Csodák pedig igenis vannak Hollywoodban. 1986 óta létezik San Francisco külvárosában egy műhely, amelyik – nem túlzás – történelmet ír. Számos hibátlan filmet jegyeznek – ha egyet kell említenem, akkor az legyen a WALL-E – ám miután a Disney megvette a céget, azért a kánonban készült pár „csak jó” darab.
Az utóbbi években pedig mintha a babérjaikon ültek volna, mert főleg a franchise gondolata vezérelte a működésüket, azaz főleg folytatásokat gyártottak – igaz, kiemelkedően jókat, mint a Toy Story 4.
Az Előre viszont visszatérés az eredeti történetekhez. Olyannyira, hogy Dan Scanlon rendező a saját gyerekkorát és családjának történetét dolgozta fel, olyan univerzális módon, hogy azt mindenki értse.
Persze, az apa elvesztése miatti gyász és testvéri szeretet egyetemes témák, nagyon sok formában feldolgozták már a filmtörténet során, ám a rendező megközelítése igen egyedi. Elegáns módon saját világot teremt, melyben a technikai fejlődés miatt feledésbe merült a varázslat ereje és különleges emberi és mitológiai állatkarakterek népesítik be a Földet. A varázslények, akik elkényelmesedtek és elfejtették a saját kulturális emlékezetüket. A mű hősei két testvér, Ian és Barley akik még nagyon kicsik voltak akkor, amikor az édesapjuk elhunyt. Azonban Ian tizenhatodik születésnapján megkapja apja nagy ajándékát: egy ősi varázslatot, mellyel huszonnégy órára vissza tudják őt hozni a halálból. A varázslat azonban csak félsiker, csak deréktól lefele jön vissza a papa. Megpróbálják a lehetetlent: szerezni egy másik varázskristályt, hogy a másik felét is megszerezzék, hogy beszélhessenek vele.
Ettől a ponttól kezdve őrületes tempójú road movie-t kapunk Scanlontól, remek akciójelenetekkel, friss humorral és számos szerepjátékos utalással. Ami azonban a legfontosabb, hogy érzelmi szinten működik az Előre és szórakoztatva mutatja meg, hogy a testvéri kötelék milyen erős, még ha kimondatlan is.
Dramaturgiai szempontból az is friss megoldás, hogy a protagonistaként beállított Ian mellett, testvére, Barley a vicces és nagyhangú mellékszereplő skatulyájából kilépve egyrangú féllé növi ki magát a befejezésre. Nem hittem volna, hogy Scanlon még arra is vállalkozik, hogy a mű lezárását a kifejezetten megható szintre vigye el és gyereket és szülőt egyaránt a zsebkendő elővételére ösztökélje. Közhely, vagy sem, de erre a filmre muszáj elsütnöm: nagyon nagy szíve van.
