielégítő intézmény: az a lényege, hogy a hozott hátrányokat megszünteti, egy életre szóló, hasznos tudással vértez fel, megtanít tanulni, folyamatosan továbbképezni önmagunkat. Azért élt, hogy azok, akiket az ő osztályába vetett a sors, biztos alapokat kapjanak, megtanulják, mi a felelősség, de közben lehetőleg ne szorongjanak.
Persze, emellett ráérő idejében átörökítette a nemzeti kultúrát is. Mi mást tehetett volna: magyar volt ő is, mint mi, mindahányan.

Zoli bácsi kérdése

Ma már kevesen emlékeznek Pfeiffer Zoltánra. Ő volt a Kisgazdapárt Horthy- és Szálasi-ellenes, majd később szovjet- és kommunistaellenes politikusa, a Tildy Zoltán által vezetett, alkalmazkodóbb szárny kritikusa. Híres arról, hogy 1946. április elsején megjelent Tildy irodájában egy rúd szalámival, és átadta az akkori köztársasági elnöknek. Állítólag így és akkor született meg a szalámitaktika kifejezés. 
Évtizedekkel később gyakran találkoztam Zoli bácsival New Yorkban. Ott élt 1947 óta. Egy amerikai kém, James McCargar csomagtartójában menekült Bécsbe, majd onnan Amerikába. New Yorkban a 119-ik utcában lakott, az én irodám pedig akkoriban a Columbia egyetemen volt, a 118-ik utcában. Ott keresett meg, bemutatkozott, majd leült, és kedvesen, barátságosan kioktatott. Többnyire meghallgattam, és néha egy emelettel lejjebb is ment, Deák István kollégámhoz és barátomhoz, a híres történészhez, hogy leadja ugyanazt a beszédet neki is. Meg lehetett elégedve velünk, mert a könyvgyűjteményét ránk hagyta.
„Mondd, ezek az amerikaiak nem értik, hogy kikkel állnak szemben Moszkvában?” Lényegében mindig az amerikai naivitás foglalkoztatta. Mindenféle tárgyalást ellenzett a szovjet elvtársakkal. Úgyis csalni fognak. Mi az, hogy détente, ezekkel? Emlékezetes részlet, hogy megkért, vigyem be Zbigniew Brzezinskihez, a szomszédos egyetemi irodába. Erre nem vállalkoztam, mert féltem, hogy Brzezinskinek nem lesz türelme végighallgatni a szokásos Pfeiffer-leckét. Elvégre ki ez az ember, aki őt, a híres lengyel származású, szovjetellenes professzort akarná kioktatni a kommunista szalámitaktikáról?
Zoli bácsi kérdése ma is időszerű. Túl sokan nem értik, hogy az önkényuralom új híveivel sem lehet egyezkedni. Túl sokan nem reagálnak a settengő veszélyre. Miért van az, hogy alig néhány kivétellel az egész Republikánus Párt behódolt Trump elnöknek? A texasi republikánus szenátor, akinek az apját Trump John F. Kennedy meggyilkolásával vádolta, most Trump hódolói közé tartozik. A floridai republikánus szenátor, akit a 2016-os kampányban Trump „kis Marco”-ként becézett (és a nemi képességeit fitymálta!) most kitartó támogatója a Fehér Ház demagóg lakójának. Nem értik, hogy Trump előbb-utóbb velük is elbánik?
És hol vannak Orbán konzervatív ellenfelei, a félreállított vagy lefokozott fideszesek? Mit szólnak külpolitikájához az európai integráció és az atlanti szövetség egykori támogatói? Az EPP-hez intézett memorandumát Nyugaton már nem kritika, hanem röhej fogadja. Ki ez a mohón ambiciózus, valaha oly értelmes politikus, kérdik, aki most már egész Európát a saját képére akarja formálni, s közben lerombolja hazája hírnevét?
Nem naivitás ez már, Zoli bácsi, hanem gyávaság. A civilizált, demokratikus világ konzervatív szárnya egy politikai katasztrófa küszöbén állva tudja, hogy nagy baj van, és még több lesz, de vagy fél elveszteni kisebb-nagyobb előnyeit, vagy azt hiszi, hogy a liberális-szocdem alternatíva rosszabb. Más szóval a 30-as évek szelleme kísért. A konzervatívok többsége akkor is beadta a derekát a demagóg szélsőjobbnak.

Kényszerítő trendek

Napjaink tanulsága, hogy nagy időtávokban gondolkodva, de gyorsan kell cselekedni. Erre a szükségszerűségre figyelmeztetett a Brexit is: csak 46 év és egy hónap múltán lépett ki az Egyesült Királyság abból az Európai Unióból, amelynek mindvégig félszívvel volt a tagja. Ezt a gyönge elköteleződést jelezte, hogy  kimaradtak az euróövezetből, nem voltak schengeni határaik. A kollektív döntéshozataloknál a britek általában húzódoztak az egyetértéstől, sőt ha módjukban állt, akkor - erejük tudatában - útjába is álltak azoknak. Boris Johnson kormányfő a brit alsóházban ki is  mondta: "Nagy-Britannia mindig is sereghajtó volt az Európai Unió számos sarkalatos integrációs folyamatában." 
Bár az Orbán-kormány magatartása számos ponton találkozik a britekével, nem elhanyagolható különbség van a két ország világgazdasági súlya és az európai gazdasági-politikai láncba való beágyazódásunk között. Magyarország kormányának érdemes ennek figyelembevételével messzebbre tekinteni az orránál. Reálisan, nem álmokat kergetve. 
A legközelebbi országgyűlési választások előtt két évvel, a kormányzat által gerjesztett, meglehetősen színvonaltalan politikai csatározások közepette eljött az idő arra, hogy a már bejelentett, félszívvel vállalt szándékok mellett jelentős forrásokat találjanak a klímavédelemre - ha szükséges, akkor a szennyező cégek megbüntetése révén is. Azt már a gyerekek is tudják, milyen szennyezőek a PET-palackok és a szívószálak, de vajon gondolkodik-e valaki azon, hogy világszerte a vásárlók évente dollárban százmilliárdokat dobnak ki olyan ruhákra, amelyeknek a fele egy éven belül a szemétben végzi?
A környezetvédelem mellett jelentős forrást kell találni az adatvédelmet szolgáló innovációkra, a gazdasági életet is megzavaró kibertámadások kivédésére. Már nemcsak a személyes adatok vannak ugyanis veszélyben, de az új technológiai fejlesztések révén folyamatosan növekszik az emberek ártó szándékú közvetlen megfigyelése, viselkedésük tanulmányozása is. Ez talán már el is érte a nemzetbiztonsági kockázat szintjét. 
A világkereskedelemben eközben erősödnek a protekcionista törekvések. Az amerikai-kínai kereskedelmi háborúban beállott tűzszünet ellenére felerősödőben vannak a mindenfajta integrációt fenntartásokkal kezelő szkeptikus vélemények - a Brexitben is megtalálhatók ilyen jelek -, amelyeket a fenyegető világjárvány csak felerősít. 
A magyar kormánynak eközben fontos belátnia: a demográfiai gondok megoldása nemcsak az áhított gyerekszám-növekedéstől függ egy olyan országban, amelynek népessége Európában a legrégebben fogy,  hanem attól is, hogy a munkaképes magyarok utódai egyre nagyobb számban külföldön születnek.
A felsorolt négy feszítő világtrend a magyar kormánytól is válaszokat követel. Oszkó Péter korábbi pénzügyminiszter szavai tanulságosak: "Amíg egy kormány gazdaságpolitikáját kizárólag egy adott év gazdasági növekedési rátája és költségvetési deficitszámai alapján ítélik meg, addig ettől a politikától nem várható más, mint hogy látszatnövekedést szolgáljon."